A fekete macskától a piros nagykendőig

Myreille

Édes kis semmiségek, döbbenetes serendipity-k és félig se véletlenek. Eredetileg “puha, meleg” őszi napokról akartam írni, de végül mást dobott a gép.

Őszi jóságok

Mintha egy Ikea katalógust lapozgatnék: Hygge, Lykke, Sisu, Lagom, pedig csak boldogok akarunk lenni. A helyzet adná, hogy innen induljak valahova – hiszen “tiszta lapként” itt van előttem a monitor -, és amúgy is mindenhonnan az zuhan ránk, hogy ezt-azt tegyük-vegyük a boldogságért, de én éppen most és éppen ide érkeztem egy több hónapos utazás után.

Hol kezdődött? Nem tudom, mert akármeddig fejtem vissza, mindig újabb és újabb szálakat találok, amelyek mélyen a múltba, sőt “másik dimenziókba” nyúlik vissza. És amint megragadnám a pillanatot, már tovább is szaladt. Múlt idő lett a jelenből, megragadott pillanatból halványuló emlék és a megérkezésből csak átszállás.

Hetekig hittem azt, hogy a feketét felváltó piros korszakom a piros kendőkkel kezdődött, de akkor már  volt egy piros nadrágom. Tehát, amikor a piros fonalakat vettem – egy pipacspirosat és egy tűzpirosat -, már tudatosan válogattam a piros árnyalatai között. Az egyik kendő ajándék volt, a másik magamnak készült és a kedvenc mintámmal. Persze a sajátomat többször elbontottam, mire olyan lett, amilyennek lennie kell. Hasznos és szép, szép de nem túl mintás és természetesen középvonal nélküli.

Maradtak fonalaim, és adódott (véletlenül eszembe jutott?), hogy ebben a csodás őszben kell nekem egy nagyon színes, csíkos szoknya. Napokig (hetekig) tervezgettem, fonalakat és mintákat válogattam, majd végül úgy álltam neki, hogy “csak egy megérzésem” volt. A kész szoknya színei, vibrálása viszont éppen olyan, amilyenre vágytam. Ezután elkezdtem tudatosan átgondolni a csíkozást. Próbára akartam tenni a véletlent, az ösztönöm. A tudásomban vagyok magabiztos és nem az ösztönömben.  A laptop védőtok nagyon jó lett, de nem “esik” egybe velem úgy, mint a szoknya. És akkor ott a (már-már nevetségesen elvont kérdés), hogy én hogyan esem egybe önmagammal és a saját boldogságommal.

És jött a futás. Futás közben több tucat bejegyzést írtam arról (persze, fejben), hogy rettenetesen fáj, borzalmasan kibírhatatlan a testem ellenállása, ahogy önmagamhoz igazítom. Nehezen hajlott az akarat és a célok előtt. Illetve nem is a hajlásról van szó, sokkal inkább az újraépítésről, a regenerálódásról. Mintha minden pillanatban gúnyolódna velem: tényleg bírod, tényleg képes vagy rá. Nyúl vagy és feladod? Én meg a sarkamra állok – ha éppen nem fáj a sarkam  – és úgy állok ki magamért, mint még soha. Harcosan, elszántan. Forró fürdők enyhítik lábam sajgást. A fekete macska az egyik kedvencem, illik a hangulatomhoz, de a Lord of Misrule-t se unom még, pedig évek óta ismerem.

Lush Bewiched

Már már utálnám, hogy korán sötétedik, de gyönyörű az ősz, és az almafánkról édes, lédús almák hullanak az “ölünkbe”. Amikor pedig csíp az esti levegő, jöhet a forró csoki. Nyáron Olaszországból hoztam kakaót és “némi szótárazás” után a recept szerint el is készítettem. A sűrű csoki annyira finom, hogy azóta holland kakaóval is készítem és nem számolom a kalóriákat, bár 2 körrel többet futok, ha forró csokira vágyom. A receptet pedig muszáj feljegyezni, mert a remek arányokhoz ragaszkodik az ember lánya.

És nagyjából itt tartottam. A remek arányoknál, amikor beültem Alföldi rendezésű a Chicago-ra. Abból persze önálló bejegyzés lesz, mert annyira jó volt, de ami egyszerre tölt el rémülettel és csodálattal, hogy bő egy hónappal ezelőtt vettem meg a jegyeket, amikor még fogalmam se volt, a színdarab ennyire összecseng velem és nem csak társadalmilag lesz aktuális, hanem személyesen is.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra