Találkozások régi önmagammal – Blog/2004

Myreille

Az első nekem írt email-je elveszett. Most előkerestem azokat a napokat, amikor megismerkedtünk. 11 éve ezen a napon házasodtunk össze.

Szerelembe esni

2004.11.15.

Fej

– Közös programot akartam javasolni…
– Nem vagyok Budapesten.
– Ez így olyan, mintha nemet mondtál volna.
– Nem. Ez nem olyan. Ez egyszerűen olyan, hogy nem volt választási lehetőségem.

Írás

El akartam mondani valamit. Valamit, ami nem titok, de még nem mondtam ki. Rettentően féltem. Cseppenként gyűjtöttem bátorságot… Azután kiderült, nem lesz lehetőségem elmondani. Olyan, mintha nemet mondott volna…

2004.11.16.

Semmi okom sincs erre a fene nagy boldogságra, de ha már reggel az ajtóm előtt találtam, gondoltam, beengedem.

Nem is volt okom a boldogságra és csak azért volt jó a reggeli jókedvű ébredés, hogy nagyobbat essek pofára. Gumiasztalnak néz engem a Sors és ugrál rajtam. Bár lehet, a Végzetem érkezik újra és újra két lábbal a gyomorszájamba.

2004.11.19.

Remek vihar tombol odakint. Szeretem. Már gyerekkoromban is szerettem. Anyám és nagyanyám legnagyobb bánatára. Talán ők már akkor tudták, hogy sohasem leszek normális. Amíg a legtöbb gyerek sírva menekült az ágy alá vihar idején, én rohantam az ablakhoz és csillogó szemmel figyeltem a villámokat, a szélben meghajoló fákat és a szakadó esőt.

2004.11.20.

Az “utcám” fölött éppen az Orion trónol. Hideg az éjszaka és jegesen fényesek a csillagok. Átdumáltuk az egész éjszakát. Éjfélkor fokhagymanyomón hurkásítottuk a gesztenyepürét és hozzá igazi tejszínhabot ettünk. Ma és holnap kicsit összefolyik.

2004.11.24.

Talán a boldogsággal az a baj, hogy sokkal szégyenlősebb, mint a boldogtalanság. Interjút nem vállal és azt sem szereti, ha írnak róla.

2004.11.28.

A vágy törvénye (La Ley del deseo) Pedro Almodóvar filmje. Egy hihetetlenül jó film. Megnéztük. Az 1999-es Shiraz egy finom bor. Megittuk. A boldogság a legízletesebb dolog világon. Megkóstoltuk.

2004.11.30.

Márvány a márványon halkan koppant. Az Univerzum elégedett arccal hátradőlt. Nos, Myreille, most te lépsz, mondta és kihívó tekintetében kedvesség bujkált.

Ennyire még sohasem, vagy talán csak annyira régen, hogy már el is felejtettem. Nem emlékszem, hogy bármikor ilyen boldog lettem volna. Az este emlékeibe merülök, miközben a villamoson zötykölődöm.

2004.12.01.

10 karakter. 1 szó és 1 írásjel, mégis összesűrűsödik benne minden, ami lényeges.

2004.12.03.

Csintalankodnak a Monok. Láthatatlanul viháncolnak körülöttem. Jókedvű utcalányként mutogatják bájaikat és észveszejtő ígéreteket lehelnek a férfiak fülébe. Néha rendreutasítom őket – mert nem szép dolog értelmetlenül hergelni a pasikban rejlő állatot -, de ezzel nem csökken, inkább nő kacérságuk. Elégedetten nevetnek egymásra, amikor valamelyik áldozat bepróbálkozik egy “cicamicával” és hoppon marad. Persze a piszkos munka – pasi udvarias lehűtése – mindig az én feladatom, és ami a legbosszantóbb, hogy ilyenkor ők már következő áldozattal hetyegnek.

2004.12.03.

Szívcsakra

Abban az évben, amikor én megszülettem, írni és olvasni tanult. Abban az évben, amikor én érettségiztem, megszületett a lánya. Abban az évben, amikor én férjhez mentem, ő elvált. Amikor én tomboltam, tombolt ő is. Amikor már feladtam minden reményt, hogy túlélem azt a szerelmet, megtalált és olyan érzéseket keltett életre bennem, amelyek létezésében sohasem voltam biztos. Amikor felfedeztem magamban az érzéseket, elvesztettem az életben fontos szavakat. Elhasználtam a szeretlek, a bizalom, az örökre szavaimat és újakat nem tudtam kitalálni helyettük.

Vonásai egyre mélyebben vésődnek belém. Néha kedvesen rám néz barna, nyílt szemével és olyan könnyedén mondja ki, hogy szeret, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon, és öröktől létezne.

Nem, nem egy folyamat volt. Nem szépen, lassan csiszolódtunk össze, hanem abban a pillanatban, amikor egymásra találtunk a helyére zökkent a világ. Értelmet nyert az összes fájdalom és az összes elhibázott mozdulat.

Elkezdek egy mondatot és ő tökéletesen ugyanúgy fejezi be, ahogyan én tenném. Elmondom az ötletem egyik felét, a másikat pedig tőle hallom vissza. Ugyanazokat az őrültségeket műveljük, ugyanolyan szenvedéllyel.

A Sors gondosan és alaposan – néha vérző húsig – csiszolta lelkünket és most pont összeillik. Most. Igen, most itt ez a mámorító érzés és amikor azt mondja, hogy el tudja képzelni, hogy

50 év múlva is ugyanígy fekszünk egymás karjában, akkor egy pillanatig elhiszem neki.

Egy pillanattal később pedig hitetlenkedem, hogy nem nőhet égig érő fa ilyen rövid idő alatt. Ilyenkor megfogja kezem és a fa törzséhez vezeti. Érzem az évszázados ráncokat és érzem kezének meleg érintését. Feltölti kiégett szavaimat.

Házasság

2007. május 25., péntek

A pasi mától a férjem

Reggel a verebekkel keltem, majd délelőtt sajtóvetítésre mentem. A Kubrick menetet (Colour Me Kubrick: A True…ish Story) és John Malkovich-ot kár lett volna kihagyni. Utána viszont rohantam bugyit venni, mert ébredés után úgy döntöttem, muszáj betartanom azt a régi babonát, hogy a menyasszonyon legyen valami új, valami régi, valami kék és valami kölcsönkapott. Nagy hirtelen a women’secret-ben megvettem életem legdrágább kék bugyiját. Ezzel le is tudtam az újat és a kéket, a szoknya és a felső régi volt, öcsémtől pedig kölcsönkértem az óráját. Ez utóbbi roppant “jól” ment a szerelésemhez. Mielőtt bárki feltételezné, hogy fehér ruhában voltam, elárulom, hogy fekete szoknyából és khaki trikóból állt a szerelésem, a pasim pedig fekete pólóban és sok zsebes nadrágban nősült.

Volt rá esély, de végül nem sütöttük el a poént, hogy “Jó napot kívánok! Egy futárt szeretnénk kérni a II. kerületi anyakönyv-vezetőhöz esküvői tanúzás céljából’, hanem két kőszikla lett a tanúnk. A jegyző viszont nagyon tréfás kedvében volt, mert az önkormányzat ajtajába kitette a ZÁRVA táblát. Na, akkor kicsit levert a víz és rögtön az jutott eszembe, hogy én még egyszer nem jövök. Vagy most vagy soha. Végül azért csak bemerészkedtünk és a biztonsági őrnél kiderült, várnak minket, de az anyakönyvvezetőn kívül mindenki kapott a három napos hétvégéhez plusz 3 órát, így szinte üres volt az épület. (Az adócsoport meg simán beillet egy elhagyott csillaghajó vezértermének.) Az anyakönyvvezető, amikor elvette a személyiket, megkérdezte, hogy ki lesz a vőlegény, ami mulatságos és egyben jogos kérdés is volt, mert ott álltam három, közel egy korú pasival. Jó fej volt az anyakönyvvezető, mert azt is megkérdezte, hogy a hosszú vagy a rövid változatot szeretnénk, egyértelmű volt, hogy a rövidet, és 13:32-kor már a villamoson utaztunk. Eredetileg 13:30-ra volt időpontunk, de kicsit korábban érkeztünk és gyorsan végeztünk. A legjobb rész az igen és a gyűrű felhúzása volt. Ezenkívül csak néhány kötelező mondat hangzott el az anyakönyvvezető szájából és aláírtunk. A pezsgőt kihagytuk, nem szeretjük, viszont a tanúk olyan jól végezték dolgukat, hogy kaptak keksztekercset, mi meg ittunk egy nagy málnaszörpöt és kettesben elmentünk ebédelni.

A gyűrűnk pont olyan, amilyennek elképzeltem és imádom. Csíkos és nagyon illik hozzánk, a gyémántok pedig csak úgy csillognak a napsütésben. Nagy Gertrúd váltotta valóra az elképzelést és a következő katalógusában már szerepeltetni fogja, ráadásul a Myreille nevet kapta ez a gyűrűpár.

Az én gyűrűm pont elfér a férjem gyűrűjében.

Most pedig ifjú házasokhoz méltóan eltöltjük a maradék időt a péntek délutánból és estéből.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra