Tóth Krisztina legújabb novellái egészen meseszerűek (vagy a meséi egészen novellaszerűek) és a felnőtteket ugyanúgy megérintik, mint a gyerekeket (vagy a gyerekeket ugyanúgy megérintik, mint a felnőtteket).
Csak 5 este, csak eddig tart, hogy kiolvassuk Tóth Krisztina Felhőmesék című kötetét és ha nem lenne elég, hogy a szövegek különleges világot teremtenek – amelyek a valós világgal igazán hasonlatosak, mégis a mesék birodalmában járunk, ahol az emberek szót értenek az állatokkal és a bölcsesség a legváratlanabb helyen lakik – Timkó Bíbor illusztrációival tovább pöccinti a képzeletet.
Csak 5 este, sóhajtott fel a fiam, amikor megnézte a tartalomjegyzéket és kiosztotta a meséket egy-egy estére, és én se bántam volna, hogyha tovább tart a kötet, így a 6. napon újrakezdtük az első mesével. A történetek második olvasásra se veszítettek a fényükből. Életkortól függetlenül mindenkit újra és újra rabul ejt a kis denevér története, aki madár akart lenni, aggódunk a hal sérült uszonya és önbizalma miatt, elképzeljük, hogyan élnek a szappanbuborékok és figyelemmel lessük a titkot a százéves bácsitól és a vízisiklók királyától. De a legfőbb kérdés, mindig és most is, hogyan kell igazán/nagyon/boldogan (a kívánt rész aláhúzandó!) élni.
Az ötből most egy történetet (a kedvencemet) te is elolvashatod: A majdnem százéves bácsi
