Anya lettem – Óvodai kórságok és a kis frászkarika

Myreille

Kalandos az ősz. Kombájnok aratnak, gyerekek oviba járnak, állatkertbe kirándulnak és mindent, de tényleg mindent megmagyaráznak.

Hozzuk a statisztikai átlagot. Ahogy beköszöntött az ősz és ámokfutásba kezdett több vírustörzs is, az unalmas hétköznapok normális rendjét rövidebb-hosszabb betegszabik tarkítják. Szerencsére egyik sem igazán komoly, csak egy kis nátha, csak egy kis köhögés, éppen annyi, amivel oviba nem tanácsos menni, viszont a kreatív gondolkodásban és a megszületett gondolatok végrehajtásában nem gátolják a Fülit. Tegnap azért rám hozta a frászt.

Reggel olyan tiszta volt a levegő, hogy harapni lehetett. Úgy sejtem, éppen akkor léptünk ki az ajtón, amikor a közeli erdő kilélegzett. Gyors volt a döntés: nem autóval, hanem gyalog megyünk az oviba. Zsombor vidám volt, köszönt a csigának, aki éppen utunkat keresztezte, majd az összes piros bogyós bokornál tájékoztatott, hogy „csipkebogyó, nem szabad megenni”.
Átcseréltük a cipőjét és úgy ment be a csoportba, mint szokott, azaz hátra se nézett. Se puszi, se pá, pedig olyan jót tenne a lelkemnek, ha reggel megölelgetne, megpuszilna és annyit mondana, hogy „sziaanyadélutánvárlak”.

Nyolcra már itthon is voltam és belevetettem magam a munkába. Még kilenc se volt, amikor jött a telefon, hogy Zsomborral valami baj van, fáj a füle és nem akar enni. Eldobtam mindent és autóba pattantam. Az oviban huszonnégy – botrányos anya vagyok, nem tudom a pontos létszámot és bevallom, néhány gondozó nevét sem – jógyerek ült az asztalnál és evett, a huszonötödik viszont bőgött. Hiába volt rajta buzzlightyeares póló, a gyerek vigasztalhatatlan volt. Kikérdeztem (hol fáj?, mi fáj?, mi történt?), megölelgettem és végül beadtam a derekamat, hazahoztam. Itthon is csak sírt és ölelte a nyakamat. Úgy bújt hozzám, mint a születése utáni első hónapban, összenyálazta a mellkasomat és én egyszerre voltam veszett boldog és veszett ideges. Végül lefektettem és amíg kimentem a fürdőszobába a lázmérőért, el is aludt.

Nagyjából két óra múlva kipihenten, kisimultan ébredt és onnantól roppant egészségesen az idegeimen ugrált. Szigorú anyaként ágyba parancsoltam – mert ha beteg az ember, az nem móka és kacagás – és egész nap küzdöttem vele és a teendőkkel. Néha – amúgy az esti lefekvésnél is ez a legújabb hobbija – kikiabált, hogy „Anya! Anyucika” és amikor odamentem, azt mondta, hogy súgok valamit, odahajoltam és a kis frászkarika képes volt a fülembe súgni, hogy „Anya, téged szeretlek a világon a legjobban!” Olvadtam, mint jégkrém a napon.

Zsombor figyel (fotó: Myreille)

Amúgy az ovit imádja ő is, én is. Voltak állatkertben a hónap elején és az volt a legizgalmasabb nap. A gyerekem teljesen transzba esett a kalandtól: „Anya, busszal mentünk!”, én pedig attól, hogy az okos, ügyes fiam a legelevenebb a csoportban. Nem arról van szó, hogy nem tudja, hogyan kell viselkedni, vagy mit szabad és mit nem, sőt bárkit képes helyretenni és elmondani neki, mi is a dolgok normális menete. Egyszerűen, ha a fejébe vesz valamit, akkor nem hall és konok, mint egy öszvér. Az óvónők pedig igazán jó fejek, mert elvitték, bár utólag bevallották, ők is aggódtak kicsit, hogyan fogják kordában tartani a fiam. Szeretem, hogy szeretik a Fülit („Csuda egy pofa” mondták róla a minap) és a gyerek is őket. Az állatkerti kaland után elkészült az első ovis csoportkép is. (Úristen, milyen nagy már a gyerekem!)

A napokban olyan mondókát kezdett el mutatni és mondani a fiam, amelyet én nem ismerek. És ahogy mondja itt-ott nem is értem, de az a legjobb az egészben, hogy csak annyit kell mondani, hogy dió és a gyerek már mondja és mutatja is. Van benne feltörés, meg valamilyen lakó vagy nem lakó és a vége, hogy hamm bekaplak. Kérdeztem az oviban, hogy melyik mondóka ez, de azt mondták, hogy nem kell vele foglalkoznom, majd a gyerekem az év végén ügyesen elmutogatja. Első felindulásból vérig sértődtem, de aztán megértettem, a fiamnak is kellenek titkok. A kis frászkarika amúgy is levesz a lábamról a dumájával:

Zsombor joghurtot eszik reggelire, de inkább játszana…
– Nem kérek többet. Csossz.
– Miért rossz? – kérdezem.
– Bikás!
– Birkás????
– Bika. Ugrálós.
– Békás?
Hevesen bólogat.
– És milyen íze van a békának? – kérdezem.
– Csossz.

– Anya, kérek csokis mazsolát.
– Most már nincs. Megyünk fürdeni.
– De megígérted, hogy megeszem vacsorát, van csokis mazsola. Megettem vacsorát!!!
Valóban megígértem neki még vacsora előtt a boltban, csak utána annyi minden történt: hazajött az apja, töklámpást faragtunk stb, hogy a csoki mazsola háttérbe szorult. Végül megkapta a csokis mazsola harmadát, mert ilyen szépen és következetesen érvel.

– Anya, asat? – kérdezi Zsombor, miközben a laptopomon egy traktort mutat.
– Asat?
– Asat!
– Nem értem, mire gondolsz?
– Szólok, anya, anya, kakilni kell. – magyarázza, majd nyög egyet és közli. – Besatam. A gép basat?
Mint kiderült a traktor egy videóhoz tartozott, ami nem működött. Amúgy meg nem értem, honnan tud és használ halálpontosan ilyen szavakat, sőt ebből derült ki számomra, hogy tisztában van az átvitt értelemmel is. Sajnos, az asatot tőlem tanulta, meg az elbénáztamot és a tök jó-t is. Viszont az roppant bájos, amikor az ölembe ül és mosolyogva kéri: “Nézzünk buszokat!”, erre én buszokat mutogatok neki és ő meg egy-egy nagyon szép busznál azt mondja, hogy “Tök jó!”

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

3 hozzászólás a “Anya lettem – Óvodai kórságok és a kis frászkarika” című cikkhez.

  1. Lelinka szerint:

    Csak, hogy ne erezd magad kirekesztve:

    Ki lakik a dióhéjban?
    Nem lakhat ott bárki,
    Csak Dióbél bácsi.

    Ha rácsapsz a dióhéjra,
    Kinyílik a csontkapuja.
    És cammogva előmászik vén Dióbél bácsi.

    Csak a szádat tátsd ki! Hamm!

    :-)

    VálaszVálasz
  2. Myreille szerint:

    Köszönöm! Titkon reméltem, hogy valaki elárulja. :)

    VálaszVálasz
  3. Ildikó szerint:

    Nagy örömmel olvasgatom a moksha.hu-t és a kedvencem a “kis frászkarika”, ahogy te hívod. :)
    Nagyon sok örömed lehet benne. Nekem még nincs gyermekem, de nagyon reménykedem, hogy ilyen helyes lesz, mint Zsombor. :)

    A mondóka a húgomra emlékeztetett, amikor ő volt kicsi, akkor vele is megtanították ezt, nagyon aranyos.

    További sok örömet, és várom szeretettel a következő olvasnivalót, hálás köszönet, hogy megosztod ezeket az élményeket.

    VálaszVálasz

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra