Iain M. Banks: A száműző (részlet)

Myreille

szamuzo Iain M. Banks első regényét, A Darázsgyárat az évszázad 100 legjobb könyve között tartják számon. Ezért olvastam el. Életem legdöbbenetesebb könyve. Értem, hogy miért magasztalják az égig és miért utálják. A Darázsgyár-t Iain Banks néven publikálta. Iain M. Banks néven sci-fi regényeket ír. Utóbbiak könnyebb, de ugyanolyan remek olvasmányok. Néhány nap múlva kapható A száműző.

Fülszöveg:
Kr. u. 4034-et írunk. Az emberiség meghódította a csillagokat. Fassin Taak komótlátó előtt fényes jövő áll, mígnem egy napon váratlan látogatója érkezik. A galaxis peremén, egy jelentéktelen naprendszer eldugott szegletében magányos gázóriás kering, a neve: Nasqueron. Lakói, a heiek, régen elszakadtak a civilizáltnak mondott világtól. Úgy tartják róluk, hogy dekadens népség, akik a kiber-barbarizmus szintjén vegetálnak, adatokat guberálnak a világ szemétdombján, saját utódaikra vadásznak és értelmetlen háborúzgatással töltik az idejüket. Mozgásba lendül a galaktikus birodalom csikorgó gépezete, és Fassin Taak egyik pillanatról a másikra egy ismeretlen katonai szektában találja magát. Parancsot kap, hogy szálljon alá a gázóriásra, és járjon a végére a hei civilizáció több milliárd éves rejtélyének. Mindeközben vészesen közeleg a háború, amiben mindenki csak veszíthet… hacsak Fassin Taak idejében meg nem oldja a talányt.

Iain M. Banks: A száműző (részlet)

ELŐJÁTÉK

Valamit el kell mondanom. Sokféleképpen kezdhetném, de mindig ugyanoda lyukadnék ki – azt hiszem. Hmm… Ezek a kezdetek és végek bosszantóan esetleges dolgok. Csupa koholmány és spekuláció. Mert hol kezdődik egy történet, kérdem én? Minden dolog ok és okozat egyben; mindig van egy nagyobb kép, aminek a mi mondókánk csupán egyetlen darabja; mindennek van előzménye, aminek szintén van előzménye, aminek szintén van… (Hacsak nem azzal kezdjük, hogy aszongya: „BUMMMM! Tágulásssss…”, s annak rendje s módja szerint ki nem térünk az univerzum történelmének főbb fejezeteire, mígnem végre-valahára nekigyürkőzünk a saját mesénknek.) Ebből is látja, akinek szeme van, hogy egyetlen vég sem végleges, hacsak nem esik egybe minden dolgok Abszolút Végével, ami viszont…
No mindegy; akkor is kikívánkozik belőlem. Az én szerepem a történetben meglehetősen csekély, így aztán eszembe se jut olyan léhaságokkal traktálni benneteket, mint a nevem. A lényeg, hogy én is ott voltam akkor; a kezdet kezdetén.

Madárperspektívából – nekem legalábbis így mondták – az Őszi Szállás higanyszín hópehelyre hasonlít, amelyet magukba szívtak a mohazöld lankák. A ház a trópusi felföld déli határán futó sziklapárkányon áll, az épületet hektáros park öleli körül. (Ez az én birodalmam; a fák-bokrok a kis védenceim. Mihez is kezdenék, ha nem ápolhatnám, dédelgethetném őket?) Kissé feljebb a hegyoldalon terebélyes rom magasodik; a szentélyt állítólag a rehlidek emelték, akiknek a nevezetes F.u.VI. után hírmondójuk sem maradt – de legalábbis rettenetes veszteségeket szenvedtek, attól függően, melyik éra krónikásainak hiszünk. Tény, hogy aprócska planétánkon (amely egy holdnál nagyobb ugyan, mégsem érdemli ki a „bolygó” nevet) azóta sem látták őket.
A templom elefántcsontszín kőoszlopai valaha száz méter magasan hordták büszke fejüket, csakhogy kíméletlenül letarolta őket az idő, a sebhelyeket pedig benőtte a föld: a hatalmas, rovátkolt kőhengerek menthetetlenül elsüppedtek a környék puha, tőzeges talajában. Az oszlopok – amelyek az alacsony gravitációban méltóságteljes lassúsággal csuklottak össze – gumós koronájukkal párhuzamos töltéseket szántottak, törzsükkel pedig hosszú barázdákat vájtak a földbe. Évezredek teltek el azóta, a történelem lövészárkait betemették a kisebb-nagyobb földrengések, a párhuzamosan futó dombhátakat legyalulta az erózió, s most nem emlékeztet más a régmúlt korok dicsőségére, mint a talaj finom hullámzása; lankás völgysor, amelynek tövéből úgy törnek elő a temetetlen oszloptörzsek, mintha sokat látott hold-bolygónk kísértetfehér csontjai volnának.
Az egyik elszabadult oszlopdob egy vízmosásban kötött ki és eltorlaszolta a patak útját – a víz átbukott fölötte, és azóta is az oszloptestet díszítő kannelurák méteres medrében rohan tovább, lefolyik a dúsan faragott talapzat maradványain és egy néhány lépcsőből álló, fess vízesésen zubog alá. A természetes vízlépcső lábánál mély tavacska csillog, amelyet a kert szélét szegélyező magas, sűrű sövényfal öleli körül. Innentől a patak kiépített mederben halad; a víz egy része mély ciszternába ömlik, amely a park gravitációs szökőkútjait táplálja, a maradék pedig festői kanyarokat véve csobog és fecserészik a dísztavakig és a házat övező széles medencéig.
Derékig gázoltam a vízbe, és az egyik erős sodrású szakaszig küzdöttem magam; kézzel-lábbal kellett kapaszkodnom, hogy ki ne billentsen az ár. Félrehajtottam a csöpögő exo-rododendron ágakat és gyomindákat, hogy hozzáférjek egy különösen kócos gürcbokorhoz. Már régóta figyeltem a mihasznát; igencsak ráfért egy kis visszametszés és ritkítás. A gürcbokor ugyanis egy – mit is tagadjam: szégyenletesen gyér – skalpifű-szőnyeget szorongatott. (Dicséretre méltó, ámde eleve elvetélt kísérlet volt a részemről, hogy a notóriusan gyeptelen helyi flórát valami nagyságrendekkel finomabb textúrájú és… áh, ismét elragadott a szakmai hév, talán el is kalandoztam kissé – csudába a skalpifűvel!) Mondom, éppen nekiláttam a gürcbokor-regulázásnak, amikor a patakparti ösvényen felbukkant a fiatalúr. Szokásos reggeli sétájáról tért vissza a sziklakert felől; fütyörészve lépdelt, kezét összefonta a háta mögött. Amikor észrevett, megállt és mosolyogva biccentett. Szertartásosan meghajoltam és visszaintettem – már amennyire ingatag testhelyzetem és szerszámokkal teli kezem engedte.
Mézszínű napfény csorgott a bíbor égboltról; igaz, nem sok jutott ránk a keleti horizont mentén sorjázó hegyektől, a ködtől és legfőképp a Nasqueron hatalmas tányérjától, amely teljesen betöltötte az eget; a gázóriás egymásba mosódó foltjai és élesen elhatárolódó légköri zónái a spektrum szinte minden okkersárga-közeli árnyalatát felölelték. A zeniten álló szinkrontükör éles fehér vonalat festett a Nasqueron egyik viharfoltjára, amely úgy úszott a bolygó légkörében, akár egy ezer holdnyi méretű, sárgásbarna zúzódás.
– Jó reggelt, Klorofill.
A ház aprónépe szólít így; a nevet hallva önkéntelenül elmosolyodtam. – Jó reggelt, fiatalúr.
– Hogy s mint van ma reggel a kertünk?
– Igazán nem panaszkodhatunk, fiatalúr. Tavaszra teljes pompájában virít majd minden. – Szűkre szabtam a választ, mert nem voltam biztos benne, hogy Taak látót komolyan érdekli-e a főkertész mondókája, vagy csupán udvariasságból kérdezett. A derekam körül örvénylő vízre mutatott.
– Minden rendben odalent, Klorofill? Hogy is mondjam… Elég ingatag a helyzeted.
– Csöppet se féltsen, fiatalúr! Engem a tavaszi esők se mosnak ki innen. – (Elhallgattam, és a hirtelen csöndben könnyed, fürge léptek zajára lettem figyelmes; valaki végigcsattogott a hosszú kőlépcsőn a ház tövében.) Taak látó bólintott, én pedig magyarázatképpen hozzátettem: – Beindítottuk a szivattyúkat, ezért árad a patak. Megtisztítjuk a tavakat a hínártól. – (A kis lábak már a kerti utat taposták; futásnak eredtek, ripp-ropp, felverték az apró szemű kavicsot.)
– Így már világos. Csodálkoztam, mert ennyi eső rég nem esett. – Biccentett. – Hát, további jó munkát – mondta, azzal sarkon fordult, hogy tovább induljon az ösvényen, ám ekkor ő is megpillantotta a felénk szaladó alakot. A léptek ritmusából rögtön tudtam, hogy Záb lesz az. Abban a korban van, amikor a gyerekek el se tudják képzelni, hogy a futáson kívül más módja is létezik a közlekedésnek, és csak akkor lassítanak (sokszor még akkor sem), ha a felnőttek szigorúan rájuk parancsolnak. Záb most mintha a szokásosnál is fürgébben trappolt volna. Taak látó mosolyogva figyelte, ahogy a kislány csúszva fékez a kavicson, aztán kezét napsárga kötényruhájára szorítja és előrehajolva fújtat – dús rózsaszín loknijai valósággal táncoltak az arca körül. Végül színpadiasan mély lélegzetet vett, és kiegyenesedett.
– Csakhogy megvagy, Fassin bácsi! Slovius nagypapa mindenhol keresett, de nem talált, és akkor megkért, hogyha én… ha megtalállak, mondjam meg, hogy sürgős beszéde van veled!
– Ejha! – Taak látó lehajolt és a felkapta a kislányt; a hóna alatt emelte meg, az orruk majdnem összeért, a rózsaszín csizmácskák a férfi combja előtt himbálóztak.
– De tényleg! – erősködött a kislány, és mondandóját megerősítendő nagyokat bólogatott. Aztán körbenézett és észrevett engem. – Szia, Klorofill!
– Jó reggelt, Záb.
– Hát… ha a nagypapa azt mondja, hogy sürgős – mosolygott a fiatalúr és a nyakába ültette a kislányt –, akkor egyik lábunk itt, a másik ott! Kérdezzük meg tőle, mi olyan rettenetesen-borzasztóan sürgős, rendben? – Azzal elindult a ház felé. – Jól ülsz, hercegnőm?
Záb átfogta a férfi homlokát. – Igen.
– Húzd be a nyakad, jön a fa!
– Te húzd be a nyakad – kiabálta a kislány, és kis kezével megkócolta Taak látó barna fürtjeit. Aztán hátrafordult és integetett. – Szia, Klorofill!
– Szép napot! – kiáltottam utánuk, ők pedig ráfordultak a ház felé vezető útra.
– Áááá, nem úgy van az. Te húzd be a nyakad, hercegnőm.
– Te húzd be a nyakad!
– Te húzd be a nyakad!
– Mondom, hogy te húzd be a nyakad…

Agave

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra