Amióta megvehetném, kell a fenének a Jimmy Choo cipő

Myreille

Tetszenek a szép cipők, de a saját életem még jobban tetszik. Ez is egy pont, ezt is ráfoghatom a negyvenre.

Ez egy álomszép Jimmy Choo cipő! (ROMY 85)

Ez egy álomszép Jimmy Choo cipő! (ROMY 85)

Szeretem a szép cipőket. Megnézem a szép cipőket. Régebben egy-egy cipő a vágyaimban is kiemelt szerepet kapott, de nem önmagában a cipő, hanem mindaz, amit köré gondoltam. Egy másik életet, mint ami nekem volt. Egy másik élet után vágyódtam.

Aztán eljött az a pillanat, amikor már megvehettem volna magamnak az álom Jimmy Choo cipőt – a Louboutinekért nem voltam annyira oda – és már nem kellett a cipő. Nekem semmi se kell csak azért, hogy legyen. Túlságosan realista vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, egy márkajeltöl jobb lesz az életem. Ma már abban se vagyok biztos, hogy a Jimmy Choo álomcipő a saját álmom volt, talán csak felkaptam valahol (mint a jobb és tökéletesebb élet szimbólumát, mint menőséget, mint akármit, amit a fogyasztói társadalom suttogott a fülembe). Persze, tetszett a cipő, sőt még most is tetszik (szép a színe és a fazonja, klassz a sarka), de semmi szükségem rá.

Nem az a lány vagyok, aki Jimmy Choo cipőkben jár és akkor se lennék az, ha egy pár csak arra várna, hogy használjam. Csak állna a szekrényben, ami a totális kudarc lenne a cipőnek, nekem pedig egy felesleges kacat, amit kidobni fájna, mert túl sok pénzt költöttem rá. És még azzal se biztathatom magam, hogy a birtoklás legalább jó érzéssel töltene el, posztolhatnék jó képeket az Instagramra, mert nem érdekel a birtoklás (illúzió csupán, ami könnyen jön-könnyen megy) és az se mozgat, hogy mások jobbnak gondolják az életemet, mint amilyen.

Mindezzel párhuzamosan, átlósan és ellentétesen elkezdtem szeretni az életemet. Azt, amelyikben Jimmy Choo helyett bundás bakancsot veszek meg zuhanykabinajtót és naponta kétszer hálát adok, hogy ilyen jó az életem. Annyi mindent szerettem volna korábban megélni, elérni – első csókot, szerelmet, gyereket, házat -, de innen (a mostból) minden akkor jött, amikor már készen álltam rá. Tökéletesebbre én magam se tudtam volna tervezni. Talán ezért is van, hogy most nincs bakancslistám. (De lehet, hogy ez is a negyven miatt van.)

2 hete azon gondolkozom, hogy mit szeretnék karácsonyra és semmi se jut az szembe. Milyen egyszerű lenne azt mondani – ha tényleg vágyakoznék utána -, hogy egy Jimmy Choo cipőt szeretnék és elképzelem, milyen boldog lennék, amikor a karácsonyfa alatt ott várna. Beteljesülne az álmom, szivárványos unikornisok repülnének a fa körül, satöbbi. Vagy ha nem is érezném jól magam tőle, úgy csinálnék, mintha jó lenne, mert ilyenkor, úgy tűnik a többi ember viselkedéséből, hogy az emberek jól érzik magukat. (Őrület, mi?)

Szinte félek kimondani, leírni meg pláne, de igazából mindenem megvan, minden megoldható, minden jó. Vannak terveim, céljaim, és tudom, hogy azokat el fogom érni. Nem kérek a Jézuskától semmit, csak azt, hogy minden maradjon ilyen jó. (Azt hiszem, hogy ezzel a “kis semmiséggel” nagyobb feladatot adtam, mint egy pár Jimmy Choo cipővel.)

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra