A legborzasztóbb jó film: 127 óra

Myreille

Aron Ralstont életének minden apró mozdulata ahhoz a szilához vezette. A végzetéhez… Szívszaggató és gyomorforgató film igaz történet alapján.

Danny Boyle most sem aprózta el, a Slumdog Millionaire után megint a végzettel foglalkozik, de most egy olyan filmet csinált, amit nem tudnék még egyszer megnézni, viszont mint film, nagyon jó.

A 127 óra című film Aron Ralston (James Franco) hegymászó igaz története, aki egy lezuhanó kőtömb fogságába esett Utah állam egyik kanyonjában.

2003 áprilisában egy péntek éjjel a 26 éves Aron elindult a Canyonlands Nemzeti Parkba, hogy a hétvégét kirándulással, hegymászással töltse. Minden könnyű és csábító, semmi jele a tragédiának. Azonban egy baleset miatt 127 órára a kanyonba rekedt, miközben egyik keze egy szikla alá szorult és csupán morzsányi élelem és nagyon kevés víz állt a rendelkezésére.

A kanyon fogságában – később ezzel a címmel írta meg könyvét az eseményekről – Ralston megküzdött az elemekkel és saját démonaival, közben maga elé idézte barátait, szerelmét (Clémence Poésy), családja tagjait, és a két hegymászót (Amber Tamblyn and Kate Mara), akikkel közvetlenül balesete előtt találkozott. A teljes kilátástalanságban rájött, megvan benne a bátorság, hogy kiszabaduljon, kerüljön bármibe. A kőtömb alá rekedt, eltört karját feláldozva – a legborzasztóbb rész, amikor levágta a saját karját – kiszabadult a kanyonból, leereszkedett a sziklafalon és eljutott a turistaútig, ahol végül megmentették.

127 óra

Felkészületlenül ültem be a filmre és ez a tudatlanság már a legelső pillanattól frászban tartott. A cím alapján biztos voltam abban, hogy a főszereplővel történni fog valami és minden veszélyes helyzetnél rémeket láttam. Ráadásul a film nagyon vibrálóan, dinamikusan indul. Sokkolt a zene és sodró képek.

Ordított bennem az anya. Már most aggódtam 24 évvel idősebb fiamért, aki erősnek és sérthetetlennek érzi magát, és akinek fogalma sincs arról, milyen tökéletes és egyben milyen törékeny az ember. Tudtam, nem állíthatom meg, meg kell adnom neki a szabadságot, de szinte beleőrültem a gondolatban, hogy valahol, valamikor halálán van a fiam és én nem tudok róla, nem tudok neki segíteni… (A könnyek egyre csak gördültek végig az arcomon.)

Amikor Aron keze beszorult a szikla alá, el se tudtam képzelni, hogy innen ki tud szabadulni. Azt hittem, ugyanolyan lesz, mint az Út a vadonba. Halálos elszántság és halálos bátorság.

A kiút felülmúlta minden képzeletemet, nézni se bírtam. A befejezés javított valamit lelkiállapotomon, de ahogy Aron Ralstonon nyomot hagytak az események, rajtam is örökre nyomot hagyott a film. (Nem magam miatt, hanem a fiam miatt.)

“A legtöbben azt mondják a történet hallatán, hogy nem tudják, képesek lettek volna megtenni ugyanezt. Szerintem mindannyian megtennénk bármit, hogy életben maradjunk, hogy tovább élvezhessük ezt a csodálatos dolgot, ami az élet. Amit Aron megtapasztal a hat nap alatt, az a hirtelen rádöbbenés, hogy micsoda érték az élet. – meséli Danny Boyle. – A film egyik alapgondolata, hogy Aron soha nem volt teljesen egyedül a kanyonban. Fizikailag persze nagyon is az volt, de spirituális értelemben nem: körülvette mindenki, akit valaha ismert, szeretett. Ez adja a különbséget, és ezt az érzést szerettük volna elkapni a filmben.”

Amint megszerezték a könyv megfilmesítésének jogait, Boyle első feladata az volt, hogy megismerkedjen Aron Ralstonnal. Ez ott történt, ahol Aron korábbi élete egyszer már véget ért: a Kék John Kanyonban, Utahban. Boyle és a producer Colson 2009 júliusában odautaztak, hogy Ralstonnal megmásszák a kanyont. Aron számára fontos volt, hogy mielőtt bármibe belefognak, a filmesek megismerkedjenek azzal a tájjal, amely még mindig a világot jelentette számára.

Aron Ralston

Ralston eleinte bizonytalan volt Boyle imaginatív megközelítése miatt. “Nehéz volt számomra, még ha tudtam is, hogy drámát forgatunk. Volt bennem némi ellenállás a saját történetem tényeivel kapcsolatban”– ismerte el. Végül az a gondolat, hogy egy mélyebb igazsághoz jussanak el a zsigerekig hatoló, izgalmas történetmesélési stílus által, izgatni kezdte őt is, és megnyílt az alkotóknak legszemélyesebb és legbelsőbb érzései előtt.

Az alkotók maximálisan hűek akartak maradni a valósághoz, ezért Ralstont sokkal jobban bevonták a filmkészítésbe, mint gondolta volna. Aron a forgatókönyvet jegyző Simon Beaufoy-jal is elment hegyet mászni, és közben az életéről mesélt neki. Megosztotta vele privát videofelvételeit is, melyeket a kanyonban készített, azt remélve, hogy halála esetén ezáltal üzenhet utoljára barátainak és családjának. A rendező szerint ez óriási segítséget jelentett a stábnak és James Franco színésznek egyaránt. Emellett tonnányi információt szállított minden apró fizikai részletről, attól kezdve, hogy hogyan használta a kötelet az alváshoz, egészen addig, hogy hogyan gyűjtötte össze saját vizeletét, hogy megigya.

A hegymászó hátizsákba mindent pontosan úgy pakoltak be, ahogyan a történtek idején volt: ugyanannyi vizet, élelmet, ugyanolyan kötelet, éppolyan életlen kést. Úgy érezték, semmin nem szabad változtatniuk.

Azt azonban a rendező lényegesnek tartotta, hogy saját módján mondja el Ralston történetét. „Aron sokszor mesélte el a sztorit, de tudtam, hogy a filmhez ki kell szúrnom a buborékot és bele kell kerülnöm, hogy a saját verziómat mesélhessem el. Aron fantasztikusan állt a dologhoz: őszintén megengedte, hogy ezt tegyük. Tehát ez Aron története, de a mi olvasatunkban.”

“Aron magányos farkasként gondolt magára, aztán rájött, mi tartotta életben: a közösség, a falka. Amikor a film végén megmentői felé botladozik, ráébred, hogy segítségre van szüksége. Segítségre volt szüksége, mint mindannyiunknak. Ezért élünk társadalomban” – magyarázza Boyle.

“Egyedül voltam, de próbáltam kapcsolatot teremteni a szeretteimmel emlékeken, fantáziákon, testen kívüli élményeken keresztül. Elég kemény és hallucinogén élmény volt, ahogy egyre kiszáradtabb, kialvatlanabb és kétségbeesettebb lettem. Elmém egyre jobban lecsupaszodott, míg végül már csak az érzelmi kötelékek maradtak. Danny képes volt mindezeket megmutatni a filmben” – Ralston elégedett volt a végeredménnyel.

A film egyik legerősebb jelenetében Aron hallucinációja során egy figurát lát, egy kisfiút, saját, még meg nem született gyermekét. A forgatás alatt ez a prófécia valóra vált, és megszületett Ralston első gyereke, egy kisfiú. Mindazonáltal szürreális élmény volt számára, amikor látta saját történetét és újjászületését megelevenedni James Franco által.

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra