Azt hiszem, már a Médea és gyermekei idején megfordult a fejemben, hogy egy ilyen “fajsúlyú”, kortárs szépíró vajon ír-e a holokausztról? Papírra veti-e a maga történetét? (L.Ulickaja kikeresztelkedett zsidó.) Van-e bátorsága írni erről, tud-e újat közölni, miközben sokak számára “már annyira elcsépelt ez a téma”? Ulickaja minden könyvét elragadtatással olvastam (Vidám temetés, Életművésznők, Szonyecska, Odaadó hívetek, Surik; Kukockij esetei), de a kérdés ott motoszkált bennem, Daniel Stein, a tolmácsig.
Oldalról-oldalra eszembe jutottak korábbi olvasmányaim – Feuchtwanger, Kertész Imre, Anna Frank, Zweig, Nietzsche, James A. Michener (A forrás), Roger Garudy, Mónus Áron, Varga László (A három próféta) – és csak mosolyogtam. Örömömben.
Mert a regényben ugyanazt a kényes kérdést feszegeti, amit már megannyi műben kerestem. Avagy: a különböző vallásúak miért nem tudnak békében élni? A judaizmus, az iszlám, a kereszténység többféle irányzata hirdeti a testvériséget, miközben a hit követői mégsem léteznek békés egymás mellett élésben. Miért?
Ulickaja pedig fikciókat és dokumentumokat keverve megírta Daniel Stein történetét. Bevallom: a könyv feléig mindent elhittem, nem választottam szét a valóságot a képzelettől. Akkor egy apró momentum “bekattant” és rákerestem az interneten. Elolvastam Oswald Rufeisenről (Daniel brother) talált írásokat, és még jobban tetszett Daniel Stein, a tolmács. Egy zsidó menekült, aki a Gestapo szolgálatába áll, majd zsidókat menekít, őt apácák bújtatják, szerzetesi fogadalmat tesz, hogy a Szentföldön újraélessze Jakab, az Úr testvére Egyházat. Azt az őskeresztény közösséget ami a hitről, a szeretetről, az odaadó szolgálat boldogságáról és bonyolultságáról szól. Hős vagy szent? Nem tudom, de nem merül feledésbe O.R. élete és ezért (is) köszönetet mondok az írónőnek.
A tények rendezetten, közérthetően, jó arányban olvashatók. Elképzelni sem tudom mekkora adathalmazzal ismerkedett meg Ulickaja az anyaggyűjtés során. Vélelmezem, hogy profi dokumentarista alapossága kellett a válogatáshoz annak érdekében, hogy hiteles maradjon, mégis néhány sejtetéssel vagy kitalációval fenntartsa az olvasó kíváncsiságát.
A könyvben ötletes (tanítandó) a szerkesztés: minden szereplő kapcsolatba került vagy kerül Daniel testvérrel és a most divatos blogoláshoz hasonlóan, levélformában gombolyítja Daniel Stein történetét. Közben az erős vallási kötődésű emberek életén keresztül a már Ulickajától megszokott társadalmi keresztmetszetet is megkaptam, amely egyben a katolikus egyház (aktuális) megválaszolandó kérdéseit hozza felszínre: szexuális hovatartozás, születésszabályozás, ökomenizmus. Azaz: különböző vallásúak vagyunk, de ugyanazon problémákkal küzdünk. A szellemi vezető szerepe pedig – vallási hovatartozástól függetlenül – mindig Daniel testvéré, aki hittel, szeretettel utat mutat a rászorulóknak. Idegenvetőként és tolmácsként a közvetítőt szimbolizálja , s ez a metafora irodalmi szempontból kiváló ötlet.
Nyelvezete (Morcsányi Géza fordítása) pontos és szép. A főszereplő jellemábrázolása teljes, de a többi szereplő arctalan maradt számomra, mert a levelezők stílusa alig – alig tér el egymástól. Ennek ellenére olvasmányos és fordulatos a regény, a hiba az én képzelőerőmben van.
A borító harmóniában van a beltartalommal, a Magvető Kiadótól megszokott igényes formátum, “testet” ad a könyvnek, jó kézbe venni. (Gyurkovics Tibor évekkel ezelőtt az Ünnepi Könyvhéten azt mondta: “A könyv olyan mint a nő. A könyvnek teste, lelke és illata van…”)
” Mondják, hogy Neuhaus egy előadásán levette a kipáját, meglengette a feje körül, és lerakta az asztalra:
- Ez egy textília! Értik, textília. Semmi köze a hitbéli problémákhoz. Ha azért jöttek az előadásomra, hogy a hitről tanuljanak, akkor eltévesztették az ajtót. Én gondolkozni tudom megtanítani önöket. De nem mindannyiukat! “
Ljudmilla Ulickaja legújabb regénye gondolkodni segít. Szétválasztani az ideát a valóságtól, mégis hinni, hogy nem reménytelen az ideálisért folytatott küzdelem.
A könyvet szemmagasságba tettem a polcomra, mert a jövendőbeli hírek, történelmi fordulatok ismeretében újra elő fogom venni. S hiszem, hogy az írónővel folytatott képzeletbeli interjúm egyszer valósággá válik.
Én is nagyon szeretem Ulickaja könyveit, eddig mindegyiket olvastam ami itthon megjelent. Rajongásom odáig fokozódott, hogy amikor Minszkben voltam megvettem az egyik könyvét “девчонки” oroszul, azzal a tervvel, hogy az általánosban megszerzett nyelvtudásommal majd egyszer elolvasom. (Nem, eddig még nem sikerült..)
Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, annak ellenére, hogy eddig kerülgettem csak a nehezebb “fajsúlyosabb” témájú irodalmat. Talán a történetszövés stílusa (az, hogy csak néhány oldal-hossziglan enged belemélyülni, majd áttáncol egy másik szereplőre) vagy maga a történet az oka, de alig tudtam letenni a könyvet és azalatt az idő alatt is egyfolytában járt az eszem. Nemcsak olvasás közben, hanem utána is, amikor már becsuktam, mert le kellett szállni a metróról, sőt többször is azon kaptam magam, hogy az ismerőseimnek is csak erről tudok beszélni, részleteket olvastam fel, anekdotákat meséltem belőle, a háborúról, vallásról, hitről beszélgettünk..
Bár eleinte én is azon gondolkoztam, hogy vajon melyik szereplő kitalált és melyik nem, mert mindegyik olyan ulickajás volt, egy idő után a megszámlálhatatlan szál között már inkább az érdekelt, hogy hogyan találkoznak ezek a kacskaringós élet(f|v)onalak és mikor keresztezik egymást, hol szakadnak el vagy gubancolódnak össze örökre.