M. C. Scott: A római kém (részlet)

Myreille

Nagyjából 4 méterrel kövérebb a Föld a Római birodalom bukása óta, azonban a szerelem, az ármány és a kémkedés semmit se változott.

Krisztus után 64-ben Róma ura Néró, aki szívesebben lenne színész vagy szekérhajtó, mint a Birodalom császára. A kiismerhetetlen, szenvedélyes és veszélyes Néró száműzte Senecát, az egyetlen embert, akiben bízhatott, majd őrültekkel és összeesküvőkkel vette körbe magát. Amikor egyre nagyobb tömegekhez jut el a prófécia, amely szerint a Mennyei Királyság csak akkor érkezik el, ha Róma lángokban áll, Nérónak külső segítségért kell folyamodnia.

A paranoia és ármány melegágyába érkezik meg Sebastos Abdes Pantera, más néven a Leopárd, aki egykoron Seneca elit kémhálózatának volt tagja. Ő korábban Britanniában beleszeretett egy helybéli lányba, a nő azonban egy felkelés áldozatául esett, és a Leopárdnak esze ágában sincs azt a Birodalmat szolgálni, amely végzett feleségével és gyerekével.

Nérónak képes nemet mondani, de a kémfőnök Senecának nem, aki a kikötőben várja őt, ismét ármányt szőve, hiszen megtalálta Math-t, a szekérhajtó fiút, akiből a legkiválóbb kém válhat – ha addig nem végez vele valaki.

M. C. Scott: A római kém
(részlet)

Tény, hogy e negyedik évezred vége egybeesik egy Főnix évvel. Mint tudod, a háromszázhatvanöt napból álló napévből megmaradó többletórák összeadódva 1460 évenként egy teljes évet adnak ki, amelyet az egyiptomiak Főnix évnek neveztek… mert a Mennyei Madár ekkor hamvad el teljesen héliopoliszi pálmafáján, és hamvaiból ekkor támad fel az új főnixmadár.
Robert Graves: Jézus király

Amikor az anyagyilkos uralkodik Rómában, vége lesz Aeneas nemzetségének.
Elterjedt szibillai jóslat Néró uralkodása idején

Előszó
Jeruzsálem, Tiberius császár uralkodása idején Sebastos Abdes Pantera tizenkét évesen kis híján férfivá érett azon az éjszakán, amikor megtudta, hogy az apja áruló.
Tavasz volt, a dús virágzás és a húsvéti bárány ideje, az ünneplés, az áldozatbemutatás és a lázongások ideje. Ilyenkor minden évben a papok csapatokat alkotva napkeltétől napnyugtáig ezerszám vagdosták
el a bárányok torkát a templomban.
Hívek sokasága gyűlt össze évről évre, hogy az ő házukat kikerülő, de az egyiptomi elsőszülöttekre lesújtó halál angyala emlékére megegyék ezeket a bárányokat.
A római prefektus ilyenkor visszavonta a légióiban kiadott eltávozási engedélyeket, és őröket állíttatott a perzselően izzó, hallgatag városban, amelyet csordultig betöltött egy leigázott nép forró, hallgatag büszkesége.
A kovásztalan kenyerek éjszakáin hódítók és meghódítottak egyaránt egy szikrára vártak, amely elegendő, hogy lángra lobbantsa azt a döntő, visszafojthatatlan lázadást, amely miatt a légiókat szabadon fogják engedni, és az utcákon patakokban fog folyni a vér. Ez még nem következett be.
Egy városkapukon túli kertbe a kitörni készülő vihar tompa morajaként hallatszottak el az ünneplés hangjai. A levegő megtelt a virágzó mandulafák, a liliomok, a henna kisajtolt nedve és a vér nehéz illatával. Forró szél tépdeste a fák ágait, amelyekről sziromeső hullott a földre. De az eget elcsúfító lomha felhők meg sem mozdultak.
A diófák alatti sötétségben kuporogva Sebastos meghallotta a visszafelé tartó őrszem közeledő lépteit. Minden más zajt kizárva figyelmét egyedül azokra a tompa csattanásokra összpontosította, amelyeket a bőr és a fém keltett az úton.
Mielőtt a második körre sor került volna, már tudta, hogy az őrszem jobb saruja a belső sarokrészen vékonyra kopott, és ebből azt is tudta, hogy az apja, minden férfi közül a legkiválóbb lépdel itt magányosan az ólomszínű sötétségben.
Sebastos egy gall rabszolganőtől született törvénytelen fia volt Julius Tiberius Abdes Panterának, a Júdeában állomásozó – és a prefektus közvetlen parancsnoksága alá tartozó – első íjászszázad első szárnya decuriójának; ennek ellenére egy igazi katona fiának tudhatta magát.
Attól a naptól kezdve, hogy megtanult járni, az apja megmutatta neki az íjásztudomány minden fortélyát, és belenevelte azt a két alapvető dolgot, amiből egy katona felmérhette, mennyit ér.
Az első a parancsnokához való feltétlen hűség: egy igazi legionárius azonnal és szó nélkül engedelmeskedett minden parancsnak. Az elsőből fakadó második pedig a makulátlan becsületesség erénye, amely megkövetelte, hogy mindig tisztelettel és méltósággal viseltessen saját rangja iránt.
A becsület volt a minden. Sebastos élete legfőbb céljának azt tekintette, hogy kivívja apja tiszteletét, és mostanára már azt is tudta, hogyan érje el ezt. A tanultaknak megfelelően az ujjhegyeivel tapogatta ki a környezetét, tapintással ismerve fel, milyen anyagú és méretű dolgok hátráltatják vagy segítik az előrehaladását. Eközben gondolatait szándékosan távol tartotta a feje fölött elterülő ijesztő felhőtől, amely egész éjszaka eltakarta a holdat és a csillagokat, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat, és őt is elboríthatja.
Beszélt is a felhőről az apjának délután, még mielőtt a sír őrzésére vonatkozó utasítás megérkezett volna. A nappal megnyugtató világosságánál apja beleborzolt a hajába, és nevetve mondta, hogy csak egy gall fél attól, hogy a nyakába szakad az ég.
Kicsit remegett a hangja, és Sebastos reménykedett, hogy inkább a büszkeségtől, amiért egy alexandriai íjász egyetlen fia ennyire hasonlít az anyja rokonaira, a barbár törzsekre – mintsem az ugyanettől való szégyenkezés miatt.
Később, amikor már egyedül feküdt a sötétben, és szorongva leste, mikor vonul már el a felleg, Sebastos rájött, hogy a dolognak semmi köze nem volt a büszkeséghez, annál több a gyászhoz. Apja mindmáig gyászolta az anyját, és neki nem jutott eszébe, hogy megvigasztalja. Miféle fiú az, aki megfeledkezik apja fájdalmának okáról? A saját ostobasága miatti szégyenkezés kiűzte az ágyából, föl a dombra, a város falain kívülre, hogy elérje a kapun túl, a domb oldalában elterülő kertet, ahol az illatos virágok nyílnak, és ahol a vérnyomok fölvezetnek a sírhoz. Itt, ahol apja egyedül járkált föl és alá, alkalma nyílna rá, hogy helyrehozza a hibáját.
Szúrós bogáncs nőtt Sebastos bal lába mögött. Jobb vállát egy már nem fiatal gránátalmafához támasztotta. Balra konyhakerti fűszernövények ágyása illatozott az éjszakai forróságban. Az ágyáson túl kígyózott föl az ösvény a dombtetőre, amely fölött súlyos, sötét felhők lógtak fenyegetően.
Apja elérte a mandulafák első sorát. Mielőtt visszaindult volna a meredek emelkedőn, lépteinek zaja egy pillanatra elhallgatott. Ahogy megfordult, az őrtűz vörös fénye épp rávetült, élesen kirajzolva délceg alakjának körvonalait.
Sebastos elvigyorodott. A büszke öröm eloszlatta a súlyos égbolt fenyegetését. Mint a foltos nagymacska, amelyről a nevét kapta, villámgyorsan kiosont a mandulafák árnyékából, és a sötétségen át futni kezdett az apja felé.
– Pantera!
Sebastos megtorpant. A hang balról, kevesebb mint egy nyíllövésnyire, az ösvény lejjebbi szakaszáról jött. Női hang volt, mint az anyjáé, csak éppen a gall kiejtés hiányzott belőle.
Sebastos bal keze rátalált egy hűs sziklafalra, megtámaszkodott rajta. Visszafojtott lélegzettel állt a koromsötétben. Apja is megállt, de – megmagyarázhatatlan módon – nem szólította fel megállásra a jövevényt.
Ehelyett ujjait a szájához emelve halkan füttyentett. Válasz nem jött. De lejjebb, az ösvényen egy libegő lángocska tűnt fel, mely közelebb érve nagyobbra nőtt, s végül megvilágította a nőt és a lángot hozó két férfit.
– Julius. Köszönöm.
A nő, aki előbbre lépett, annyi idős lehetett, mint az anyja, de a fáklya jótékony fényénél az arca simának, a bőre makulátlannak, a szeme csillogónak tűnt. Sebastos úgy látta, mintha nemrégen sírt volna, és mintha most is közel járna hozzá.
Az apja nem sírt. Olyan szelíd volt az arca, amilyennek a fiú hat hónapja nem látta.
– Mariamne.
A fénytócsába belépő Pantera a név leggyöngédebb, legbecézőbb formáját használta, amelyen egy férfi csak a feleségét, a lányát vagy a leánytestvérét szokta szólítani. Fölemelte a kezét, mintha meg akarná simogatni a nő arcát, de aztán leejtette, és a szeme kerekre tágult a ki nem mondott bánattól.
A fáklyát tartó férfi előrelépett. A fény szétömlött a nő alakján, és Sebastos meglátta, hogy gyermeket vár. A jelek még nem voltak teljesen egyértelműek; nem lehetett több három hónapos terhesnél. Csak egy olyan fiú vehette észre rajta, aki gyermekkora óta hozzászokott, hogy minden apró részletet megfigyeljen a körülötte lévőkön.
Apja tudott róla, ez teljesen nyilvánvaló volt. Hátralépett, jelezve, hogy maga elé engedi a nőt az ösvényen.
A nő habozott, mintha félne elindulni.
– Él még?
A hangja tisztán zengő volt, mint egy templomi harang. A fáklyafényben táncra perdülni látszottak a virágzó mandulafák. Éjjeli lepkék vetettek óriási, lebegő árnyékokat az éjszakába.
Apja meghajolt, ahogy minden bizonnyal a parancsnoka előtt tenné a kaszárnyában.
– Élt, úrnőm, amikor idehoztuk.
– Van vizetek és vászonneműtök?
– Minden itt van, amit csak kértél.
– Akkor vezess oda bennünket! – szólt az asszony, mire Sebastos mélyebbre húzódott a sötét árnyékban, és figyelte, amint apja – feledve azt a húsz év óta tartó engedelmességet, amely a parancsnokához és Rómához kötötte – a héberek egyik asszonyát és két társát fölvezeti a sírhoz, amelynek az őrzésével megbízták.
Embereket ennél kevesebbért is feszítettek keresztre. Tucatnyit a hosszú nap során. Egyikük holtteste a kert végében, egy sziklába vájt sírban feküdt.
A jövevények sorban elhaladtak Sebastos előtt, így egyenként szemügyre vehette őket. A nő mögött lépkedő két férfi úgy különbözött egymástól, mint liliom a sivatagi tövisbokortól. Az idősebbik, ősz hajú férfi lenvászon felsőruhája szabásából és mineműség ítélve rabbi lehetett.
Máskor tekintélyt parancsoló viselkedésén ezúttal félelem érződött. Ő mindenesetre pontosan tudta, mit kockáztat.
A fiatalabbat keményebb fából faragták. Horgas orra és ollót nem látott hosszú haja elárulta, hogy Galileából származik, ahová a római uralom nem ért el, és ahol az emberek igazabbnak tartották magukat júdeabeli szomszédaiknál, akik egy magát istennek nevező császár rabjaiként élnek. Ha a haja elárulta, hol született, tunikája stílusa és bőrsaruja arra utalt, hogy a szikáriusok közé tartozó zelóta. Ezek a héber orgyilkosok a nevüket görbe késpengéjükről kapták, amellyel vezérük parancsának szenvedélyes fanatizmussal engedelmeskedve lemészárolták a hitetleneket és az árulókat.
A szikárius, hivatásához hűen, már gyilkolt azon az éjszakán; görbe késén még nem száradt fel a frissen ontott vér. A leopárdnál is halkabb léptekkel vonult el, és a csoportból egyedül ô nem érzett félelmet.
A sötétséget fürkésző tekintete rátalált Sebastosra, és egymásra meredtek – vagy legalábbis úgy tűnt.
Sebastos azt hitte, mindjárt felnyársalja ez a tekintet, vagy a kés, amely nyilván azonnal követni fogja azt. Összeszedte minden bátorságát, hogy becsülettel fogadja a halált, ám a nyugtalan szempár lesiklott róla, mintha rendjén valónak találná, hogy ezen az éjszakán, ebben a kertben egy sötétben rejtőzködik fiút lát.
A kis csoport már majdnem eltűnt Sebastos elől, amikor ismét lélegezni mert, és lassan araszolni kezdett fölfelé az emelkedőn a távozók után.
Az éjszakája a felismerhetetlenségig megváltozott. Azért jött ki, mert félt, hogy a fejére talál szakadni az ég. És úgy is lett. És ettől összetört a lelke, és a szívében sötétség támadt. Már csak abban reménykedett, hogy tanúja lesz, amint az apja rendbe hozza a dolgokat, mint már annyiszor a múltban.
– Él. Most elvisszük. Nem is tudom, hogy köszönjük meg neked.
Az asszony kilépett a sír sötétségéből a közelgő hajnal világosságára. Elújságolta a hírt a szikárius zelótának, Sebastos apjának, a kertnek, az ébredező madaraknak, a világnak. Hangja, mely az olvadt bronzra emlékeztetett, elcsuklott a kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől. Az első pillanatban senki sem válaszolt. Csak álltak ott az éjszaka és a nappal közötti térben és időben. A felhő végre eloszlott, és a maradék néhány csillag versenyt ragyogott a kelő nappal. Az őrtűz bíborvörös homállyá változott a majdnem reggeli szürkeségben. Fényénél a szikárius silány bőrből készült, a széleinél foszladozó erszényt húzott elő tunikája redői közül. Hullottak belőle az ezüstök, mint a záporeső.
Szűk, hideg figyelőállásából Sebastos látta, amint apja meglepetten hátrakapja a fejét, és a kése markolatához kap.
– Azt hiszed, pénzért vásároltad meg őt? Komolyan azt hiszed?
Fenyegető hangján érezni lehetett, hogy képes lenne megbosszulni a sértést. A szikáriuson látszott, hogy szívesen alkalmat adna rá, de mielőtt bármelyik férfi megmozdulhatott volna, a nő előrelépett.
– Simon, ezt nem kellett volna – mondta, mire a megszólított vállat vont, és lehajolt, hogy összeszedje a sértés eszközét. Mire összeszorított markában az ezüstökkel újra fölegyenesedett, elmúlt a harcias pillanat.
A nő visszabújt a sírba, majd pár perc múlva az ősz hajú rabbival lépett ki újra. Végtelen óvatossággal, kétfelől fogva hozták ki a sziklafalba vágott alacsony nyíláson át terhüket.
Fullasztó volt a vér szaga. Anyja iránti tiszteletből Sebastos elfordította az arcát. Voltak férfiak, akik kihozták a fiaikat, hogy lássák a kivégzéseket, mert úgy gondolták, a félelem a legjobb nevelő; az majd megóvja a forróvérű ifjakat attól, hogy nyíltan lázadjanak Róma elnyomó hatalma ellen. Amikor Sebastos apja készült ugyanerre, az anyja elállta az ajtót, és megtiltotta, hogy elvigye őt. Ez volt az egyetlen eset, amikor Sebastos igazán dühösnek látta az anyját.
Vörös hajú nő volt, magasabb, mint az apja, akinek valamikor a rabszolganője lehetett, de ekkorra már szabaddá vált, és nyugodtan kimondhatta, amit gondolt. Az ezt követő dühös szóváltásban odavágott egy szót egy Sebastos számára ismeretlen nyelven – egy nevet talán. A szó akkora robajjal törte át a kunyhójuk falát, hogy nem maradt utána más, mint döbbent némaság.
Apja falfehér arccal sarkon fordult, visszament a kaszárnyába, és majdnem egy kerek hónapig haza sem jött.
Sem akkor, sem később nem vitte el a fiát a kivégzések helyszínére, de gondoskodott róla, hogy Sebastos tökéletesen tisztában legyen azzal, milyen halál vár azokra, akiket rajtakapnak, hogy Róma uralma ellen lázadnak, vagy megvetik azt. A fiúnak azt is tudnia kellett, hogy a halált akár három napig tartó szüntelen és egyre fokozódó szenvedéssel járó haláltusa előzheti meg.
– Ha kedvezni akarnak neked, akkor eltörik a lábadat – magyarázta az apja. – Így hamarabb bekövetkezik a halál, még ha nagyobb fájdalom árán is. – A legrosszabb nyilvánvalóan a becsület elvesztése volt; sokkal rosszabb a csatában elszenvedett halálnál. Végül, ha netán a fia mégsem hinné el, hogy ilyesmi vele is megtörténhet, Sebastos apja az este hátralevő részét azzal töltötte, hogy felsorolta annak az ötszáz héber ifjúnak a nevét, akiket egyetlen napon szögeztek keresztfára, miután Sepphoris városa a Galileainak nevezett lázadó vezér és zelóta serege kezére jutott.
Bármi volt is a szándéka, apjának sikerült elrettentenie őt. Ama véres este óta eltelt két évben Sebastos minden áldott hajnalban verítékben úszva ébredt. Az a fenyegetettség éppolyan erővel hatott rá, mint a mostani félelme a leszakadni készülő égtől.
Ám apja kudarcot vallott, mert Sebastos sem akkor, sem később soha nem szűnt meg hősnek látni a Galileait, akárhány fiatal férfit vezethetett is a halálba. A Galileai mindenki hőse volt, még akkor is, ha ellenség volt. Követőinek egyre növekvő serege a megosztott Júdea minden részéből vonzotta a fiatalokat, egyesítve őket a Róma és a rómaiak uralma elleni gyűlöletben. Lehet, hogy Sebastos a császár hívének tartotta magát, lehet, hogy a szíve mélyén azt az álmot dédelgette, hogy egyszer majd római polgár válik belőle, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy olyan férfit bálványozzon, aki a jellem, a bátorság és a fegyver erejével majdnem négy évtizede egy lépéssel mindig a légiók előtt járt.
Miközben a szadduceus főpapok kövérre híztak a prefektus által otthagyott maradékokon, és az adók maradéktalan megfizetését tanácsolták, a Galileai és válogatott szikárius zelótákból álló csapatai elrabolták az adókat a heródesi adószedőktől, és visszaküldték őket oda, ahonnan jöttek. Mint minden fiú, akit csak ismert, Sebastos is égett a vágytól, hogy egy napon hős válhasson belőle. A Galileai megmutatta, hogyan érheti ezt el, még ha Róma hatalma ellenében használta is a kardját, és ezért eleve bukásra volt ítélve.
Az évek során, miközben az anyák az ő nevével fenyegetőzve próbálták jó viselkedésre bírni a csemetéiket, Sebastos szemében a Galileai valóságos Herkulessé, a szegények bátor, agyafúrt, dicső és fáradhatatlan védelmezőjévé nőtt. Egészen addig a reggelig, amikor a hős pontosan azzal a halállal halt meg, amelyet az apja oly élénk színekkel ecsetelt neki annak idején.
Sebastos azon kevesek közé tartozott, akik nem látták a kivégzést. Kötötte az anyjának tett esküje, hogy nem néz végig keresztre feszítést, hacsak nem a sajátja lesz az, és most sem szegte meg ezt az ígéretét, hiszen a Galileai nem volt halott, amikor az asszony és a farizeus kihozták a sírból.
Ez csak azért nem volt annyira meglepő, mert nem függött a kereszten három napig, mint kellett volna, hanem a prefektus parancsa értelmében tizenegy óra múlva, közvetlenül naplemente előtt levették róla, nehogy a holtteste megszentségtelenítse húsvét szombatját, amely napnyugtával vette kezdetét. Ebben a lázadásokra hajlamos városban szükség volt ilyen óvintézkedésre.
Sebastos apja akkor fennhangon azt mondta, hogy nagyon betegnek kellett lennie, ha ilyen hamar meghalt. Azt is hozzátette, hogy szerencséjére, és hogy ő senkitől nem sajnálja a gyors halált. Nem elég, hogy apja áruló volt, még hazudott is; a nőnek azt mondta, tudta, hogy a Galileai élt, amikor a sírhoz vitték.
Milyen ember az, aki a saját fiának hazudik?
Hideg düh nyitotta fel Sebastos szemét, miközben a kis menet elvonult a rejtekhelye előtt. Tisztán látta a bepólyált testet, a megviselt bőrt, a sovány, borotválatlan arcot, a mélyen besüppedt szempárt, amely még most sem engedte, hogy kihunyjon benne az élet szikrája.
A sort a szikárius orgyilkos zárta, hátulról védve a csapatot. Sem a fejét nem fordította oda, sem más jelét nem adta, hogy tudja, nincsenek egyedül.
De amikor elhaladt Sebastos búvóhelye előtt, lehajolt, és fölvett egy kavicsot a földről. Mentében földobta, a levegőbe. A visszahulló kavics pontosan Sebastos feje búbjára esett.
Az egész reggel elment azzal, hogy kijusson a kertből, olyan lassan mozgott. Senki sem látta meg, még az apja sem, aki megtanította rá, hogy minden élőt észrevegyen, legyen az bármilyen óvatos. Különb volt, mint az apja; őt nem érte el a hazugság és az árulás fertőzése. Ez a lassúság meghozta számára a békességet, melyben lecsillapíthatta nyugtalan szívét, és gondolkodhatott. Mire a kunyhójukhoz ért, döntött. Tizenkét éves volt, és már elkövetett egy gyilkosságot. A magassága nem érte el az anyjáét; nem lehetett a nagy gall harcosokhoz hasonlítani, akik a csatában puszta kézzel öldöstek rómaiakat, de a legtöbb vele egykorú fiúnál magasabb volt, akár három évvel is idősebbnek nézhették a koránál. Akár gazdagnak is tarthatta magát: a saját ruháiban járt, volt egy új öve, amelyet még nem is használt, és egy kopott borjúbőr erszénye, melyet még az anyja hagyott rá, benne három, Tiberius császár arcképével ellátott ezüst dinárral. Fontolgatta, hogy magával vigye-e az íját. Kétségtelenül több élelmet tudna lopni, mint amennyit valaha is le tudna lőni, de fontos volt, hogy ha elmegy valahova munkát kérni, legyen fegyvere. Így aztán leemelte az íját a kampóról, magához vette a vadászkését és a hat nyílvesszőjét, melyek közül három teljesen fel volt tollazva. Mindezekkel – a fiatalságával, a magasságával, a majdnem kész íjász képzettségével, a vagyonát képező ezüstpénzekkel és fegyverekkel – fölszerelkezve elhagyta áruló apja házát, és útnak indult Alexandria felé, ahol valaha élt. Ott boldog volt, de nem ezért akart visszatérni. Alexandriában találkozott annak idején azzal a sápadt filozófussal, aki kapcsolatban állt a császárral.
Az az ember két éven keresztül gyakran eljött, hogy figyelje, amint Sebastos a nyilazást gyakorolja, vagy késével távoli célpontokat próbál eltalálni. Látta őt harcolni azokkal, akik a légiók után maradt táborhelyeket fosztogatták, és akiket néha sikerült legyőznie. Feltűnt neki Sebastos magányt kedvelő természete, és hogy vonakodott hízelegni azoknak, akik lenézték vagy féltek tőle, de még annak a néhánynak is, akik csodálták. A filozófus azt is észrevette, hogy megfigyelése nem maradt rejtve a fiú előtt, aki szintén figyelte őt. Ez amolyan ki nem mondott játék lett közöttük; a filozófus tette a dolgát, de közben figyelt, Sebastos pedig megpróbálta titokban követni.
Később, amikor a fiú már egy teljes napig távol lehetett otthonról, és tudott mindenről, amivel a filozófus foglalkozott, de őt egyszer sem vették észre, a férfi legalizálta a játékukat, és bronzban, kenyérben vagy tollakban fizetett neki, ha a távolból képes volt követni valakit, ha ki tudta szúrni őt egy zsúfolt helyen, és be tudott számolni az illető minden tevékenységéről.
Három újabb év elteltével a próbák még nehezebbek, még veszélyesebbek lettek. Sebastos minden feladatot kiválóan teljesített, és közben egyre nagyobb önismeretre tett szert. A sötét helyek a szövetségesei lettek, a titoktartás a vérévé vált, a filozófus pedig a szó legigazabb értelmében a tanítójává. Amikor apját áthelyezték Júdeába, és a fiának is vele kellett mennie, Sebastos megértette, hogy elveszítette élete első barátját, pedig nem is tudta, hogy volt egy barátja.
Könnyes búcsú volt ez mindkettôjük számára. Az elválás elôtti utolsó percben a filozófus megfogta Sebastos állát, fölemelte az arcát, és ígéretet tett neki, hogy ha egyszer egy csinos, magas fiú, aki jól tud bánni a késsel és az íjjal, komolyan felteszi magában, hogy Rómáért akar harcolni, ő fizetést és lakást ad neki, és ha igazán hasznossá tudja tenni magát, talán még polgárjogot is kaphat.
Polgárjog: a legnagyobb jutalom. Sebastos az Alexandriáig vezető hosszú, poros úton mindvégig a szívébe vésve hordozta reménybeli támogatója nevét: Lucius Anaeus Seneca, egy elveszett, kevert fajú gyerek tanítója.

Agave>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra