Jeff Lindsay: Dexter dicsfényben (részlet)

Myreille

Kedvenc sorozatgyilkosunk, Dexter Morgan, ezentúl plüssmackókat tart magánál hűséges kése, szigetelőszalagja és damilja helyett?

Dexter Morgan vidám, gyilkosságokkal teli életébe komoly változás köszöntött be. Miami városának profi vérfoltelemzőjéből a közelmúltban apa lett – a három és fél kilónyi gyönyörûség, Lily Anne apukája –, és a sötét késztetései furcsa módon mintha elhagyták volna. Tényleg kezdene lágyszívű apucivá válni?

Dexter azt a feladatot kapja, hogy kezdje meg a nyomozást egy tizennyolc éves lány után, akit, úgy tűnik, egy bizarr szekta rabolt el – talán vámpírok? Esetleg egyenesen kannibálok? Semmi nem ad akkora ihletet Dexternek, mint hivatalos munkájának megszokott ritmusa. Húga segédjeként Dexter egy olyan ügybe ássa bele magát, ami lépésről-lépésre egyre kellemetlenebb lesz. És csak hogy még inkább megbonyolítsa az amúgy sem egyszerű életét, hirtelen felbukkan valaki Dex múltjából, aki veszedelmesen beférkőzik a magánéletébe, azzal fenyegetve, hogy tönkreteszi az egyetlen dolgot, ami mögött hősünk valódi énje elrejtőzhet: a családját.

Jeff Lindsay: Dexter dicsfényben

Agave Könyvek

(részlet)

Első fejezet

A kórháznak ez a része egy másik országnak tűnik számomra. Ez nem kelti egy csatatér benyomását az emberben, itt nem váltanak szellemes, hiányzó végtagokról szóló megjegyzéseket a véres köpenyes sebészcsapatok, nincsenek acéltekintetű adminisztrátorok felírótáblákkal, nincsenek öreg alkoholisták tolószékes falkákba verődve, és mindenek felett, nem bújnak egymáshoz tágra nyílt szemű bárányok attól reszketve, hogy mi fog kijönni a dupla acélajtón. Itt nincs vér-, fertőtlenítő- és rettegésbűz; az itteni illatok finomabbak, otthonosabbak. Még a színek is mások; lágyabbak, pasztellesebbek, az épület többi részének durva, anyahajószerű gyakorlatiassága nélkül. Igazából itt semmi nincs azokból a hangokból, szagokból és abból a látványból, ami bennem a kórházakról él, semmi. Csak a félholdtekintetű férfiak tömege a nagy ablaknál, akik között, meglepetésemre, én is ott vagyok.
Együtt ácsorgunk, boldogan feszülve az üvegnek, és vidáman biztosítva helyet az újonnan érkezőknek. Fehér, fekete, barna: mexikói, afroamerikai, ázsiai vagy kreol – az nem számít. Mind fivérek vagyunk. Senki nem gúnyolódik vagy ráncolja a szemöldökét; láthatóan senkit nem érdekelt, ha véletlenül egyszer-egyszer oldalba vágják, és ami a legnagyobb csoda, mintha senki nem táplálna erőszakos gondolatokat a többiek iránt. Még én sem. Ehelyett mind az üveghez gyűlünk, és a varázsos helyiséget bámuljuk a szomszédban.
Ezek emberi lények lennének? Ez Miami lenne? Tényleg létezhet, hogy ez egy kórház ugyanabban a dimenzióban, amiben leéltem az életemet? Vagy egy különös, földalatti részecskegyorsítóban végrehajtott fizikakísérlet eredményeként elrepítettek minket Bizarrosztánba, ahol mindenki kedves, toleráns és mindig boldog?
Hol van a tavalyi, örömmel gyilkoló tömeg? Hol vannak a fiatalságom felfegyverzett, felspannolt, félőrült, ölni kész barátai? Mindez megváltozott, eltűnt, örökre elmosódott ama ablak fényében? Végérvényesen búcsút mondhatok a hazai pálya oly kedves zugainak?
Vajon milyen fantasztikus víziók ragadták így meg a normális, elvetemült, pofozkodó, mások nyakát egy szóra kitörő társaságot, itt a folyosón, és változtatták egy falka mulya, nyáladzó idiótává?
Hitetlenkedve ismét odanézek, és ott van. Még mindig ott van. Négy rendezett sornyi rózsaszín és barna apró, ficánkoló kis teremtmény, akik annyira kicsik, mazsolaszerűek és mindenre képtelenek – és mégis ők változtatták ezt a csapat egészséges, vérszomjas embert egy olvadozva bámészkodó, csöpögős, tehetetlen tócsává. És eme hatalmas varázslat mögött ott tornyosul az a még abszurdabb, drámaibb és hihetetlenebb tény, hogy az egyik ilyen kis apró, rózsaszín kupac fogta a mi Dévaj Daliánkat, Dextert, a Dögös Démont, és belőle is egy némán merengő kis nyálfoltot csinált. És most ott fekszik, a lábujjaival integetve a fénycsöveknek, tökéletesen tudatlanul, nem is sejtve a csodáról, amit véghezvitt – tudatlanul, valóban, egészen a ficánkoló kis lábujjai hegyéig ő maga a Tudatlanság Megtestesülése –, és mégis, nézzük csak, mit csinált a maga kis gondolattalan, öntudatlan ficánkaságában. Nézzük azt a kis nedves, savanyú illatú tüneményt, aki mindent megváltoztatott.
Lily Anne.
Három apró és nagyon hétköznapi szótag. Hangok valódi jelentés nélkül – ugyanakkor egybefűzve, és a kicsi és hétköznapi húsdarabhoz kötve, ami ott ficánkol a maga piedesztálján, minden varázslatok legnagyobbikát vitte véghez. Sikerült Hosszan Halott Hősünket olyasvalamivé változtatnia, aminek van szíve, ami ver és valódi életet pumpál bele; olyasmivé, ami már majdnem érez, ami olyan megtévesztően hasonlít egy ember lényre…
Tessék: elég hadonásznia egyet az egyik apró és hatalmas kezével, és az az Új Dolog Dexterben visszaint neki. Valami megfordul és felfelé igyekszik a mellkasi üregben, visszapattan a bordákról és az arcizmokra támad, amelyek most spontán és begyakorolatlan mosolyra húzódnak. Mennyek az égben, ez tényleg egy érzelem lenne? Ilyen gyorsan ilyen mélyre zuhantam volna?
Igen, nagyon úgy tűnik. És ismét megtörténik.
Lily Anne.
– Az első? – kérdezi mellettem egy hang, mire én balra pillantok, gyorsan, nehogy egyetlen másodpercet is elveszítsek az ablak túloldalán bekövetkező történésekből. Egy köpcös mexikói férfi áll ott farmerben és egy tiszta egyeningben, aminek „Manny” van a zsebére hímezve.
– Igen – mondom, mire ő bólint.
– Nekem három van – mondja, majd elmosolyodik. – És nem fásultam még bele.
– Nem – válaszolom, miközben visszapillantok Lily Anne-re. – Hogyan is tudna? – Most a másik kezét mozgatja… most pedig a kettőt egyszerre! Milyen különleges gyermek.
– Két fiú – csóválja a fejét a férfi, majd hozzáteszi: – És ő végre lány. – Hallom a hangján, hogy ez a gondolat mosolygásra készteti, és vetek rá még egy lopott pillantást; és tényleg, az arcán annyira boldog és büszke kifejezés terült el, ami majdnem olyan ostobán néz ki, mint amilyen az enyém. – A fiúk olyan ostobák tudnak lenni – mondja. – Most már nagyon szerettem volna egy lányt, és… – A mosolya még jobban kiszélesedik, és percekig baráti csendben állunk együtt, az okos és gyönyörű lányainkat bámulva az üveg mögött.
Lily Anne.
Lily Anne Morgan. Dexter DNS-e, ami él és keresztülutazik az időn egy másik generációba, és még tovább, a messzi jövőbe, egy képzeletünkön is túli napba – és magával viszi mindannak a lényegét, ami én vagyok, és elillan vele együtt a halál óramutató-ujjú karnyújtása elől. A holnapba repíti Dexter kromoszómáiba csomagolva – és mindeközben nagyon jól néz ki. Vagy legalábbis így tűnik az olvadozó apja számára.
Minden megváltozott. Az a világ, amiben benne van Lily Anne Morgan, annyira ismeretlen; csinosabb, tisztább, testre szabottabb, élénkebbek a színei. Jobb íze van a dolgoknak, bár az elmúlt huszonnégy órában csak egy Snickers csokit és egy automata kávét fogyasztottam. A csoki íze sokkal kifinomultabb, mint amilyennek korábban éreztem, a kávénak pedig reményaromája volt. Költészet áramlik a jéghideg agyamba és csorog le az ujjaim hegyéig, mert most minden új és csodálatos. És messze a kávé íze mögött ott van magának az életnek az íze. Ami most olyasmivé vált, amit táplálni kell, óvni és gyönyörködni benne. És az a gondolat érkezik a messzeségből, hogy talán az élet már nem olyasvalami, amit ki kell szívni a gyönyör rettenetes, sötét őrületében, ami egészen eddig az apokaliptikus pillanatig jellemzett engem. Lehet, hogy Dexter világának most el kell pusztulnia, és a hamvaiból a rózsaszín gyönyörűség új világa fog életre kelni. És az a régi és rettenetes vágy, hogy levágjam a birkákat és összetörjem a csontjukat, hogy cséplőgépként hadarjak végig a világon, hogy a holdfényt Dexter Diadalának rendbe rakott maradékaival etessem? Hadd menjen. Hadd folyjon le a csatornába amíg teljesen, véglegesen el nem tűnik az egész.
Lily Anne itt van, és én meg akarok változni.
Jobb akarok lenni, mint amilyen voltam.
A furcsán is túl, mélyen benne az abszurdban: egy miami kórház folyosóján állok, és egy olyan tehetetlen kis teremtést nézek az üvegen át, ami még a két keze és a két lába segítségével sem lenne képes megtalálni az orrát. Pillanatnyilag pontosan ezzel próbálkozik, mind a négy végtagját az arca, majd a mennyezet felé lendíti, aminek az egyetlen következménye egy újabb furcsa és szédítő örvénye valami melegnek és csodálatosnak az apukája immár nem üres mellkasi üregében. A karomban akarom tartani. Az ölembe akarom ültetni, és felolvasni neki a Micimackóból és a Pán Péterből. Meg akarom fésülni a haját, megtanítani őt a fogkrém használatára és ragtapaszokat akarok tenni a térdére. Át akarom ölelni napnyugtakor egy kiskutyákkal teli szobában, miközben a zenekar a „Boldog Születésnapot” játssza, és tanúja akarok lenni, ahogy felnő egy rákgyógyító, szimfóniakomponáló felnőtté, és ehhez nem maradhatok az, aki mindig is voltam – és ezzel nincs is semmi baj, mert ráébredtem még egy fontos dologra.
Már nem akarok Dexter, a Démon lenni.
Ez a gondolat nem annyira sokkhatás, mint amennyire lezárás. Egyetlen irányba haladva éltem le az életemet, és most megérkeztem. Már nincs szükségem azokra a dolgokra. Szórakoztató volt, amíg tartott, nem bánok semmit, de már nincs rájuk szükségem. Most itt van Lily Anne, és ő többet jelent minden sötét táncnál. Ideje továbblépni, ideje fejlődni! Ideje a porban hagyni az Öreg Ördögöt. Az a részem már teljes, és most…
…és most felhangzott egyetlen vékony és nagyon savanyú kis hang Dexter boldogságának kórusában. Valami nincsen teljesen rendben. Valahol a közelben halványan felcsillant a régi, gonosz életem az újnak a fényes ragyogásában.
Valaki figyel.
A gondolat selymes suttogásként érkezik, ami csak egy hajszálra van a kacagástól. A Sötét Utas, mint mindig, éppen olyan jól szórakozik az időzítésen, mint az érzelmeken – de igazság is van a figyelmeztetésében, és én nagyon feltűnésmentesen-óvatosan megfordulok, immár a régi műmosolyomat az arcomra tapasztva, és végignézek a folyosón magam mögött: először balra, az automaták felé. Egy öregember dől az üdítős automatának csukott szemmel, akinek az inge be van tűrve a túl magasra felhúzott nadrágjába. Egy ápolónő sétál el mellette anélkül, hogy látná.
Megfordulok és jobbra nézek, arra, ahol a folyosó egy T-elágazásban végződik, ami az egyik oldalon egy sor szoba felé tart, a másikon pedig a liftekhez. És ott van, olyan feltűnően, mint egy pont akármelyik radarernyőn; vagy ami a pontból maradt, mert valaki éppen befordul a sarkon a liftek felé, és én csak a hátának a felét látom, miközben elsiet. Homokszín nadrág, zöldes árnyalatú kockás ing, az egyik sportcipő talpa, és már el is tűnt, semmi magyarázatot nem hagyva afelől, hogy miért figyelt, de tudom, hogy azt tette, és ezt a negédes vigyor is megerősíti, amit az Utas irányából érzek áradni, mintha azt mondaná, ó, tényleg; mit is hagyunk magunk mögött?
Semmilyen okról nem tudok ezen a világon, vagy bármelyik másikban, amiért szerény kis személyem bárkit is érdekelhetne. A lelkiismeretem olyan tiszta és üres, amilyen csak lehet – ami persze azt jelenti, hogy mindig gondosan megtisztítottam, és egyáltalán, a lelkiismeretemnek olyan a kapcsolata a valósággal, mint egy unikornisnak.
De valaki egészen határozottan engem figyelt, és ez ó, mennyivel több, mint enyhén zavaró, mert egy olyan megalapozott és örömteli ok sem jut eszembe, amiért bárki is Unalmas Dexterünket akarná nézegetni, és most már kénytelen vagyok arra is gondolni, hogy ami Dextert fenyegeti, az Lily Anne-re is veszélyt jelenthet, ezt pedig egyszerűen nem engedhetem meg.
És persze az Utas ezt nagyon szórakoztatónak találja, hogy pár pillanattal korábban még a tavasz élénk bimbóit szagolgattam, és a hús gyönyöreiről mondtam le éppen, most pedig ismét ugrásra és gyilkolásra kész vagyok – de ez más. Ez nem szabadidős gyilkolászás. Ez Lily Anne megvédelmezése, és még az életnek ezen legelső pillanatai után is nagyon boldogan tépném ki a vénáit bárminek, ami a közelébe megy, és ezzel a megnyugtató gondolattal sétálok a folyosó sarkához és pillantok a lift felé.
De ott nincs semmi. A folyosó üres.
Csak pár másodpercem van bámészkodni, ahhoz is alig elég idő, hogy kiélvezzem a saját leesett állú hallgatásomat, amikor a mobilom vibrálni kezd a csípőmnél. Kihúzom a tokjából és a számra pillantok; Deborah őrmester az, a saját mostohavérem és húsom, a rendőrhúgom, aki minden bizonnyal azért hív, hogy gügyöghessen nekem egy kicsit Lily Anne megérkezésével kapcsolatban, és testvéri jókívánságaival áraszthasson el. Úgyhogy felveszem a telefont.
– Szia – mondom.
– Dexter – válaszolja. – Szartornádó van, és nekem szükségem van rád. Azonnal gyere le ide.
– Nem vagyok most szolgálatban – válaszolom. – Apasági szabadságot kaptam. – De még mielőtt megnyugtathatnám afelől, hogy Lily Anne egészséges és gyönyörű, Rita pedig békésen pihen pár szobával arrébb, a húgom megad egy címet, majd leteszi a telefont.
Visszamentem és elbúcsúztam Lily Anne-től. Ő intett a lábujjaival, szerintem elég kedvesen, de nem mondott semmit.

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra