Talán 20. születésnapomra kaptam, még a főiskolás koromban, az éppen terhes barátnőmtől. Nem emlékszem pontosan a dátumra. Azt viszont biztosan tudom, hogy 26 éves voltam, amikor elolvastam. Elköltöztem a férjemtől, aki azóta ugye exférj, kivettem egy lakást, a nagyszoba falán szörnyűséges páfránymintás tapéta (pár éve megint divatba jött, retro címszó alatt), vittem ágyat és könyvespolcot meg felállítottam a hintaágyat. Gyönyörűségesen nomád időszak volt. Kundera által értettem meg oly sok elhibázott dolgomat és emberi kapcsolatomat. Megerősödtem és megértőbb lettem. A “Meg nem értett” szavakat sokszor idézem, akárcsak a temetői képet. A fiú és a lány a temetőről beszélget. A fiú urnatartó falakat, a lány lágy zöld halmokkal vidéki temetőt lát maga előtt. Később kerestem a könyvben a pontos idézetet, de kiderül, a fejemben kicsit átalakult.

Ulickaja minden könyve a kedvenc könyvek polcán áll és ennek nem csak az az oka, hogy a könyveket szerzőnként is csoportosítom. Kedvelem még, ha egy polcon egyforma magasságú könyvek állnak. (Ja, kicsit monkos.) Viszont azért a Vidám temetés a legmeghatározóbb Ulickájától, mert ez volt az első regény, amit tőle olvastam. A szerelem kezdete.

Az Ulpius-ház csúnyán elrontotta a legelső, kétkötetes kiadás borítóját. Olyan csúnya volt, hogy csak több igen jó kritika után vettem meg a könyvet. Később kiadták szebb, az angol kiadásra hajazó borítóval, de még ez is csak gyönge utánzat. Pedig ez a könyv a legszebb, legcsábítóbb borítót érdemelné, mert az egyik legjobb könyv a világon. Romantikus, bőgős, gyönyörű. Az első pár oldal után nehezen kaptam el a fonalat, utána viszont nem tudtam letenni.

Audrey Niffenegger nagyon érdekes nő, bár az igazán rá illő jelzőt nem találtam meg rá. Néha szeretnék olyan lenni, mint ő.

Külföldön már megy, hozzánk október végén érkezik a könyvből készült film, de ez az ősz még annál is izgalmasabbnak ígérkezik. Megjelenik Niffenegger második regénye, amelynek címe: Her Fearful Symmetry.

A válás közepette “adta kezembe” Eszpee. Akkor még nem volt igazi könyv, hanem előadások gyűjteménye. Túl hosszú volt, hogy kinyomtassam, ezért éjszakákat feküdtem a szőnyegen – nem volt se asztalom, se székem – és addig olvastam, amíg el nem fáradt a szemem. Néha fellapozom, de azon kevés könyvek egyike, amelyre nagyon jól emlékszem és bizonyos helyzetekben kristálytisztán jutnak eszembe mondatok, részletek. A tudatállapotok szivárványa önmagam és kapcsolataim megértésében segített sokat, azonban semmiképpen sem olyan könyv, aminek minden betűjét vérkomolyan kell venni, inkább “dobogó”, amelyről lendületet lehet venni.

Ugyancsak hosszas rábeszélésre vettem kezembe Révai Gábor könyvét. Egyszerűen túl “olcsónak” találtam az ötletet, hogy beszélgessünk hírneves emberekkel, majd írjunk belőle könyvet. Amúgy meg Ranschburg Jenőtől és Vekerdy Tamástól meg már úgyis mindent elolvastam, ami megjelent. Az interjúkötet azonban azonnal a kedvencemmé vált. Biztos az is közrejátszik, hogy megszületett a fiam és tele voltam kérdéssel, kétséggel, reménnyel, és a könyv megerősítette elgondolásaimat elsimította aggódásom. Révainak pedig akkor bocsátottam meg végképp, amikor kiderült, lányának könyvtárat ajándékozott, a legfontosabb könyveket gyűjtötte össze neki.

Sokat gondolkoztam, hogy ez vagy Dymphna Cusack-tól A megperzselt fa legyen a hatodik könyv. Mindkettőt a nagyapámtól kaptam és ezekkel a könyvekkel léptem át a tűzkeresztségen, a felnőtté válás első kapuján. Az Élet és halál Sanghajban felkavaróbb volt, végül ezért esett rá a választásom. Nem tudom, hogy mit tudott rólam a nagyapám – most már meg se tudom tőle kérdezni -, de biztos vagyok abban, hogy a nekem való könyveket adta nekem. Nem csak a történetet van/volt rám hatással, hanem a könyv is, olyan megérinteni, mintha a nagyapám kezét érinteném meg.