Virtuális magánhálózatok a 21. századi "Szabad Európa Rádió"

Tudom, hogy csak kortünet és a formálódás átmeneti időszaka, mégis erős gyomros.

Amióta világ a világ az embereknek újra és újra meg kell tanulniuk a kritikus gondolkodást, hiszen a hír, az álhír, a reklám és a propaganda nem 21. századi találmányok. Tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, a tényeket mindenki szereti úgy forgatni, hogy neki a legkedvezőbb legyen, és akármennyire törekszünk az objektivitásra a hírmondó (újságíró) mindig torzítani fog, hiszen saját magán átszűrve mondja el az eseményeket. Olykor pedig mi magunk vezetjük magunkat tévútra, mert annyira hinni akarunk valamiben, hogy a nagy célra koncentrálunk és az apró figyelmeztető jeleket figyelmen kívül hagyjuk. És most nem csak politikáról beszélek, hanem gazdaságról, szerelemről, mindenről. Információk tömege zúdul ránk, mi szelektálunk, feldolgozunk döntünk. Próbáljuk megtalálni az igazat. Sokszor olyan kérdésekben, amihez nem értünk, csak hallomásból van információnk, mint a Kalcium hatásos-e az allergiára (legfrissebb infók szerint nem az, hiába mondták az évtizedeken keresztül, de még bármi megeshet, a cáfolat cáfolata is bármikor előfordulhat) vagy érdemes-e devizában felvenni hitelt és vállalni az árfolyamkockázatot, amikor forintban kapjuk a jövedelmünket (volt idő, amikor ez sokak számára jó ötletnek tűnt). Van az a pillanat, amikor a piros 25-ös jó tét a rulettasztalnál, csak a megfelelő asztalnál kell állni és a megfelelő időben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiszek a szerencsében. Az élethez kell szerencse, meg kurázsi, amivel megragadhatod a szerencsédet. De legalább ennyire hiszek az információban is, hogy a jó döntésekhez megfelelő mennyiségű és minőségű információ kell. Persze, így is “bukhatunk”, de akkor meg tanulunk és újabb információkra teszünk szert. Az internet engem mindig is lenyűgözött a végtelen információmennyiségével. Tudtam, hogy kételkedve kell az itt található információkat fogadni, de elhozta nekem a világot. Gyerekkoromban elképzelhetetlen volt, hogy én egyszer new yorki újságot olvassak, most meg “Amerika” néhány kattintás. Egészen pontosan majdnem néhány kattintás. A GDPR lett a mi digitális szögesdrótunk, az IP címem az én digitális stigmám. Nem személy szerint ellenem szól, egyszerűen az az ország tartományt zárják ki, ahonnan érkezem. Egy amerikai szálloda wifijéről a saját eszközeimmel gond nélkül elérném az oldal tartalmát… Persze, a rendszer itthonról sem kijátszhatatlan, csak VPN kell hozzá. Régen is megoldották az emberek, hogy akkor is Szabad Európát tudjanak hallgatni, amikor nem lehetett, most se fog egy jóhiszemű, de gyakorlatban nevetséges rendszert megállítani abban, hogy ott jussak információhoz, ahol akarok. Kicsivel több kattintás lesz, kicsit több trükk, kicsivel jobban figyelnem kell arra, hogy mit mutatok az IP címemből (vagy milyen IP címet mutatok). (Kicsit már fáraszt a kiskapuk keresése. A legtöbb ember önként és dalolva oszt meg mindenféle személyes adatot magáról, de felháborodik, amikor egy “cipő” beköveti. Hagyjuk már!) El tudom fogadni, hogy tanuljuk a digitális világot, hogy most alakítjuk ki a játékszabályait és olykor túlzásba kell esni, hogy végül a helyes utat megtaláljuk, de nem lehetne gyorsabban, nem lehetne hatékonyabban. Nekem ma a Chicago Tribune “üzenete” fájt – főleg úgy fájt, hogy ráadásul a magyar médiában egyre jobban ránk záródik egy buborék, és úgy is fájt, hogy megértem az újság (lehetetlen európai) helyzetét és döntésének gazdasági okait. Jövőbe vetett hitem, azonban töretlen. Remélem, a gyerekeimnek ez az üzenet és ez a helyzet pár év múlva csak érdekesség lesz azokból az időkből, amikor az emberek tanulták a digitális világot és majd csak csóválják a fejüket, mint mi a takácsokon, akik felgyújtották a szövőszékeket, hogy megakadályozzák a fejlődést és együtt nevetünk majd azokon a kabaréba illő jelenteteken, amikor VPN hálózatokon jelentették szüleik teljes digitális szabadságát.