Chicago Alföldi rendezésében egy egészen rendkívüli dimenzió!

Myreille

„Ezen az estén két lány történetét meséljük el önöknek, akik… boldogok szeretnének lenni. Persze rögtön felmerül a kérdés: mit is jelent az, hogy boldogság…”

Átrium - Chicago

Chicago – Fotó: Átrium

Messziről indulok.

Hónapok óta foglalkoztat a gondolat, hogy ki vagyok én, vagy ki akarok lenni, mert tulajdonképpen bárki lehetnék. Bármilyen “alakot” fel tudok venni, bármilyen lehetnék, de én olyan akarok lenni, amilyen én vagyok. Akinek nem a magazinok, a reklámok, az Instagram, az elvárások, a politika stb. mondják meg, hogy milyen, hanem azt a valódi én kerestem, aki igazán én vagyok.

Régen azt hittem, hogy tudom, hogy milyen vagyok, ki vagyok, aztán egyre többször azzal szembesültem, hogy végtelen magabiztosságom mögött végtelen kishitűség és bizonytalanság lapult. Azért küzdöttem, hogy felszínen maradjak. Olykor meg beleragadtam helyzetekbe, elvárásokba vagy végtelenül fárasztott egy póz, amit korábban természetesnek hittem. A változás természetessé vált, miközben érzem az önazonosságot, még akkor is, ha nagy amplitúdóval lengek ki. Legutóbb azt volt az elképzelésem, hogyha levetek minden “nem én”-t, akkor azonos lehetek önmagammal és a világgal. A sok “nem én” alatt ott van az én. Bizonyosan!

Egyre többször hallom, hogy “milyenek” a nálunk 10-15 évvel fiatalabbak. Az utóbbi időben a generációkkal is sokat foglalkoztam. Jobban értem a saját generációs csapdámat és jobban értem a többieket is. Tetszik, ahogy a “fiatalok” újabb és újabb kihívások után nyúlnak, ahogy emelik a tétet, ahogy félelmeik ellenére feszegetik a határaikat. Tehát elhatároztam, hogy átlépem a komfortzónámat és keresek valamit erőn felülit, ami inspirál, ami felkavar, ami megmozgat. Provokátornak Alföldi Róbertet választottam, mert okos, mert mind emberileg, mind szakmailag nagyon rendben van. Az egyetlen kakukktojás a történetben a Chicago “musical” volt, mert láttam a filmet és ismerem a dalokat, ám nem különösebben rajongok értük. Jegyet viszont erre a darabra találtam. (A revü műfaji besorolás pedig elvette a negatív felhangokat.)

Mindezek után egyszerre volt sorsszerű és félelmetes, hogy ott ültem az Átrium nézőterén és gyomorszájon vágott a darab első mondata: „Ezen az estén két lány történetét meséljük el önöknek, akik… Nem könnyű elmondani, de valami olyasmiről van szó, olyan egyszerű dologról, hogy ők boldogok szeretnének lenni. Persze rögtön felmerül a kérdés: mit is jelent az, hogy boldogság…”

Átrium - Chicago

Chicago – Fotó: Átrium

A Chicago-nak Alföldi rendezésében több rétege van, mint egy leveles tésztának. Úgy meséli el az eredeti történetet, ahogy közben minden aktuális problémára reagál és állásfoglalás közben elgondolkodtat. A “kiszólások” görbe tükrök, de nem csak a nézőtéren ülőknek, hanem az egész társadalomnak: Mitől reméljük a boldogságot? Mit ér a figyelem? Hogyan használnak ki minket és mi hogyan használunk ki másokat? Van-e bennük még emberség?

Meglepő a történetmesélés. A Konferanszié átkeretezi a történetet, és az újra és újra ismételt monológ visszhangot ver a nézőben. Alföldi rendezésében a Chicago nem egy könnyű esti szórakozás, hanem egy nagyon intenzív utazás, amelyben a nézőtéren ülők sem csupán szemlélők, hanem részesei a történetnek. Ez a Chicago felkavaró, megrázó és zseniális. Én pont ilyen élményre vágytam és én éppen ezért nagyon szerettem.

Átrium - Chicago

Chicago – Fotó: Átrium

Napokkal az előadás után, még mindig forgatom magamban és még mindig lenyűgöz minden részletében. Eláll a lélegzetem attól, hogy egy ilyen “könnyű kis darabot” ennyire mélyen, ennyire felkavaróan színpadra lehet állítani.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra