Christopher Moore: Prérifarkas blues (részlet)

Myreille

Elvetemülten mulatságos történet nagyszellemről és kisemberről, gondosan eltervezett életről, szerelemről, mítoszról és megváltásról.

Nem meglepő, hogy valaki első könyvének megjelenése előtt volt minden – ács, bolti eladó, éjszakai portás, pincér és biztosítási ügynök is – csak taxisofőr nem, de az egészen valószínűtlen, hogy van ember, aki az ohiói Toledóból először Kaliforniába, majd Hawaii-ra költözik, végül pedig San Franciscoban telepedik le. (Legalábbis addig, amíg meg nem jön az esze és tovább nem költözik.) Az őrült pasas nem más, mint  Christopher Moore, akinek a Biff evangéliumát köszönhetjük és aki egészen furcsa (őrülten szatirikus, elmebetegen humoros) megközelítésben tálalta a vámpíros őrületet (Vérszívó démonok, Totál szívás és Csak egy harapás).

A Prérifarkas blues kronológiailag a második könyve. Az első könyv, az Ördögöd van! után jelent meg 1994-ben és ezután Moore még 3 könyvet írt a Biffig. Zaklatott előélete (mi más is lehetne a főszereplő, mint biztosítási ügynök) nevetve köszön vissza, akárcsak az a furcsa érzés, hogy semmi sem történik véletlenül az életben, itt valaki szórakozik velünk és ezen csak kacagni lehet vagy beleőrülni.

Samson Egyedül Vadászó éli az indián fiúk békés életét, mígnem tizenöt évesen kénytelen elszökni a varjú indiánok rezervátumából. Ma már sikeres biztosítási ügynök, van Mercedese, lakása és egy üres, kitalált élete. Nem sokkal a harmincötödik születésnapja után a végzet a szerelem veszélyes ajándékát kínálja fel neki egy Calliope nevű lány izgató alakjában… valamint egy átkot egy ősi indián isten, Prérifarkas kéretlen betoppanásával. Prérifarkas, a pajkos, csínytevő istenség azért jött, hogy a nyugalomból káoszt korbácsolva felébressze Samben a misztikus mesélőt, és közben csúnyán elcsessze az életét.

Christopher Moore: Prérifarkas blues

1. fejezet

Az élet úgyis megtalál

Santa Barbara, Kalifornia

Mialatt odakint varázspor hullt a járdára, Samuel Hunter úgy sürgött-forgott az irodájában, akár a gép, gyorstüzelőként bonyolította a telefonokat, számítógépes nyomtatásokat ellenőrzött, és még arra is jutott ideje, hogy parancsokkal szórja meg a titkárnőjét. Így kezdett minden egyes munkanapot: gépi üzemmódban pörgött, amíg el nem indult az első tárgyalásra, és fel nem öltötte az ahhoz szükséges személyiséget.
Akik ismerték Samet, úgy tartották, hogy szorgalmas, intelligens, sőt szeretetreméltó, és ő azt is akarta, hogy ilyennek lássák. Szakmai téren magabiztos és sikeres volt, mégis olyan alázattal viselte ezt a sikert, hogy az emberek nem érezték feszélyezve magukat a közelében. Magas, inas férfi volt, aki nem fukarkodott a mosollyal, és azt mondták róla, ugyanúgy otthon érzi magát Savile Row öltönyben egy igazgatótanács előtt, mint amikor farmerban lófrál a Santa Barbara-i kikötőben és a halászokkal sztorizik. Ami azt illeti, az emberek szemében az egyetlen zavaró tulajdonsága éppen az a könnyedség volt, amellyel a környezetéhez idomult. Hogy lehet, hogy valaki ennyi szerepet el tud játszani ilyen jól, és sosem feszeng, sosem lóg ki? Valami nem stimmelt vele. Nem arról volt szó, hogy rossz ember lett volna, csak hogy nem lehetett hozzá közel kerülni, nem lehetett ráérezni a lényére, és Sam pontosan így is akarta. Úgy vélte, ha vágyat, szenvedélyt vagy akár haragot mutat, azzal elárulja magát, hát elnyomta ezeket az érzéseket, amíg el nem haltak. Az élete kiegyensúlyozott, stabil és biztonságos volt.
Aztán az történt, hogy egy ősziesen lágy, verőfényes napon, nem egészen két héttel a harmincötödik születésnapja után, és jó húsz évvel azután, hogy elszökött otthonról, Samuel Hunter kilépett az irodájából a járdára, és telibe találta a vágy csatabárdja.
Meglátott egy lányt, aki a járdánál álló, özönvíz előtti Datsun Z-be pakolta a megvásárolt holmikat, és Samet olyan vágyakozás fogta el, ami a lénye mélyéig belesajdult.
Később majd visszaemlékszik a lány külsejének részleteire – egy kidudorodó izom a lebarnult combon, levágott farmer, a haspóló alatt a mell alsó íve, a tessék-lássék felkötött sárga haj, melynek szökevény tincsei a magas arccsontot simogatták, nagy barna szem –, de az első hatás, melyet őrá gyakorolt, olyan volt, mint egy hosszú, sima szaxofonhang, ami valahol az agy gyíkrészén indult, ahol a libidó fészkel, és végigrezonált a testen az ágyékinakig, majd vissza a gyomorba, amit úgy összeszorított, hogy Sam kis híján kétrét görnyedt.
– Akarod? – A kérdés a háta mögül jött, egy férfihang tette fel, ami kicsit meghökkentette, de annyira azért nem, hogy levegye szemét a lányról.
A kérdés újra elhangzott: – Akarod?
A megzavarodott Sam a hang felé fordult, és meglepetésében tett egy lépést hátra. Egy fiatal indián ült a járdán az irodája ajtaja mellett, vörös tollakkal szegett fekete szarvasbőr ruhában. Sam még javában a lelki terpeszállást igyekezett újra megtalálni, amikor az indián szemkápráztatóan elmosolyodott, és egy hosszú tőrt húzott elő az övéből.
– Ha akarod, megkapod. – Azzal a tőrt beleállította a lány autójának első kerekébe. Tompa koppanás hallatszott, majd a gumiból szökő levegő visítása.
– Ez meg mi volt? – kapta fel fejét a lány. Lecsapta a csomagtartót, és a kocsi elejéhez sietett.
A pánikba esett Sam előbb az indiánra nézett, aki eltűnt, aztán a késre, ami szintén. Megfordult és bekukkantott az iroda üvegajtaján, de ott sem látta az indiánt.
– El se hiszem, hogy ezt manifesztáltam – bámulta a lány a lapos gumit. – Megint megcsináltam. Kudarcot hoztam magamra.
Sam zavara a bimbóból szép nagy virágot bontott. – Miről beszél?
A lány megfordult, most először ránézett, egy pillanatig tanulmányozta, majd azt mondta: – Ahányszor állást kapok, valami tragédiát okozok, ami tönkreteszi az esélyeimet, hogy meg is tartsam az állást.
– De hát csak egy lapos gumi. Azt nem lehet manifesztálni. Én láttam, mi történt. Egy… – Elharapta a mondatot. A fekete ruhás indiántól feléledt az a félelme, hogy megtalálják és börtönbe kerül. Nem akarta újraélni az előbbi sokkot. – Egy üvegdarab lehetett, amit felszedett. Az ilyesmit nem lehet elkerülni.
– Miért manifesztálnék üveget a gumiba? – Komolyan kérdezte, és Sam arcán kereste a választ. Ha volt is válasza, elvesztette a lány szemében. Egyszerűen nem tudta, hogyan reagáljon erre az egészre.
Azt mondta: – Az indián…
– Van telefonja? – vágott közbe a lány. – Be kell szólnom a munkahelyemre, hogy kések. Nincs pótgumim.
– Én elvihetem – ajánlotta Sam, és baromi büszkeség töltötte el, hogy egyáltalán tud beszélni. – A sarkon túl parkolok.
– Megtenné? Egész a State Street végéig megyek.
Sam az órájára nézett, de pusztán megszokásból; Alaszkába is elvitte volna, ha azt kéri. – Nem gond. Jöjjön.
A lány kiemelt egy ölnyi ruhát a Datsunból, és követte Samet a sarkon túl a Mercedeséhez. Sam kinyitotta neki az ajtót, és próbált nem odanézni, miközben beszállt. Amikor csak ránézett, az agya kiürült, és úgy kellett kajtatnia, hogy mit csináljon utána. Ahogy beült, megpillantotta a lány barna lábát az ülés fekete bőrén, és egy pillanatra elfelejtette, hová kell bedugni a slusszkulcsot. A műszerfalra meredve próbált megnyugodni, miközben azt gondolta: Ebből katasztrófa lesz.
A lány megkérdezte: – Maga szerint a németek azért csinálnak olyan jó autókat, hogy vezekeljenek a Holokausztért?
– Hogy? – A lányra akart nézni, de inkábbra az útra koncentrált. – Nem, nem hinném. Miért kérdezi?
– Nem érdekes. Csak gondoltam, zavarja őket. Van egy bőrdzsekim, amit nem tudok viselni, mert ha rajtam van, mérföldeket kell kerülnöm, hogy ne menjek legelő közelébe. Nem mintha a tehenek visszakérnék, a cipzárral nehezen boldogulnak, de olyan gyönyörű a szemük, hogy lelkiismeret-furdalásom támad. Ez az ülés bőr, ugye?
– PVC. Egy újfajta PVC. – Érezte a lány illatát, jázmin és citrus keverékét, ami megnehezítette a vezetést is, nemcsak a beszélgetést. Ráadta a légkondit, tövig, és a lámpákra figyelt.
– Szeretném, ha bociszemem lenne, olyan hosszú szempillával. – Lehajtotta a napellenzőt és belenézett a kistükörbe, majd odahajolt Sam elé, míg a feje szinte a kormánykeréken volt, és úgy nézte a férfit. Sam rápillantott, és elakadt a lélegzete, ahogy a lány elmosolyodott.
– Magának aranyszínű a szeme. Szokatlan ilyen sötét bőrnél. Maga arab?
– Nem. Nem hiszem.
– Valaki azt mondta, az arabok a sivatag motorosai voltak.
– Ki mondta?
– Egy motoros illető.
– Illető? – Sam gyanította, hogy valahol van valami valóság, ami megragadható, egy pozíció, amelyből visszanyerhetné a lélekjelenlétét, ha végre kapna egy egyenes választ.
– Tudja, hol a Tangerine Tree Café a State végén? Ott dolgozom.
– Szóljon egy sarokkal előtte.
Sam húsz év elteltével sem volt képes megkülönböztetni Santa Barbara egyik részét a másiktól. Mindenhol ugyanaz látszott: fehér stukkó vörös cseréptetővel. A várost részben lerombolta az 1925-ös földrengés, és azóta a várostervezők minden középületet spanyol-mór stílusban építtettek, még azt is kikötötték, a fehér milyen árnyalatára fessék. Az eredmény egy szemet gyönyörködtetően egységes város, szinte teljesen híján mindenféle megkülönböztető jegynek. Sam általában akkor szúrta ki úti célját, amikor elhajtott mellette.
– Az volt ott, az előbb – mondta a lány.
Sam leállt a padkához. – Megkerülöm a tömböt.
A lány kinyitotta az ajtót. – Jó ez, kiugrok itt.
– Ne! Nem gond, tényleg. – Nem akarta, hogy elmenjen. Még nem. Ám a lány egy pillanat alatt kint volt a kocsiból. Aztán behajolt az ablakon, és kezet nyújtott.
– Kösz szépen. Négykor végzek. Kell majd egy fuvar vissza a kocsimhoz. Viszlát. – És elment, Sam meg ott ült még mindig kinyújtott kézzel és a retinájára ráégett dekoltázs képével.
Egy pillanatot még várt, próbált levegőhöz jutni, zavart, hálás és kicsit megkönnyebbült volt, mintha éppen időben nézett volna fel, hogy a fékre taposva elkerüljön egy ütközést. Zsebéből cigarettát vett elő, egyet kirázott a csomagból, de amikor a gyújtóért nyúlt, akkor vette észre, hogy az ülésen még ott az ölnyi ruha. Felkapta, kiszállt és elindult a kávézó felé.
A kávézó ajtaja ugyanaz a nagy, nehéz, kézzel faragott, vasalt, ál-spanyol ajtó volt, mint Santa Barbara szinte összes éttermének, de rajta belépve a dekoráció szigorúan ötvenes évekbeli amerikai falatozót idézett. Sam egy pincérnőruhás ősz hajú nő felé vette az irányt, aki a kasszát kezelte a hosszú pult végében. A lányt nem látta.
– Elnézést, a lány, aki az előbb bejött, a szőke, ezeket a kocsimban hagyta.
A nő tetőtől talpig végigmérte, láthatóan meglepődve a külsején. – Calliope? – kérdezte hitetlenkedve. Sam önkéntelenül ellenőrizte nyakkendője tisztaságát és slicce magasságát.
– Nem tudom a nevét. Csak elhoztam munkába. Defektet kapott.
– Ó. – A nő láthatóan megkönnyebbült. – Maga nem a zsánere. Hátrament átöltözni. Gondolom, ezek nélkül nem sokra megy. – A nő elvette a ruhákat. – Akar beszélni vele?
– Nem hiszem. Hagyom dolgozni.
– Nem gond, az a fickó is rá vár. – Sam követte a nő tekintetét a pult mentén. Az indián ült ott és dohányozott, a füstöt minden szippantás után kifújva a szélrózsa minden irányába. Az indián Samre nézett és elvigyorodott. Sam elhátrált a pulttól, ki az ajtón, a lépcsőn megbotlott, majdnem hanyatt esett, de még idejében megkapaszkodott az öntöttvas korlátban.
A korlátra támaszkodva úgy érezte, mintha jól állcsúcson vágták volna. Megrázta a fejét, próbált valami értelmet kicsiholni a történtekből. Talán csapda, és a lány meg az indián közösen csinálják. De honnét tudják, hogy kicsoda? Hogyan ért az indián ilyen gyorsan a kávézóba? És ha zsarolás, ha tudnak a gyilkosságról, miért titkolnák?
Ahogy beült a Mercedesbe, próbálta lerázni a baljós érzést, ami úgy terítette be, mint az éjszakai köd. Az előbb találkozott egy gyönyörű nővel, és nemsokára újra látja. Megmentette, tehetne ennél jobb első benyomást? Még ha nem is tervezve meg előre. Az indián pedig véletlen találkozás. Élni jó, nem igaz?
Indított, sebességbe tette a kocsit, aztán rájött, hogy nem emlékszik, hová kell mennie. Amikor az irodából kilépett, egy találkozóra indult. Végighajtott jó pár utcán, próbálta felidézni a találkozó helyét és hogy ki várja, ha odaér. Végül feladta, és megnyomta a mobilján a gyorshívót. Miközben a telefon felcsörgette az irodáját, hirtelen leesett neki, hogy miért is feszengett az előbb. Az indiánnak aranyszínű szeme volt.
A pár másodperc alatt, ami alatt a titkárnője felvette, élete húsz évét, tagadás és tettetés húsz esztendejét sodorta magával egy csípős fekete áramlat, s ő ott maradt tehetetlenül és ijedten.

Agave

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra