Lugosi Viktória: Ajvé

Myreille

ajve Több könyvnek nekikezdtem az elmúlt hónapokban, de ez volt az első, amire minden nap szorítottam egy kis időt, és borzasztóan bánom, hogy ilyen vékonyka könyv, még háromszor-négyszer ennyit is elbírnék belőle.

Voltak oldalak, amikor kacagtam, voltak, amikor csorogtak a könnyeim, máskor meg úgy szíven talált, hogy belül ordítottam, igen, én is ilyen kis pisis vagyok.

Úgy emlékszem, nagyapám szerette a naplókat. Akkor nem értettem, hogy miért, de hozzá- és beleöregedtem. Szeretem a szubjektív korlenyomatokat. Most fejeztem be az Ajvé-t és jönnek a gondolatok.

Becsuktam a könyvet, felnéztem a plafonra és vártam az első gondolatot. “Milyen jó, hogy tudok magyarul, mert így Lugosi Viktóriát és Hay Jánost eredetiben olvashatok.” Ennyi volt. Egyébként pedig a szívem tele volt nehéz boldogságkövekkel.

Lugosi Viktória élt azzal az egyszerű, de nagyon hatásos trükkel, hogy egy kislány naív és karcos őszinteségével mesél arról, milyen volt zsidó kislánynak lenni Budapesten a 60-as években. A sikerbiztos trükköt azonban nagyon hamar megbocsátottam a könyv nyelvezete – ajvé, micsoda szavak – és emlékidéző meséi miatt. A könyv ugyanis a nagymamákon keresztül a zsidóság háború előtti életét is bemutatja, szelíden és kedvese kalauzol fájdalmak és örömök között.

A nagymamák nagyon egyformák. (Vajon én is ilyen nagymama leszek majd?) Amikor a kidobásra ítélt harisnyákról olvastam, eszembe jutott, hogy anno nagymamám lábtörlőt készített a harisnyákból. Büszkén mutatta és akkor én gépiesen bólintottam, hogy jó, de most, nagyon örülnék egynek. Nem azért mert szép vagy környezetbarát, hanem azért, mert a nagymamám csinálta.

Jaj, és a lekvárak. Mariann néninél Győrben voltak évtizedes lekvárak a spájban, amiket nekem adott. És reggel, amikor ott volt a zongoratanár is, akkor hozott reggelit. Ők kávéztak, én meg erős zöldpaprikát kaptam, mert tudta, hogy szeretem.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra