Kovács András Péter: Multigáz (részletek)

Myreille

A dumaszínházas Kovács András Péter egy hosszabb lélegzetű stand-up-ra szánta el magát. Első regénye egy elmés krimi-komédia. Ízelítő!

Kovács András Péter: Multigáz – Ulpius-ház

(részlet a regényből)

Ha Eszter, aki egy emelettel lejjebb, a Hálózat ügyfélszolgálatán dolgozott, sejtette volna, hogy ez a két férfi ma nemcsak egymás, de az ő és a cége életét is gyökerestül felforgatja… De hát miért sejtett volna Eszter bármit is? Egy ügyfélszolgálatosnak nem az a dolga, hogy sejtsen vagy megérezzen, hanem hogy várasson, hárítson és maszatoljon.
Mert mi mást tudna tenni, amikor napi nyolc órában megállás nélkül ideges, elégedetlen ügyfelek verik a pultját? Nem ő keverte el az átutalásukat, nem ő szüntette be a szolgáltatást, nem ő tartja vissza több hétig a szerelőket. Ő csak annyit tud, amennyit a harminchét oldalas kiskátéban az orrára kötöttek, meg amit a számítógép elárul.
„Ennyi, érted, jöjjön meg a fizu, elmegyünk a csajszikáimmal, partizunk, bebaszcsizunk, ahogy a Kiss Ádám mondta abban a szarban, azt csá” – merthogy Eszter kedves lány volt, csak egy kicsit obszcén. „Aztán ha összejön egy faszival, akkor összejön, ha nem, akkor meg mind tetű” – hát, valahogy így várta Eszter a Nagy Őt. Nem gondolta volna, hogy a herceg nem fehér lovon érkezik, hanem a kirakatablakon keresztül. De ne szaladjunk ennyire előre.
A mi kis Esztink pultja megüresedett, hát ellenőrizte, hogy nem jött-e SMS-e, majd mikor beletörődött, hogy nem, gépiesen nyomta meg a hívószámkijelző gombját. A négyszázharminchetes szám jelent meg a kijelzőn, Eszti pultjánál pedig egy műanyag inges, középkorú, pocakos férfi, akinek vízfoltos szatyra arról tanúskodott: meggondolatlanul még azelőtt ment mirelit árut és zöldséget vásárolni az alagsori élelmiszerboltba, hogy sorszámot húzott és másfél órát ücsörgött volna itt az ügyfélszolgálat zsírmentesen ragyogó üvegkalitkájában.
– Csókolom – huppant le a férfi Eszti ügyfélszékébe.
– Üdvözlöm, miben segíthetek? – hangzott Eszter szájából a mondat, ami egykor kérdés volt, de mára vitahárító nyitóformulává szikkadt.
– Regős Károly vagyok.
– És miben segíthetek?
Új előfizetést szeretnék.
– Tévé, internet, telefon vagy mindhárom. – Ez valamikor szintén kérdés volt.
– …Van… van most ez az akció.
– Tévé, internet, telefon vagy mindhárom? – mondta Eszter újra, ezúttal érezhetően kérdésként.
– …Négyezer-kilencszázkilencven forint. – Ennyi jött ki még a férfi száján, ennyit tudott az akcióról, és remélte, mint ahogyan mindannyian reméljük bármilyen helyzetben, hogy az ár, mint egyetlen általunk megjegyzett és fontosnak tartott paraméter, minden fejben fényt gyújt majd. Hát Esztiében nem gyújtott.
– Mi négyezer-kilencszázkilencven forint?
– …Az akció – mondta a férfi, és már maga is elbizonytalanodott, hogy tényleg annyi-e. Ezt a bizonytalanságot használta ki Eszti, hogy elővegyen egy színes kis brosúrát, és tollal bekarikázzon egy számot, ami körül már annyi karika volt, ahány tájékozatlan előfizető jött ma.
– Ha erre gondol, akkor ez a Lounge-díjcsomag, és múlt hétig volt négyezer-kilencszázkilencven. Most a rendes, ötezer-kilencszázkilencven forintos áron fizethet rá elő akciósan.
A férfi arca ebben a pillanatban annyi értelmet sugárzott, mint egy kihűlt pizza.
– …É-értem. Na, most engem a négyezer-kilencszázkilencven forintos csomag érdekelne.
– Tököm. – Eszti maga sem tudta, hogy ezt csak gondolta, vagy ki is mondta. Mindenesetre a toll után súlyosabb eszközhöz nyúlt: egy vastag, rózsaszín szövegkiemelőhöz.
– Nincs négyezer-kilencszázkilencven forintos csomag. Ötezer-kilencszázkilencven forintos csomag van.
A férfi a brosúrát nézte, és rajta a számot, amely egyre rózsaszínűbben világlott fel.
– …Az ötezer… – bökte ki végül.
– Hatezer – csapta a kihúzót az asztalhoz Eszter. – Ötezer-kilencszázkilencven, az hatezer.
– Akkor miért nem azt írják? – fakadt ki a férfi. – Mit hülyítik itt a népet a négyezer forintos akcióval?
Eszter szeme előtt egy tizedmásodperc alatt lepörgött, ahogy a férfi arcát beleveri a pultba, aztán válogatott káromkodásokkal – ami neki az anyanyelve – pépesre veri a fején a félig olvadt mirelit zöldséget. Ahogy ez a képsor lefutott előtte, enyhén rángó mosoly ült az arcára, és így szólt:
– Drága uram, sose volt négyezer forintos akciónk. Négyezer-kilencszázkilencven forintos volt, de annak az ideje már lejárt, úgyhogy most ötezer-kilencszázkilencven forintért fizethet elő.
A férfi újra Eszterre bambult, olyan üresen, mint egy nyeretlen söröskupak.
– Értem… – dobta ki végül a megoldást az agya. – …és tessék mondani, az mit tartalmaz?
Eszter újra tollat vett a kezébe, és a brosúrán egy másik rubrikát karikázgatott:
– Vonalastelefon-alapdíj, huszonkét tévécsatorna és másfél gigabit sebességű internet.
A férfi újra hallgatott. A leolvadt mirelit zöldség párája a szatyron át a szandáljára csöppent.
– Akkor egy olyat kérek – bökte ki végül.
Eszterben egy feltörni készülő, hatvannégy szavas káromkodáskavalkád ült el hirtelen. Kihúzta a fiókot, formanyomtatványt vett elő, a férfi elé rakta.
– Ezt tessék kitölteni. Kell majd a személyije meg a lakcímkártyája, lefénymásolnám.
A férfi akkurátusan töltögetni kezdte a formanyomtatványt.
– Az előfizető neve, az én vagyok?
– Igen – mondta gépiesen Eszter. Hogy hívják?
– Regős Károly. De már mondtam. Miért nem tetszik rám figyelni?
– Akkor azt tessék oda beírni, hogy Regős Károly – sóhajtott Eszti ahelyett, hogy vitát nyitott volna. Aztán a pult alatt a telefonja kijelzőjére pillantott. Hosszú percek telhettek el így, ebben a hőn áhított csendben, melyet a férfi tört meg:
– Elnézést… tulajdonképpen… mi az az internet?

itt látszódjon, hogy különálló részlet

Csete Máté ritkán vett virágot bárkinek is. Nőknek szinte soha, a saját anyjának pedig végképp nem. Ha vissza kellene emlékeznie, mikor adott ki virágot a kezéből, leginkább temetések jutnának az eszébe, amikor olyanoknak nyújtotta a bokrétát, akik azt már csak alulról szagolják. Most viszont egy hatalmas sárgarózsa-csokrot cipelt annak, akit még életében akart meglepni: saját anyjának.
Piri néni ezelőtt két évvel költözött be az Örömfény Nyugdíjas Otthonba, amelynek szórólapján valamilyen súlyos marketingbaklövés miatt ez a szlogen szerepelt: „Mi már látjuk az Örömfényt az alagút végén.”
Szerencsére Piri néni az alagutat saját magányos, megkeseredett életére értette, az Örömfényben pedig olyan, hozzá hasonló korú emberek közösségét látta, akiknek azt a kevéske kis hátralévőt is tönkre tudja tenni a kukacoskodásaival.
(Piri néni nevéről pedig csak annyit: külső szemlélő nehezen értheti meg, hogy egy ilyen gonoszságtól aszott, sápadt öregasszonyt hogy hívhatnak Piroskának.)
Csete megannyi félelem és kétely közepette lépett be a nyugdíjasotthon kapuin. Nem is annyira a jövőtől félt, sokkal inkább a múlttól: attól, hogy elaggott anyja milyen disznóságot követett el már megint a többi nyugdíjas rovására; vajon tovább szítja-e egy lappangó bandaháború kitörését, vagy a többiek végleg behódoltak neki, és ő lett az úr a placcon?
Ha bárki benézett volna a társalgóba, mindent rendben talál: idős urak és hölgyek kártyáztak, tévéztek és beszélgettek; volt, aki kézimunkázott, és volt, aki keresztrejtvényt fejtett; és volt Piri néni, aki egy tolókocsiban üldögélve egy kisrádiót hallgatott hangosan, miközben az öléből konyakmeggyet szemezgetett.
Ezt az idillt egyedül Csete találta gyanúsnak, merthogy ő soha nem hozott az anyjának se kisrádiót, se konyakmeggyet, azt pedig végképp nem értette, hogy miért kell tolószékben ülnie annak, aki még most is rekordidő alatt éri el a lift vagy a villamos csukódó ajtaját.
– Itt a pöcsfej! – recsegte Piri néni, ahogy Csete feltűnt a bejáratnál. Sajnos már mindenki tudta, kit takar ez a név, és ebben az egyben ők is Piri néni álláspontját képviselték: ha Csete egyszer-kétszer helyre rakta volna az anyját, az mindenkinek jobb lenne, de csak idejön, nyüszög egy kicsit, aztán elhúz, őket meg itt hagyja a slamasztikában egy kattogó fogsorú zsarnokkal, akit csak még jobban felidegesít minden látogatása.
– Anya, kérlek, ne…
– Mi van, pöcsfej, elballagtál? – Piri néni a fia kezében díszelgő csokorra csapott a botjával, amit a tolószék ellenére azért megtartott.
– Mi történt a lábaddal, anya?
– Semmi! Jobb, mint új korában! – lóbálta meg a vénasszony mindkét virgácsát.
– Akkor mit keresel tolószékben?
– Mert így sokkal kényelmesebb. Nem kell gyalogolni, oda tolnak, ahová kérem.
– A nővérkék?
– Nővérkék! Lószart! Ezek itt! – mutatott a többi öregre Piri néni. Azok pirulva mélyedtek az elfoglaltságukba.
– És kié ez a szék?
– Azé a szerencsétlené! – bökött Piri néni a botjával a sarokba, ahol egy nagyon rossz állapotban lévő bácsi pihegett, székre polcolt lábakkal.
– Te elszedted…
– Tartozott – zárta rövidre a vénasszony.
– És a csoki? Meg a rádió?
– Adták – felelte Piri néni – Cserébe a védelemért.
Az öregasszony most jelentőségteljesen szétnézett, és félhangosan, hogy mindenki hallja, megjegyezte:
– Nagyon könnyen kihúzódnak itt az infúziók.
A többi öreg nem kereste a szemkontaktust.
– És te mi járatban, pöcsfej?
– Én… énnekem holnap este… – itt Csete hangja elcsuklott, mert maga sem tudta, mi lesz holnap este: bár a Zsiráf csak Toport fenyítette be, Csete már nem tudta elképzelni, hogy sorsára hagyja a barátját. Vagy megölik, vagy csak nagyon megverik, de mindenképp bekasztnizzák.
– Elveszik a szüzességed? …hehehe…
– Nem, anya – Csete teleszívta a tüdejét: hirtelen elege lett. Elege ebből a beszélgetésből és elege az elmúlt évtizedekből. Sokkal nagyobb veszélyek várnak rá, mint egy sipítozó öregasszony. Úgyhogy hamar rövidre zárta a beszélgetést:
– Anya, van valami, amit még sose kaptál tőlem, pedig már régen kellett volna.
– Virág? Mert azt viheted a pi…
– Nem. Ez – mondta Csete, majd meglendült a keze, és egy olyan pofont lekevert az anyjának, hogy annak kiugrott az öléből a konyakmeggy.
A társalgóban néma csend lett. Az idősek megszeppenve nézték a vénlány arcán pirosló foltot, az egyetlen jelét annak, hogy ennek a gonosz kis zombinak még van vérkeringése. A csendet a felpolcolt lábú öregúr bizonytalan, remegő tapsa törte meg, amibe szép lassan egyre több tenyér kapcsolódott be. Csetét tapsolta az egész társalgó. Ő pedig nem szólt többet az anyjához, csak sarkon fordult, és elindult a társalgó kijárata felé. Az ajtóból, hátra sem nézve, maga mögé hajította a sárgarózsa-csokrot. A bokréta pörgött-forgott a levegőben, és talán telibe is találta volna a ledöbbent Piri nénit, ha Aranka, a sálkötés nagymestere, el nem kapja a kötőtűjével. A taps még erősebb lett, Aranka pedig szemérmesen mosolygott át az ulticsapatban ülő udvarlójára, Pista bácsira.
És Csete úgy érezte: akármi is történik holnap, ezt a dolgot az anyjával egy életre elrendezte.

Még több KAP>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra