Végtelen sikítás: Napijeggyel Budapesten

Myreille

Szilárd elhatározásaimban olykor-olykor megbicsaklom, mert blogot írni jó, és akkor is egy grafomán blogger vagyok, ha már szépen strukturált magazinba rendeztem a gondolataim.

Budapest (Fotó: Myreille)

Budapest (Fotó: Myreille)

Számolni veszélyes, mert akkor megdöbbent az eltelt évek súlya. Már 6 éve lakunk vidéken, de én még mindig hajlamos vagyok úgy gondolni Budapestre, mint  az “én városomra”.

Csütörtökön Városkapunál szálltam fel és a Nyugatiig akartam menni, de az Árpád hídnál eszembe jutott, hogy még van annyi időm, hogy megálljak a Lehelen és vegyek a gyerekeknek datolyát és kandírozott ananászt. 

A Városkapunál jegyet kellett vennem, így az első kocsiba szálltam fel, majd – milyen meglepő! – onnan is szálltam ki. És az maga volt az időutazás. mert mindig ott szoktam utazni, azokban az években, amikor a Victor Hugo-ban laktam. Mentem fel a lépcsőn és éppen olyan mocskos és elhasznált volt, mint 15 éve én meg egyszerre lépkedtem a jelenemben és a múltamban.

Elképzeltem, hogy utolérem magam és a fülembe súgom, hogy nyugi, minden rendben lesz. Persze, akkor se izgultam, hanem lebegtem – olykor fulladoztam – a jelennel, de pontosan tudom, hogy mennyire könnyebb lehettem volna, ha nincs a lappangó, megbúvó félelem.

A piacon ott vettem szárított datolyát és ananászt, ahol 15 éve mindig. Itt is utolértem magam, mert régen magamnak vettem, most meg a fiaimnak és magamnak.

Csak ritkán használom, de szeretem a felszíni közlekedést a Lehelnél. Mennyivel könnyebb lett volna, amikor Zsombival babakocsiztunk. Benéztem a Balzac utcába is. Annak az utcának minden járdáját és a járdáján az összes repedést ismerem. Szinte hívott, hogy a nosztalgia miatt sétáljak végig, nézzek fel az egykori ablakunkra és a Pozsonyin menjen ki a körútig. 

A Nyugatinál volt találkozóm, magam mögött hagytam a múltat és siettem tovább.

Félig lejártam a lábam és engedélyeztettem magamnak egy kényeztető kávét. Kiültem az őszi napsütésbe és gyönyörűbb volt a város, úgy mint már sokszor, de megunhatatlan ez az érzés.

Itthon – itt vidéken – elveszett tudok lenni, Vác még mindig nem állt össze a fejemben, csupán pontok halmaza és 3-4 hónapja fedeztem fel, hogy DM mellett van itt Rossmann is. Budapesten sohasem vagyok ilyen elveszett. Hiába változik a város én, vele együtt változom én is. Tudom, hogy melyik villamosra kell felszállnom, merre megyek, ha rövidíteni akarok és merre ha turista vagyok a városomban.

6 év nem Budapesten élés után is tudom úgy érezni, hogy csak játszom a turistát. Elföldalattiztam a Hősök terére, de most – mint a gyerekek előtti időkben – , belefér az időmbe egy kis bolondság, a Cipőmágia. Majd azoknak a régi szép időknek az emlékére, amikor heti 3-4-szer délelőtt moziba jártam, mert az volt a munkám, elmentem a Lush új boltjának a megnyitójára. Imádom ezt a csapatot és különösen jó, hogy a termékeik is nagyon klasszak.

Kedvem még lett volna maradni, de véget ért a pesti nap, rohannom kellett a vonathoz. Kint tombolt a szél, én pedig úton voltam otthonról hazafelé.

Itthon három férfi várt rám.

Nem cserélném el ezt a három férfit a régi életemre, de néha jó belelépni a régi lábnyomokba, elkapni azt a pillanatot, amikor a múlt és a jelen összeér.

A Deákon felmutattam a 24 órás jegyemet. Az ellenőr egy Thank you!-val nyugtázta, nekem meg kicsit szélesebb lett a mosolyom, hiszen csak az én titkom volt, hogy nem vagyok itt idegen.

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra