„Dávid Veront készen kaptam” – Interjú Baráth Katalinnal

GY.D.

Dédapja még írástudatlan volt, ő azonban betűkből kifogyhatatlan: krimiket és reklámszöveget ír, ráadásként a történelem disszertációján dolgozik.

Baráth Katalin feltalálta a magyar századfordulós krimit, és megteremtette az első magyar nyomozónő, Dávid Veron figuráját – azonnal rá is aggatták a „magyar Agatha Christie”-cimkét. Nem bánja, hiszen A fekete zongorának és A türkizkék hegedűnek lesz még folytatása.

– Agatha Christie az önéletrajzában ugyanazt írta, amit te is nyilatkoztál egyszer: azért kezdtetek el krimiket írni, hogy kipróbáljátok, menne-e nektek. Ezek szerint ilyen könnyű műfaj?

– Én azt gondoltam, hogy nekem menne. Magyar szakosként az egyetemen azt hallottam, hogy nincs más, csak a szépirodalom, a műfaji irodalom szinte nem is létezik. Vagy ha mégis, irodalmi értéket nem tulajdonítanak neki. Hosszú út innen eljutni odáig, hogy az ember tisztelni tudja a műfaji irodalmat. Én régóta szerettem volna írni, de el kellett jutnom addig, hogy ne a mai irodalomkritikának akarjak megfelelni, és ne higgyem el, hogy csak az képvisel értéket, amit ők annak ítélnek. És persze arra is rá kellett jönnöm, hogy ez passzol jobban hozzám.

– Mitől?

– Nagyon sokáig írtam naplót, de még érettségi előtt rájöttem, hogy én alapvetően unalmasnak tartom magam. Az egy dolog, hogy leírom, ami velem történik, de ez valójában nem érdekes. Lehet, hogy hiányzik még belőlem az élettapasztalat, vagy nem vagyok annyira reflexív, hogy a saját élményeimet boncolgassam, de úgy éreztem, hogy még engem sem szórakoztat igazán. Viszont írni szerettem, ezért elkezdtem körülnézni, hogy mi az, ami engem is leköt. És rájöttem, hogy krimit olvasni is szeretek, és írni is tudnék talán. Ehhez hozzájött, hogy történelemből is van diplomám, ezért rögtön arra gondoltam, hogy a korszak megrajzolása is szórakoztatni fog.

Baráth Katalin

– Agatha Christie-hez hasonlítottalak, ahogy szinte mindenki, pusztán amiatt, hogy női krimiszerző vagy. Akad esetleg olyan író, aki nagyobb hatással volt rád? Aki jobban befolyásolta a munkáidat?

– Igen. Az írói ambícióim kifejlődése kicsit azzal van kapcsolatban, amikor az Agave kiadó elkezdte megjelentetni az ókori Rómában játszódó krimiket. Nagyon kedvelem ezt a történelmi korszakot. Már gimnáziumot is úgy választottam annak idején, hogy latinul tanulhassak. Steven Saylor könyvei pedig történészi szemmel is kifogástalanok, ezt szakmabeliek is megerősítették, közben pedig a cselekményük is izgalmas. Tehát a környezet, és a történet is érdekes.

– Hogyan dolgoztad fel végül magadban, hogy szembemész azzal az értékrenddel, amit az egyetemen beléd oltottak?

– Ráébredtem, hogy attól még nem lesz rossz valami, mert sokan olvassák. És a mainstream fogalma csupán ezt jelenti: hogy sokan szeretik. Ez önmagában nem értékmérő. És azért szerencsére érzékelhető már egy kis nyitás: létezik olyan irodalomtudós, aki több-kevésbé a krimi műfajára szakosodott. Benyovszky Krisztián tevékenysége például ezért szimpatikus nekem, az ő munkáin látszik, hogy nemcsak szórakozásból olvas krimit (nem mintha ez baj lenne), hanem a műfaj elmélete, hagyományai is érdeklik. És mivel magas szinten foglalkozik vele, ezért a műveket a saját helyi értékükön tudja kezelni.

– Úgy érzed, a munkáidat nem mindenki kezelte így?

– Mindenesetre azzal nem tudok mit kezdeni, ha valaki azt kéri számon a könyvemről írott kritikában, hogy miért fordulnak sokan a történelmi korok felé. Szerintem azt írok, amit akarok. És amit mások szívesen elolvasnak. De olyan is volt, aki nem a műfajt támadta, hanem egymás mellé tett egy idézetet tőlem, meg egyet Raymond Chandlertől – ez szintén igazságtalan. Persze, hogy az ember igyekszik minél jobb lenni, de két könyv után összevetni egy klasszikussal… az azért nem fair.

– Akkor kinek a véleményére adsz leginkább?

– Mielőtt befejezem a könyvet, az egyes fejezeteket odaadom a barátaimnak, hogy mondjanak róla véleményt. Mindenkinek a kommentárjából tudok valamit hasznosítani, mert tudom, hogy miért épp nekik adtam oda. De leginkább Varga Bálint véleményére hagyatkozom, hiszen ő a szerkesztőm. Neki olyan műfaji alapismeretei vannak, amiknek én még nem vagyok a birtokában. A barátaim amatőr olvasók – van köztük közgazdász és vegyészmérnök -, és az ő esetükben inkább az érdekel, hogy működik-e a sztori, nincs-e benne olyan információ, ami túl korán jön, vagy ami megkavarja az olvasó fejét.

– Az első krimid, A fekete zongora előbb saját kiadásban jelent meg, csak aztán csapott le rá az Agave. Van különbség a két változat között?

– Igen, Bálint erősen belenyúlt. Persze a sztori megmaradt, új szereplő nem került bele, de kiegyensúlyozottabb lett a könyv. Bálint meg tudta határozni, hogy mik az erősségeim, mik a gyengeségeim – ami persze nem mindig egyezett azzal, amit én gondoltam magamról. A második köttet írásakor viszont észrevettem, mennyi mindenben volt igaza. A türkizkék hegedűvel kapcsolatban is sok kritika ért, de azt hiszem, azt el kell ismerni, hogy sokkal jobban meg van írva. Nyelvileg és stilisztikailag igényesebb, mint A fekete zongora volt, és ez annak köszönhető, amit az első könyv írásakor és átírásakor tanultam – saját magamról is.

– Sokszor érezni ugyanakkor a kezdő művészeken, hogy az első alkotásuk épp a nyersességétől és a kiforratlanságtól erőteljesebb.

– Persze, az első könyv még friss, és új, de ez a hatása már nem lesz meg a másodiknak. A fekete zongora és A türkizkék hegedű világa nagyon hasonlít egymásra, így aki szerette az elsőt, szerintem kedvelni fogja a másodikat is.

– El tudom képzelni, hogy amíg írtad, teljesen ebben a világban éltél.

– Ez kívülről kicsit romantikusabbnak látszik, mint belülről. Az ember nem úgy kel és fekszik, hogy csak erre gondol. Közben élnem kell az életem, bejárni dolgozni, ott odafigyelni, stb. Szóval ez inkább úgy megy, hogy le kell ülni a könyvhöz, felvenni a tempót, átolvasni, hogy hol tartottam, hol hagytam abba. Mindig kell egy kis idő, amíg belerázódom. És akkor sem a történetben, hanem inkább a szövegben merülök el. Nekem a történetmesélés a dolgom, nem az, hogy a saját fejemben filmezzek.

– Hogyan születtek meg a karaktereid?

– Volt, hogy úgy, hogy korabeli újságokat lapozgattam, és fényképeket nézegettem karakterek után kutatva. Egy-egy alakról aztán már eszembe jutott egy élet. Érdekes dolog régi albumokat nézegetni. Annyira látszik, hogy milyen mások voltak akkor a divattípusok. Lehet, hogy a főhősnőm, Dávid Veron ma szépnek számítana, de a korabeli ideál szerint nem volt az, és ezt érdemes tudni.

– És hogyan találtad ki a neveket? Engem sok könyvben zavarnak a kitalált nevek, a tiédben viszont teljesen hitelesnek éreztem őket.

– Nekem reklámszövegíróként is gyakran kell neveket kitalálnom, és ott is rengeteget tudunk szenvedni rajta. Hónapok tudnak elmenni ezzel, a végén már szótárakat bújunk. Hosszú idő, mire úgy érzi az ember, hogy elkapta.

– Akkor hát honnan jött a Dávid Veron?

– Ennek családi vonatkozása van: anyai nagymamám a Dávid családból származik. Hatan voltak testvérek, és az egyik húgát valóban Veronikának hívták, és Veronnak becézték. Ez akkoriban nem volt ritka falun. Úgyhogy ezt készen kaptam, de mivel mindkét ágon népes családból származom, sok érdekes nevet hoztam onnan. Nyilvánvaló volt, hogyha paraszti környezetből jött embert kell ábrázolnom, akkor idenyúlok nevekért.

Kutattad is a családod történetét?

– Ez igazából nem engem érdekelt legjobban a családból, hanem az egyik unokatestvéremet. De mivel egy jobbágyi sorból származó paraszt családról beszélünk, túl sok nyomot nem hagytunk magunk után. Régebben az emberek nem sokat foglalkoztak azzal, hogy megörökítsék az életüket – nem is volt idejük erre. Nem írtak naplót, nem is nagyon leveleztek. A dédapám egyenesen írástudatlan volt. Ettől érzem különösen fantasztikusnak, hogy amikor az I. világháború után az olasz frontról már a Szerb-Horvát Királyságba jött vissza, úgy talált haza gyalog, hogy nem is tudott olvasni. De talán épp a családom „láthatatlansága” miatt érdekel társadalomtörténeti szempontból az a réteg, amelyiknek a sorsát nem őrizte meg a történelemírás, mert gyakorlatilag nincsen hangjuk. Ha néha felbukkan egy-egy paraszti napló, az óriási felfedezést jelent.

– Az írásban gyakran benne van, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Ha már a könyveid nem rólad szólnak, a blogodban mennyire tárulkozol ki?

– Nem állítom, hogy nem szeretek magamról beszélni, csak azt, hogy nem érdekes, amit magamról mondok. Én kezdem el magamat unni. A blogot általában az olvasóim olvassák, ezért ott főleg a könyveimmel kapcsolatos híreket osztom meg. Olyankor csúszom csak át önvallomásba, amikor a könyvírásnak egy olyan stádiumába érek, amikor már nem tudom kontrollálni magam. Ilyenkor kicsit nyafogok.

– Mennyi időnek kell eltelnie egy könyv megjelenése után ahhoz, hogy már a következőn tudj gondolkodni?

– E tekintetben sokat köszönhetek a reklámügynökségi munkámnak, mert ott edzésben tartanak. Ha azt mondják, holnapra gyártsak öt ötletet egy témára, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyen annyi ötletem. És ha az embert erre trenírozzák, meg is tudja csinálni. Ez egy erős nyomás, amit én bírok. A könyv esetében sem a sztori jelenti a legnagyobb gondot, mert az elég hamar eldől a fejemben, hogy melyik ötletem életképes. Ami „munkásabb” feladat, az a szereplők megteremtése. Idővel megtanultam, hogy ez a kulcsa az egésznek, ők teszik működőképessé a történetet. Leülök, és minden szereplőmnek megrajzolom a portréját a külső tulajdonságaitól kezdve addig, hogy mire allergiás, az összes alapvető vonását. Erre azért is van szükség, mert ezek az információk idővel kirepülnek az ember fejéből, és úgy kell visszakeresni őket. Ha ezzel megvagyok, jöhet a kutatás könyvekben és korabeli újságokban, hogy mindaz, amit kitaláltam, hiteles tud-e lenni az adott környezetben. Ez is elég időigényes.

– Mikor tudsz dolgozni a civil munkád mellett?

– Vagy este, vagy reggel, de azt már észrevettem, hogy reggel jobban megy, hiszen akkor még nem használtam el másra a szellemi energiáim javát. Úgyhogy amikor már szorít a határidő, fel szoktam kelni 5-kor vagy 6-kor, mert olyankor van pár órám arra, hogy csak a könyvvel foglalkozzam. Minden nap persze nem tudom megcsinálni.

– Arra még nem gondoltál, hogy feladd a munkád?

– Erre anyagi okokból nemigen tudok gondolni. Lehet, hogy vannak szerzők, akik meg tudnak élni az írásból, de akkor olyat és olyan tempóban kell írni, mint ők. Azt meg nem biztos, hogy szeretném.

– Körbenézel a könyvesboltban, hogy milyen könyvek közé kerül a Tiéd?

– Persze, nem járok csukott szemmel. De nem zavar. Inkább csak elgondolkodtat, hogyan lehetséges, hogy valaki évente három könyvet tud kitermelni magából. Ezt az én műfajomban nem is lehetne megvalósítani, mert nem lenne elég időm utánanézni a dolgoknak. De szerintem ez a tempó mindenki esetében a teljesítmény rovására megy. Így előbb-utóbb mindenképp sablonos megoldások születnek.

– Elégedett vagy azzal, ahogy bekerültél az irodalmi életbe?

– Nem voltak konkrét elképzeléseim arról, hogy a könyveimnek mikor milyen hatást kell kiváltania. Egy dolgot szeretnék elérni: hogy írhassak tovább. Ehhez az kell, hogy legyenek olvasóim, akik szeretik a történeteimet. Ezt szerencsére elértem. Nyilván az, hogy ilyen sok kritikus észrevette őket, és alapvetően nem buktatták meg, szintén jó érzés. De az első és legfontosabb, hogy legyenek olvasóim. Most sem tartom magam írónak, mert az életem nagyobbik részét nem ez a tevékenység teszi ki. Annak érzem magam, ami a névjegykártyámon szerepel: kreatívnak. Inkább így gondolok magamra.

Részlet A türkizkék hegedűből>>

Baráth Katalin könyvei az Agavenál>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Egy hozzászólás a “„Dávid Veront készen kaptam” – Interjú Baráth Katalinnal” című cikkhez.

  1. rozi szerint:

    Nagyon örültem ennek az interjúnak!

    Gratulálok és köszönöm!

    VálaszVálasz

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra