A “jól ismert” skandináv mítoszok új köntösben, a történetmesélés nagymestere, Neil Gaiman elképesztő átiratában: Északi mitológia.
Engem nem ejtettek rabul a mítoszok, legendák, regék és hasonló dolgok. (Abban az életkorban, amikor az emberek ilyen könyveket szoktak olvasni, utáltam olvasni.) Én Marvel karakterként ismerem az északi mitológia szereplőit meg a Nils Holgersson meséből, és hiába Neil Gaiman az egyik kedvenc íróm, az Északi mitológia első néhány oldalán ötször bealudtam. Nem túl jól ómen.
Ám éppen ezért, mert ilyen döcögősen kezdődött a viszonyom a könyvvel, pontosan tudom, melyik volt az a mondat, ahol szerelembe estem, ahol valóban kíváncsi lettem:
“Thor nem felelt. Felcsatolta övét, Megingjardot, amely megkétszerezte az erejét.
– Loki – mondta azután. – Ez Loki műve.
– Miért mondod? – tapogatta kopasz fejét egyre dühösebben Sif, mintha ujjainak rebegő érintésétől visszanőhetne a haja.
– Mert amikor csak valami baj üt be, először mindig az jut eszembe, hogy Loki hibája. Ezzel sok időt megspórolok.”
Igen, ez Gaiman, ezt a stílust szeretem. Nagyobb lendülettel újra nekikezdtem a könyvnek és innen nem tudtam letenni. Elég sokat mosolyogtam, remekül szórakoztam, na meg kikupálódtam. És bevallom, kikupálódtam volna én hamarabb is, ha Gaiman előbb adja a fejét arra, hogy régi történeteket mesél el a saját stílusában, mert hiába fontos, hogy ki kivel és mit csinált, de a puszta tényeknél, bonyolult viszonyoknál és az istenségeknek jutott nagy feladatoknál fontosabb a történetmesélés, amitől elakadt a lélegzet és megáll a világ. Gaiman pedig ebben nagyszerű: mélységet és magasságot teremt, humorral fűszerez, duzzaszt, színez, meglep és elképeszt. Másodjára már egyszer se aludtam be a könyvön és egyetlen percre se untatott.
Ui: Kamaszokat ne kínozzatok poros és unalmas olvasmányokkal, ha jót akartok nekik, nyári olvasmánynak ajánljátok az Északi mitológiát, hiszen Gaiman már megírta…
