Konrád György: A cinkos

Remous

cinkos Történelmi áttekintés, melyben a filozófiai reflexiók értelmet és érzelmet követelnek! Ha kezedben veszed ezt a regényt, vigyázz és figyelj!
Jelzőhalmozás! Névelő nélküli birtokos szerkezetek, irreguláris párbeszédek! Gazdag szókinccsel, a magyar nyelvtan mesteri mondataival teli könyv, amelynek polcon a helye, a száz kedvenc könyvem között. Szemmagasságban… karnyújtásnyira, kicsit jobbra…

Konrád György: A cinkos

Bár az ajánlóban maga a szerző utal a történetek politikai fontosságára; az “átkosban tiltott és üldözött kéziratot” nem javaslom zajos, félvállról vehető környezetben olvasni. Olyan, mint Wagnert hallgatni: nem könnyű nyári flört, hanem tartós figyelmet követelő, befelé fordulást eredményező, klasszikus mű.

Konrád szemléletmódjában, stílusában követi a korábban megszokottakat (mint például A látogatóban), mégis dúsabb és többet nyújtott számomra, hiszen Magyarország mintegy öt évtizedet felölelő történelmi áttekintője. Egyáltalán nem lexikális értelemben; hanem a társadalmat ért megpróbáltatások , testi – lelki – szellemi viszontagságai tükrében.

A szerző öt fejezetben kerekítette az empirikus történeteket, öt helyszínen nyomon követi a múlt pillanatait, hallucinációkkal felidézteti és a képzelet erejével egy személlyé, egy hőssé gyúrja a főszereplőt. Miközben nyilvánvaló, hogy sok történetből született a regény, mert minden epizód olvasásakor felismertem valamit dédapám, nagyapám vagy az apám „meséiből”.

A történet az Intézettel, azaz a bolondokházával kezdődik és végződik, mintegy keretet adva a nagypolgári „jó családból” kikerült, – pontosabban beleszületett közegét megtagadott – ember viszontagságainak. Hősünk előbb az illegális munkásmozgalom közelébe kerül, lebukik, majd a frontra küldik munkaszolgálatra, ahonnan kalandregénybe illő fordulattal és nem kevés kockázatot vállalva a szovjetekhez szökik. Ezután a Vörös Hadsereg egyenruhájában hazatérve újjáépít; követte az ideológiát,– ahogy azt kell – mégis kirakatperbe fogják. Börtönből való szabadulása után Nagy Imre oldalára áll, támogatja őt az ’56-os novemberi események után is, tehát újabb ítéletet szabnak ki rá. A kötelet elkerüli és kompromisszumot köt: politikai munkáját, tudományos tevékenységre cseréli , mégis beleroppan az alkuba. Végül a bolondokházában ébred rá személyiségének, sorsának ellentmondásaira; s a regény kezdeti nyugalma is visszatér: “Vissza a hozzám hasonló bolondok közé, ahol létem nem kérdéses.”

A címválasztás szintén elgondolkodtatott és egy képzeletbeli interjú egyik kérdése lett.
Az interjú létrejöttéig azonban arra jutottam, hogy a főhőst ( azaz a hősöket ) meghallgató ember, aki semmi mást nem csinál vagy nem csinált, csupán meghallgatta a történeteket, cinkosa a lett az eseményeknek, vagy a történelmi eseményeket előidéző embereknek.

Mondhatnám mentségül: “Oly korban éltem én…”, de a regény végére én is cinkossá lettem, mert A cinkos segít megérteni a jelenkori eseményeket, s hordozza az egyéni felelősség súlyát.

Az alábbi részletet karácsony tájékán olvastam. A fejezet (Család) végén pedig arra gondoltam, hogy bármely felekezet ünnepi istentiszteletén szívesen meghallgattam volna.

Képeslapra hosszú… kissé megkésve, de mindannyiunknak ajánlom, nem csak ünnepnapokon.

„… Nagyapám egyre mélyülő jelentőségadással tartja a törvényt. Ezüst feje átszellemül a jelképsarjadástól, töprengőn gyűrögetett, kétágú szakállán megcsillan a nyolcágú gyertyatartó lángja. Fekete öltönyén fehér imakendő, a torma őt a szolgaság keserűségére, a dió meg a reszelt alma a szabadulás örömére emlékezteti. Várja, hogy mozaikberakásos, cédrusfa borítású Haggadából, ebből az összeesküvési jegyzőkönyvből mint a legkisebb, de már olvasni tudó fiú, megkérdezzem tőle: miben különbözik ez az este a többitől?
Nagyapám tiszte, hogy megválaszoljon. Félreteszi a könyvet, eltűnődik a szabadulás értelmén. “Ez nem csak örömünnep. Isten elveszejtette a Vörös-tengerben a fáraót és lovas katonáit. De rászólt az örvendezőkre:  >> Jöttek és jönnek az új fáraók; mindegyiket legyőztük, ha együtt éltünk az igazsággal.<< Ma nem így van.”
Nagyapám szája sarkában megjelent a halál angyalának mosolya. „Az igazat eladtuk ezüstért, a szegényt egy pár saruért. Perlekedtünk, és kövérek lettünk. Földhöz, földet ragasztottunk, hogy miénk legyen minden hely. Kihalt lelkünkből a törvény. Barát, a barátot feladja, az asszony férjében, lélek a testben nem bízhat. Kinevetjük az igazmondót, a hazugság pedig szószékre áll. A szamár is megismeri gazdáját, de mi félbevágtuk koponyánkat, és azt kiabáljuk: nem ismerem ezt. Az önimádat homályában lakunk, mint a részegek, összekeverjük a jót a rosszal, sötétben tapogatjuk a falat, és nevetünk, ha társunk elesik. Nem vagyunk a kiválasztásra érdemesek.”
Ez szigorú beszéd volt. Nagyanyám engedélyt kért , hogy behozza a húslevest, a damasztabroszon ezüst fénylett.
Nagyapa ahelyett, hogy végigkántálta volna a könyvet, elrontotta az ünnepet, de nagyanyám nem szólt semmit. Sejtette ő, hogy rosszra vezetnek a szakállcsavaró, komor töprengések, s nem egészséges, ha egy jómódú kereskedő megunja a boltját, és a könyveibe mélyed. De most inkább ravaszul megkérdezte, hogy írná le a nagyapám a Haggada négy jelképes figurája közül a bölcset; talán fölenged majd a hiúság fejtegetéseiben. Nagyapám diákosan felélénkült:
„Az igaz ember cselekedetei legyőzik a büntető végzetet. Bölcs, mert mindenkitől tanul, hős, mert gyűlölőit barátaivá teszi, erős, mert a bűnöst sem gyalázza meg, de átkozói előtt megnémul a lelke. A bölcs tudja, hogy nem saját erejéből az, más lángján gyújtotta meg a gyertyáját. Tudja, hogy az áldásos cselekedet magában rejti az áldást, az átkos cselekedet pedig az átkot. Ha az Úr fölemeli: megalázkodik, a magasba törőt Isten letaszítja: Amikor Mózes Isten elé járult, arcát elrejtette, és ezért arca fényes lett. Az igaz tudja, hogy a téglafal is lehet tökéletes, hát még az egész teremtett mindenség. Az igazsághoz mindenkinek megvan a maga útja. Ha azt elvétem, akkor semmim sincsen. Ahogy a víz is a magasból a mélybe folyik, úgy a tan is csak annál marad meg, aki olyannak tekinti magát, mintha nem is lenne.” Úgy gondolkozott, mintha idézne, ő volt a hagyomány nyelve.
Ül az asztalfőn nagyapa, utazik a háromezer éves történetben, az Úrról beszél, aki nép emésztő tüze, felező pallosa. Ígéretét az Úr megtartja, ha jól esik neki, dicsértessék ő, de minden nemzedékben gyűlölőket rendel nekünk, hogy kiirtani próbáljanak. A végső pillanatban kiment a kezük közül, nagy nemzetté nevel, hogy elhatalmasodjunk a földön , és irigységet keltsünk. A nép felfuvalkodik, és a bosszú angyalának hiszi magát. Úgy bánik vele az Úr, mint egy asszonnyal, mondta, és nagyanyámra nézett: „Termő nagy testet ad, hogy emlőid kidomboruljanak, te pedig meztelen vagy, és magadra vonod a gyűlöletet. Az üldözőik is az ő eszközei, az ő dolguk, hogy öljenek, mi pedig felkiáltsunk az Örökkévalóhoz. A nép most se nem becsületes, se nem bátor. Az Úr le fog ránk sújtani” , mondta nagyapám, és a tányérjára meredt.
Aztán rabbi Akibáról beszélt, aki már kisgyerek korában olvasta az emberi kéz vonalait, a levél erezetét és a pók hálóját. Megértette a méhek zúgását, beszélgetett a fehér párduccal, és éjszaka az egyedül kóborló kígyóval suttogott. Majdnem mindent tudott, és a törvény értelmét a szeretetben jelölte meg.” […]

“Nagyanyám ezen a széderestén sírt, hogy nagyapa ilyen rémesen viselkedik a vendégek előtt. Talán berúgott?, kérdeztük magunktól. Apám a fogát csikorgatta, hogy egy szót se szóljon.
Megkérdeztem: „Mondd, nagypapa, te szereted Istent?” Nagyapa nem válaszolt, üres szemmel nézett maga elé…”

Konrád György>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra