Találkozások régi önmagammal – Blog/2004

Myreille

Tizennégy évvel ezelőtt igen aktívan blogoltam, így vissza tudom idézni, milyen volt, amikor megismerkedtem a férjemmel. Időutazás kilenc lábjegyzettel.

Szívcsakra

Fotó: Pixabay – congerdesign

2004.10.21.

A Föld azóta már megkerülte a Napot és a fáradhatatlan másodpercmutató több mint félmilliószor járta körbe az óra számlapját, de valami változatlan. Változatlan a szembogárban ülő szomorúság és változatlan bezártságom. Mi a legnagyobb félelmem? Attól félek, hogy cserbenhagy, hogy megnyílok és elárul az a férfi, akiben bízom. És mit adhat nekem egy férfi? Tűnhet úgy, hogy nincs szükségem férfira, mert képes vagyok egyedül is felállni a padlóról, képes vagyok eltartani magam, becsavarni az íróasztal csavarjait és beverni a szögeket a falba. Ez csak túlélés. Úgy látszik, erős az életösztönöm. Ez csak kényszerűség, mert egyedül is boldogulnom kell. Mit adhat nekem az a férfi? Szerelmet, figyelmet, gyengédséget, egy teljesebb életet. A szerelem és a család fontosabb dolog, mint egy rohadt csavar.

2004.10.21.

A mai nap legkedvesebb bókja: “Olvasom a blogodat, és közben e-mailt tudok küldeni. Ez fantasztikus! Már megszoktam, hogy a klasszikusok vagy halottak, vagy megközelíthetetlenek.”

2004.10.21.

Ha lábujjhegyre állok és jól kinyújtom a karom, majdnem elérem a holdat. Soha nem akarom megérinteni, csak nyújtózom. Ha már van szívsablonom, betonból öntöttem magamnak szívet. Nehéz lett.

2004.10.24.

Sűrű ködfátyol lebegett az ég alján. Már elmúlt dél is, de mi még nem láttuk a napot. Varjak károgtak a vetésben. Fényes, fekete tollú halálmadarak. Léptemre felrebbentek. Suhogtak a szárnyak, mint nehéz viharkabátok. Mindenhonnan madarak emelkedtek az ég fele. A földrönköből, az elszáradt kórókból is madarak lettek, mintha a föld okádná magából kifele a károgó sereget. Felettem kettéhasadt egy felhő és a nap lágyan beleragyogott a ködbe. Átragyogott a sárga és vörös szőlőleveleken, megcsillantotta a szőlőszemeken és pókhálókon ülő kövér vízcseppeket. Megvártam, amíg a katicabogár végigsétál csuklómtól az ujjam hegyéig. Nem repült el, hanem a másik oldalon indult felfedező útra. Kezemet az egyik levél széléhez érintettem, a hétpettyes átmászott, én pedig léptem a következő szőlőtőkéhez.

2004.10.25.

Szép ez a mai nap! Jó ez a mai nap! Nem vagyok álmos! Nem vagyok fáradt! Nem vagyok morcos! Vidám vagyok és jókedvű! Nem akarok visszabújni az ágyba és aludni, hanem dolgozni akarok menni! Nem, nem vicsorgom, csak összeszorított fogakkal mosolygok. Nem, nem vagyok mérges, csak ma reggel ilyen a nézésem. Grrrrrrrrrr…

2004.10.25.

“Várni foglak!” és egy szmájli. Nekem pedig hihetetlenül jó kedvem lett. “Rövid az élet, ha gyorsítva éled, hát hosszabbítsd meg egy perccel!” (Ákos – Ölelj meg újra) – éneklem. A két dolog között nem sok összefüggés van.

2004.10.26.

Vajon mit csinál most az a férfi, aki gyermekeim apja lesz és akivel negyven év múlva az őszi ködöt kémleljük? Talán éppen a blogomat olvasgatja. Talán éppen most veti le zakóját és ül vissza papírjai fölé. Talán éppen egy dugóban ül és rádiót hallgat. Talán éppen most viszi ágyba kedvesének a reggelit. Talán éppen egy másik nővel szeretkezik. Talán egy tengerparton áll és azt találgatja, mit csinál az a nő, aki gyermekeinek az anyja lesz és akivel negyven év múlva a tengert kémlelik majd.

2004.10.28.

Lelkemmel az ölemben

Néha – én bolond és elbizakodott – azt gondolom, hogy nem félek a haláltól. Ha meg kell halni, akkor meg kell halni. Vita nincs. Ilyenkor mindig a saját halálomra gondolok, mert mások halála egy kínai írásjel. Megfejthetetlen és értelmezhetetlen, bár azt is tudom, hogy valaki pontosan érti és tudja jelentését.
Azt sem gondolom, hogy a halál büntetés lenne. Az élet jutalma a halálbüntetést!? Néha eljátszom a gondolattal, hogy talán a születés az, csak ismereteink hiányában – bolond mód és elbizakodottan – gondoljuk azt, hogy nem így van.

Mi az élet értelme? Miért élünk? Egyik kérdés sem jutott eszembe, csak valaki azt ordította a fejemben, rémült tekintetem mögött, hogy Nem akarok meghalni!
Annyira jelentéktelen pillanat volt, hogy maga a jelentéktelensége is megrémített. Álltam a mozgólépcsőn és azon elmélkedtem, hogy vajjal, vagy lekvárral fogom enni a mazsolás zsemlét.
Nem rángattam kétségbeesetten az ejtőernyő zsinórját, nem közeledett felém iszonytató sebességgel egy autó, vagy egy vonat, nem fogyott tüdőmből a levegő, fegyvert sem szorítottak a homlokomhoz és nem zuhant velem egy repülőgép sem.

Először apró kattanásokra lettem figyelmes. Kat-kat-kat-kat, majd tak-tak-tak-tak és ismét kat-kat-kat-kat, majd tak-tak-tak-tak. Oldalra néztem és egy rosszul öltözött fiút láttam, aki éppen egy sniceerrel játszott. A penge előbújt, majd visszacsúszott műanyag tokjába. A mozgólépcső cammogott, a penge viszont villámgyorsan járta útját. Kat-kat-kat-kat, tak-tak-tak-tak, kat-kat-kat-kat, tak-tak-tak-tak.

Görcsbe rándult a gyomrom. Éreztem, ahogy a penge átszakítja bőrömet, utat tör beleim között és mindent szétszakít. Nem a fájdalom rémített, hanem a végzetesség.
Mozdulni se tudtam. Oldalt a korlát határolt, előttem áthatolhatatlan embertömeg, hátam mögött pedig az őrült, aki meg akar ölni. Nincs esélyem menekülni. Kiszolgáltatott voltam. Az életem egy másik ember játékszerévé vált.

Nem akarok meghalni, fejemben toporzékolt az élni akarás.

A mozgólépcső egyre lassabban haladt és én növekvő félelemmel követtem a penge mozgását. Eszembe jutott, talán a kabátomon nehezebben hatol át. Gyorsan begomboltam.

A mozgólépcső vége fele nyugtalanságom nem csitult, hanem növekedett. Szinte láttam, ahogy a fickó megbotlik és a penge belefúródik oldalamba. Pont a bordák alatt. Szétszaggat mindent. Elesem. Az embermassza átmegy rajtam. Senki sem hív segítséget. Senki sem fog törődni velem. A rendőrök majd csövesnek néznek, aki maga alá vizelt és miután lábukkal megnoszogattak és én mégse mozdulok, jönnek rá, hogy meghaltam.

Leléptem a mozgólépcsőről és gyorsan jobbra tartottam, hogy növeljem köztem és a penge közötti távolságot. Nekimentem egy jegykiadó-automatának. Az ütés fájt és lábamon azóta egy lila folt van.

A kattogás egyre távolodott, halkult. A mazsolás zsemlék felé vettem utam. Néha hátranéztem.

Otthon ölembe vettem lelkemet, ugyanúgy, ahogy egy sebesült testet vennék az ölembe, és megvártam, amíg elcsitul, megnyugszik, magához tér.

2004.10.28.

Még sohasem volt ilyen gyönyörű ez a város. A fehér ködön átsüt a nap, ezért fehér fényben csillog és pár méter után mindent magába nyel, csak a körvonalakat sejteti. A közelemben színesek a levelek és a napsugarak simogatják feketébe öltözött testemet.

2004.10.30.

Már az áram is agyon akar csapni!? Átaludtam-olvastam a szombat nappalt, ki se mozdultam az ágyból, majd elfüstölt kezemben a hajszárító, sőt, szikrát is vetett a vezeték. Nem elég az ijedség, de még undorító, égett műanyagszag is terjeng a lakásban. Álltam meztelenül, vizes hajjal és füleltem, hátha jön egy hős lovon, akinek feltett szándéka, hogy megment. Amikor meguntam a várakozást és szívdobogásom is csitulni kezdett, kiosontam a villanyórához és visszanyomtam a biztosítékot. Semmi változás. Ugyanolyan áramtalan volt az egész lakás. Eszembe jutott az a kis bigyula, amit a főbérlő hagyott itt nekem vészesetre. Gondoltam, ilyen munkálatokhoz már illik felöltözni. Üdén és illatosan álltam fel a székre és cseréltem ki az izét. Azóta van áram a lakásban, viszont a hajam még mindig vizes, mert egy hajszárító mínuszban vagyok.

2004.10.31.

A Lehel piac egy csudamókás hely. Ma reggel összegyűjtöttem az üres tojástartókat, amelyekre nincs szükségem, és odaadtam annak az árusnak, akitől mostanság a tojásokat szoktam venni. A szokásos “a főnök megmondta, hogy csinos hölgyeknek a legszebb tojásokat adjam” bók mellett bezsebeltem még néhány ódát, ami kedvességemet méltatta. Ezután elmentem kedvenc szárított gyümölcsös árusomhoz*, hogy az üres mazsolás és kesudió tartóimat feltöltsem. Ott ért csak a meglepetés. Ismét van aszalt meggy és találtam saláta magmixet (napraforgó-, tök- és fenyőmag keveréke) és aszalt paradicsomot.

*2018. 12.03. Múlt héten is ugyanott vettem a szárított gyümölcsöt. A gyerekeim az ananászkockákat imádják legjobban.

2004.11.07.

Betelt a havi “nem”-keretem. Kérdéseimre több nemleges választ nem tudok elfogadni. Tiltakozásodat hagyd a jövő hónapra!

2004.11.10.

Határozott vagy határozatlan n(ével)ő
-Ki ő?
– Egy férfi az életemből.
– Egy férfi, vagy a férfi?
– Egy férfi. – jelentem ki határozottan, majd rövid gondolkodás utána folytatom. – Ő az a férfi, aki nagyon fontos szerepet kapott az életemben.

2004.11.14.

A székesfehérvári kórházban a Kardiológia a legfelső emeleten van.Tekintetem újra és újra visszavándorol a kijelzőre. Egy picike szív ugrál egy szám mellett. Általában 80-at mutat. Próbálom megemészteni a látottakat. A szemközti ágyon egy férfi fekszik tátott szájjal. Testét számtalan zsinór köti össze a gépekkel. Nem mozdul. Nem is pislog. Amíg ott vagyok, összecsinálja magát. A kórteremben ürülék szaga keveredik kórházszaggal. Nagyapám az ágya szélén üldögélt, amikor megérkeztem. Zsinórjait kék csíkos pizsamája takarja. Szívverését figyelem. Amikor csokis szívpuszedlivel kínál, a villogó szív mellett a szám 90-et mutat. Próbálom elképzelni a szívét. Az orvos azt mondta, hogy elvesztette a felét. Túl sok seb borítja, nem képes lüktetni. Nincs benne elég erő. Felolvastam neki az egyik cikkemet és azt mondta, hogy büszke rám. Most pedig csak ülök az ágya szélén és fogom a kezét. Azt mondta, jó így csendben, egymás mellett üldögélni. Túlságosan sápadt. Elmesélem neki a kilátást. Sötétkék az ég és egyetlen csillagot sem látni a felhőktől. A város viszont ragyog, mint a kivilágított karácsonyfa. Vak tekintete eleven. – Azt mondtam mamának – meséli -, hogy ne aggódjon, jó helyen vagyok. A kilencediken közel vagyok a Jóistenhez.**

**2018.12.03. Nagyapám a kórházból hazakerült és még volt négy évünk. Várandós voltam Zsombival, amikor elment.

2004.11.15.

Fej
– Közös programot akartam javasolni…
– Nem vagyok Budapesten.
– Ez így olyan, mintha nemet mondtál volna.
– Nem. Ez nem olyan. Ez egyszerűen olyan, hogy nem volt választási lehetőségem.
Írás
El akartam mondani valamit. Valamit, ami nem titok, de még nem mondtam ki. Rettentően féltem. Cseppenként gyűjtöttem bátorságot… Azután kiderült, nem lesz lehetőségem elmondani. Olyan, mintha nemet mondott volna…

2004.11.16.

Vasárnap délelőtt elégettem az összes levelemet. Több cipősdoboz tartalma lett hamuvá a vashordóban. Kezembe kerültek exférjem levelei és az “örökre szeretni foglak” mondat miatt összeszorult a gyomrom. Még mindig nem bocsátottam meg magamnak, hogy elhittem ezeket a szavakat. Meglepetten tapasztaltam, hogy sokkal több szerelmes levelet írtak nekem, mint amire emlékeztem és arra is rádöbbentem, hogy volt, amelyiknek szerzőjére hosszas töprengés utána sem sikerült visszaemlékeznem. Nem így Mátéra. A legjobb pasi volt a fősulin és a nők csapatosan vadásztak rá. Én imádtam vele lenni és ezért mindig a társaságában lebzseltem, persze arra gondosan ügyeltem, ne látszódjon, meggebedek érte. A mai napig nevetek ezen a levelén: “Milyen voltál? Egy aranyos, tündéri, örökmozgó kislány, akit akkor és ott szívesen megcsókoltam volna. Azon mindig szomorkodtam, ha átjöttél hozzánk, sokszor Juliánhoz jöttél és hozzám ritkábban. A zöld ruhádban pedig egyszerűen megőrjítettél, szívesen magam mellett tartottalak volna. Imádtam veled teázni, beszélgetni, buliba menni, de féltem attól, mint gondolhatsz rólam. […] Te teljesen félrevezettél, az orromnál fogva vezettél.”***

***2018.12.03. A férjem erre a posztomra emlékszik a megismerkedésünk előtti időnkből a legélesebben.

2004.11.16.****

Nem is volt okom a boldogságra és csak azért volt jó a reggeli jókedvű ébredés, hogy nagyobbat essek pofára. Gumiasztalnak néz engem a Sors és ugrál rajtam. Bár lehet, a Végzetem érkezik újra és újra két lábbal a gyomorszájamba.

****2018.12.03. 8 évvel később ezen a napon született Dani.

2004.11.18.

Annyira szerelmes tudnék lenni. Teljesen és egészen. Csak azt nem tudom, hol van az a férfi, akinek a kispárnája pont a kispárnám mellett van a legjobb helyen. És pont ez a baj. Mindkettő. Egyrészt nem tudom, hogy kibe lehetnék szerelmes – nem, azt már határozottan érzem, hogy őt már nem akarom szeretni -, másrészt, amikor találkozom egy pasival, aki hagyja magát szeretni, belőlem kiárad a felhalmozott érzelem és túl sok vagyok. Ő fékezne, én pedig inkább nyomnám a gázt…

2004.11.19.

Most úgy bőgnék valaki vállán és az sem érdekelne, hogy elkenődik a szemfestékem. Egy barátnőm mondta, hogy azért jó smikkel randira menni, mert az ember nem sírja el magát. Na bravó. A zajok tompák és én megtettem a legnagyobb ökörséget, amit tenni lehet. Berúgtam és felhívtam. A zajok tompák, mintha egy másik világból szólnának és nem is látom rendesen a monitort. A pokol tűzében járok. Elmeháborodottnak nyilvánított. Nem hiszem el, hogy nem tudta, hogy eddig minden szerelmes bejegyzés róla szólt. Állítólag nem tudta, állítólag nem tudta, állítólag boldog. Nekem könnyebb lenne, ha nem csak azért küldene el a fenébe, mert kérem, hanem azért mert nem kell neki ez a szerelem. Majdnem megtette. De csak majdnem. Ó, hogy szeretném gyűlölni. Szívből. Igazán. De nem megy, szeretem. Még 6 pohár bor után is szeretem, bár gyűlölni szeretném. Azt hiszem, hogy ő gyűlöl. Ki is törlöm a telefonszámát. Elfogadom, hogy ő boldog, én pedig megint egy naiv hülye voltam… Tompa zajok között egészen más a világ. Tompa és lassú, csak a lényeg számít. Hat, akár világgá is kiálthatom, amit eddig minden barátom tudott, szeretem őt, minden ellenérv ellenére szeretem és nem lehetünk barátok. Megint (másodszor) kitörlöm az összes telefonszámát és akkor helyére kerül a világ. Könyörgöm, valaki üvöltse a fülembe, hogy minden rendben lesz. Ha nem hív vissza, akkor minden szavát elhiszem. Tetteivel cáfolja szavait, mint már oly sokszor. Ha most örökre elaludnék, nem bánnám. Egy új élettel és egy teljes, új lehetőséggel boldog lennék. Azt hiszem.*****

*****2018.12.03. A mostani életemhez ez volt a kulcs, egy olyan zárás, ami nélkül nem tudtam volna tovább lépni. Ma már elegánsabban csinálnám, de akkor másként nem tudtam.

2004.11.19.

Igazából könnyűnek érzem magam. Eszembe jutott az a metafora, hogy nagyon hosszú ideig cipeltem egy hatalmas követ, amit tegnap este belevágtam egy tóba. A tehetetlen, sima vízfelszínen – a lelkemen – lettek jó nagy hullámok és most valahogy jobbra rendeződött vissza minden. De ma nem érdekelnek a finom árnyalások. Megint csak az igazolódott be, ha nem ésszerűen, hanem ösztönből cselekszem, akkor jó nekem/jó lesz nekem.
Tegnap este egyetlen dologban tévedtem. Nem kell (még) új élet, szeretem a mostanit.

2004.11.19.

Remek vihar tombol odakint. Szeretem. Már gyerekkoromban is szerettem. Anyám és nagyanyám legnagyobb bánatára. Talán ők már akkor tudták, hogy sohasem leszek normális. Amíg a legtöbb gyerek sírva menekült az ágy alá vihar idején, én rohantam az ablakhoz és csillogó szemmel figyeltem a villámokat, a szélben meghajoló fákat és a szakadó esőt.

2004.11.20.

Az “utcám” fölött éppen az Orion trónol. Hideg az éjszaka és jegesen fényesek a csillagok. Átdumáltuk az egész éjszakát. Éjfélkor fokhagymanyomón hurkásítottuk a gesztenyepürét és hozzá igazi tejszínhabot ettünk. Ma és holnap kicsit összefolyik

2004.11.22.

Szerintem a Valóság jobb, mint a Fantázia. Mondtam, hogy nem bízom a Fantáziában.

2004.11.24.

Talán a boldogsággal az a baj, hogy sokkal szégyenlősebb, mint a boldogtalanság. Interjút nem vállal és azt sem szereti, ha írnak róla.******

******2018.12.03. Nem dokumentáltuk pontosan, mikor randiztunk először. De lehet, hogy úgy érzem, hogy ekkor.

2004.11.28.

A vágy törvénye (La Ley del deseo) Pedro Almodóvar filmje. Egy hihetetlenül jó film. Megnéztük. Az 1999-es Shiraz egy finom bor. Megittuk. A boldogság a legízletesebb dolog világon. Megkóstoltuk.*******

*******2018.12.03. Ez már a második randi volt. Ez biztos. Azóta is a Shiraz nagy kedvencem.

2004.11.29.

A vágy törvényében van egy gyönyörű dal: Ne me quitte pas. Némi keresgélés után, érdekes dolgokat tudtam meg. Többen elénekelték már ezt a dalt. Legelőször Jacques Brel, majd Mireille Mathieu is. De a filmbeli dalt Maysa Mataraso énekli és az összes közül a legjobb.

2004.11.29.

A metrón, a buszon, a villamoson mindig bemondják a következő megállót. Az ember pedig eldönti, leszáll, vagy tovább utazik. Tudja, hol kell leszállni, hogy elérje célját, hol válthat közlekedési eszközt, hogy tovább tudjon menni. Néha sokat kell várni a csatlakozásra, de az ember tudja, hogy majd jön valami, ami tovább fogja vinni. Az élet viszont nem ilyen. Az olyan napokon, mint a mai, legszívesebben taxisofőr lennék, az élet szomorú-fájdalmas megállóiban várakozó barátaimat tovább vinném, és útközben megnevettetném őket.

2004.11.30.

Márvány a márványon halkan koppant. Az Univerzum elégedett arccal hátradőlt. Nos, Myreille, most te lépsz, mondta és kihívó tekintetében kedvesség bujkált.
Ennyire még sohasem, vagy talán csak annyira régen, hogy már el is felejtettem. Nem emlékszem, hogy bármikor ilyen boldog lettem volna. Az este emlékeibe merülök, miközben a villamoson zötykölődöm.

2004.12.01.

Valamikor a délután folyamán döbbentem rá, hogy már december van. Erről rögtön eszembe jutott, hogy mivel biztattam magam a nyáron. A Gyűrűk Urában még mindig ugyanott tartok, de most tényleg olyan, mintha a Sors a tenyerén hordozna.

2004.12.01.

10 karakter. 1 szó és 1 írásjel, mégis összesűrűsödik benne minden, ami lényeges.********

********2018.12.03. Nem emlékszem, mikor randiztunk először, de azt azóta is tudom, mikor mondta először, hogy „szeretlek”. Mondjuk, azóta a fodorákosi dolgot tartja, azaz egyszer mondta, legközelebb akkor szól, ha változik.

2004.12.02.

Reggel fogdoki bácsinál kezdtem. Kedvesen tépte ki állkapcsomból a bal 6-ost, de ingyen betömött egy másik fogamat és közben kedvesen elmélkedett arról, milyen jók a fogaim. Elérzéstelenített fél fejjel és tátott szájjal nem bírtam vitatkozni vele, pedig szerettem volna. Utána remegtem még kicsit a villamosmegállóban, majd mindenféle lelkesítő dolgot csináltam. Például vettem Neki tusfürdőt – fogkeféjét már legelőször magával hozta -, kitaláltam a karácsonyi menüt, valamint a holnapi vacsorát…

2004.12.03.

Csintalankodnak a Monok. Láthatatlanul viháncolnak körülöttem. Jókedvű utcalányként mutogatják bájaikat és észveszejtő ígéreteket lehelnek a férfiak fülébe. Néha rendreutasítom őket – mert nem szép dolog értelmetlenül hergelni a pasikban rejlő állatot -, de ezzel nem csökken, inkább nő kacérságuk. Elégedetten nevetnek egymásra, amikor valamelyik áldozat bepróbálkozik egy “cicamicával” és hoppon marad. Persze a piszkos munka – pasi udvarias lehűtése – mindig az én feladatom, és ami a legbosszantóbb, hogy ilyenkor ők már következő áldozattal hetyegnek.

Szívcsakra

Abban az évben, amikor én megszülettem, írni és olvasni tanult. Abban az évben, amikor én érettségiztem, megszületett a lánya. Abban az évben, amikor én férjhez mentem, ő elvált.

Amikor én tomboltam, tombolt ő is. Amikor már feladtam minden reményt, hogy túlélem azt a szerelmet, megtalált és olyan érzéseket keltett életre bennem, amelyek létezésében sohasem voltam biztos. Amikor felfedeztem magamban az érzéseket, elvesztettem az életben fontos szavakat. Elhasználtam a szeretlek, a bizalom, az örökre szavaimat és újakat nem tudtam kitalálni helyettük.

Vonásai egyre mélyebben vésődnek belém. Néha kedvesen rám néz barna, nyílt szemével és olyan könnyedén mondja ki, hogy szeret, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon, és öröktől létezne.

Nem, nem egy folyamat volt. Nem szépen, lassan csiszolódtunk össze, hanem abban a pillanatban, amikor egymásra találtunk a helyére zökkent a világ. Értelmet nyert az összes fájdalom és az összes elhibázott mozdulat.

Elkezdek egy mondatot és ő tökéletesen ugyanúgy fejezi be, ahogyan én tenném. Elmondom az ötletem egyik felét, a másikat pedig tőle hallom vissza. Ugyanazokat az őrültségeket műveljük, ugyanolyan szenvedéllyel.

A Sors gondosan és alaposan – néha vérző húsig – csiszolta lelkünket és most pont összeillik. Most. Igen, most itt ez a mámorító érzés és amikor azt mondja, hogy el tudja képzelni, hogy 50 év múlva is ugyanígy fekszünk egymás karjában, akkor egy pillanatig elhiszem neki.

Egy pillanattal később pedig hitetlenkedem, hogy nem nőhet égig érő fa ilyen rövid idő alatt. Ilyenkor megfogja kezem és a fa törzséhez vezeti. Érzem az évszázados ráncokat és érzem kezének meleg érintését. Feltölti kiégett szavaimat.*********

*********2018.12.03. Tizennégy év. Nem volt mindig könnyű, sőt, voltak nagyon kemény éveink, de a kizökkenés után pár éve találtunk egy mélyebb kapcsolódást, erősebb összetartozást.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra