Anya lettem – “Kedvenc kincsem: ANYA”

Myreille

A helyzet változatlan. A gyerekeim ronggyá cincálják az idegeimet és szeretetükkel csordultig töltik a szívem. Apró kalandok, nagy felfedezések.

A szombat nagy részét barátokkal töltöttük, a Duna hullámzása mellett hangolódunk a hamarosan esedékes nyaralásra és még egy Ikeát is letekertünk. Zsombi és Dani beszereztek egy-egy akciós, plüss cápát. A plüss cápa szerintem teljesen felesleges pénzkidobás, de a gyerekek heteken át ragaszkodtak, álmodoztak és vágyakoztak a cápák után, így végül beadtam a derekam: megvehették a zsebpénzükből.

Igazából Zsombi kattant rá a cápára, Dani tőle “szerette meg” az ötletet és névnapjára nem csak magának, hanem a tesójának is kért egyet. Magának egy jegesmedvét is kért, amit Zsombi pár hónapja már vett magának. Végül abban állapodtunk meg, hogy Zsombi magának veszi a plüss cápát, Daninak pedig az egyik plüsst megveszem névnapjára, a másikat, a zsebpénzéből finanszírozhatja. Zsombi azonnal a tesója segítségére sietett. Hogy Dani a plüss jegesmedvét kérje névnapjára, mert az a drágább, a plüss cápa most akciós. (Megnyugodtam bőven van életrevalóság mindkét gyerekben.)

Furcsa ez a vágyakozás és küzdés. (Néha úgy érzem, hogy nem tanulnak meg vágyakozni, nem tanulják meg azt, hogy küzdeni kell a célokért és álmokért, mert túl könnyen és tét nélkül jön minden. Erre csak ráerősített, hogy a minap arról olvastam, az eredeti mesében a királylány nem csókolta meg a békát, hanem falhoz vágta. Mert a fiúnak a nemes átváltozáshoz elő kellett bújnia a rejtekéből (kockáztatnia kell), makacsnak és kitartónak kell lennie és meg kell szenvednie az eredményért. Mintha egy “beavatási szertartás” lenne, amikor a fiúból férfi lesz. Tudom, hogy a fiaimnak is át kell lépniük egyszer ezt a küszöböt, és újra és újra meg kell majd vívniuk a harcaikat az eredményért.

Közben újra és újra gyötör a bizonytalanság, hogy vajon elég jó anya vagyok-e. Sajátom-e a “hiteles figyelem” és van-e “bizalmi kapcsolatom” a gyerekeimmel. Mert bizony előfordul, hogy az egyik jobbról mondja a magáét, a másik balról és még az én fejemben is van valami, amit gyorsan és hatékonyan meg kellene csinálni. A “mondanivalókat” viszont nem lehet sorba rakni, mert “az enyém most fontos”, hogy Dani legerősebb érvét idézzem. Ráadásul a sulis dolgokat se engedem ellébecolni, így elég szigorú anyának is érzem magam.

Aztán vannak a csendes vasárnapok, amikor nem nyomaszt a munka, az ebédet csak összerakom a munka nagyját a sütőre bízom és akkor van idő néhány nyelvtan feladatra (igen, a nyári szünetben, mondom, hogy nem vagyok túl engedékeny anya) valamint a legújabb videojátékok kipróbálására. Daninak a “Nézd, ez vagyok én!” könyvet vettem elő, mert beszédovihoz nem volt kedve. És akkor valami hihetetlen történt. Már azon hatalmasakat kacagott, amikor önmagát rajzolta le, de utána jött a kedvenc színe (a piros), a kedvenc reggelije (a gabonapehely), az “itt lakom”-hoz a házszámunkat írta, tükörírással, majd amikor a “kedvenc kincsem”-hez ért beírta nagy nyomtatott betűkkel, hogy ANYA.

Myreille, anya lettem

Készítette: Dani (5,5 éves)

Elolvadt a szívem. Már azt hittem, hogy ezt nem tudja fokozni, amikor az “ebben vagyok különleges”-hez berajzolta önmagát és a bátyját, mert bizony neki az a különleges képessége, hogy van tesója. Nekem erről a mély kötelékről a bátyja iránt csak halvány sejtésem volt, mert általában csak annyit érzékelek, hogy 10 perc alatt nyolcszor esnek egymásnak hatféle okból. Igaz, Dani mindig megvédi Zsombit, átérzi a gondjait, de amint alkalma van rá, azonnal bizonyítja, hogy van olyan ügyes, gyors, okos és minden, mint a bátyja, sőt még nála is ügyesebb, okosabb és minden. Zsombi ezen képes iszonyúan besértődni és inkább nevelni próbálja az öccsét, mit cinkosan pártolni. Ebből persze megint csak veszekedés lesz, nekem meg ronggyá mennek az idegeim. Minecraftozás közben viszont nagy az egyetértés, sőt még abban is, hogy az lenne a legjobb, ha egész nap tabletezhetnének és gépezhetnének, és végül megint én vagyok a szigorú anya, akivel sétálni, társasozni és főzni kell. És meg kell enni a zöldséget és a gyümölcsöt is….

Tehát minden “szokásos”, hétköznapi küzdelmek és sok-sok ragyogás. Örült csaták és boldogság.

Az egyik kedvenc beszélgetés a gyerekeim között:

Dani (5,5 éves): Anya, a kő él?
Zsombi (majdnem 10 éves): Nem, mert nincsenek biokémiai folyamatai.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra