Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Myreille

hosseini-hegyek-visszhangozzak01

A Papírsárkányok szerzőjének, Khaled Hosseini-nek az új regény: És a hegyek visszhangozzák. Finoman szőtt történet nagy érzelmi hullámokkal.

Khaled Hosseini afgán származású amerikai író, orvos. 2003-as bemutatkozó regényét, a Papírsárkányokat a The Times, a Daily Telegraph és a Guardian az évtized könyvének választott. Én először a filmet láttam – és meghatározó élmény volt egy életre -, majd elolvastam a könyvet is. A mindkettő felkerült a “meg kell mutatnom a fiaimnak, ha elég idősek lesznek hozzá” könyvek polcára.

Az És a hegyek visszhangozzák regényében nem állt meg a szülő-gyermek kapcsolatánál, hanem a testvérek és az unokatestvérek kapcsolatát, azaz a tágan értelmezett család érzelmi örvényét szövi mondatokba. Arról mesél, hogyan kanyarog és kuszálódik az élet, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, hogyan sértjük meg, áruljuk el, becsüljük meg és áldozzuk fel egymást, és döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében.

hosseini-hegyek-visszhangozzak02

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Részlet a könyvből:

“Felolvasom Parinak a három mondatot, amit Baba írt neki:
Azt mondják, be kell gázolnom a vízbe, ahol rövidesen megfulladok. Mielőtt nekiindulnék, ezt a parton hagyom neked. Imádkozom, hogy megtaláld, húgocskám, hogy tudd, mi volt a szívemben, amint elsüllyedtem.
Van dátum is. 2007. augusztus.
– 2007. augusztus – mondom. – Akkor diagnosztizálták először.
Három évvel azelőtt, hogy egyáltalán bármit hallottam volna Pariról.
Pari bólint, a tenyere élével megtörli a szemét. Fiatal pár gurul el előttünk tandembiciklin, elöl a lány – szőke, rózsás arcú, vékony –, mögötte a fiú – kávészín bőrű, rasztafrizurával. Néhány méterre tőlünk, a füvön tizenéves lány ül rövid, fekete bőrszoknyában; egy mobiltelefonba beszél, a másik kezével pedig egy apró, szénfekete terrier pórázát tartja.
Pari átadja a csomagot, én pedig kinyitom neki. Egy régi, bádog teásdoboz van benne, a fedelén kifakult kép: egy szakállas indiai férfi hosszú, vörös köpenyben. Úgy tartja a gőzölgő teáscsészét, mintha valami vallásos felajánlás lenne. A csésze feletti gőz már szinte teljesen elhalványult, és a köpeny vöröse is rózsaszínné fakult. Kipattintom a kis kapcsot, és felnyitom a tetejét. A dobozka tele van mindenféle színű és alakú madártollal. Rövid, tömör, zöld tollak; hosszú, fekete szárú, gyömbérszín tollak; egy barackszínű, halványlila árnyalattal, talán vadkacsatoll lehet; barna tollak, a belső szélükön sötétebb foltokkal; egy zöld pávatoll, a végén jókora pávaszemmel.
Odafordulok Parihoz.
– Te tudod, mit jelent ez?
Parinak remeg az álla, de lassan megrázza a fejét. Elveszi a kezemből a dobozkát, és belekukkant.
– Nem – feleli. – Csak azt tudom, hogy amikor mi elveszítettük egymást Abdullahhal, neki jobban fájt, mint nekem. Én voltam a szerencsésebb, mert a kicsi korom megvédett. Je pouvais oublier. Nekem még megadatott a felejtés ajándéka. Neki nem.
Kivesz egy tollat, végigsimítja vele a csuklóját; úgy nézegeti, mintha azt remélné, hogy majd életre kel és elröppen.
– Nem tudom, mit jelent ez a toll, nem ismerem a történetét, de azt tudom, hogy ezek szerint gondolt rám. E sok-sok év alatt is. Emlékezett rám.”

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra