Neil Gaiman: Amerikai istenek (részlet)

Myreille

Már olvastam, de 10 éve várok erre a könyvre. Amerikai istenek, bővített kiadás. Holnaptól a könyvesboltok polcain. Olvass bele!

Amíg nem mesélt Nail Gaiman arról, mint jelent a bővített kiadás egészen misztikus dolognak tűnt, most már csak a várakozás izgalma hajt és a kíváncsiság. 10 év nagy idő, vajon mennyire lesz ismerős és mennyire ismeretlen az Amerikai istenek?

Rövid tartalom:

Árnyék három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Árnyék élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról. Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Árnyék kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Árnyék számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Árnyék hirtelen a kellős közepén találja magát.

Neil Gaiman

Amerikai istenek

(részlet)

Caveat, avagy figyelmeztetés vándoroknak

Ez a könyv a képzelet szülötte, nem útikalauz. Habár az Amerikai Egyesült Államok földrajza ebben a történetben nem teljesen képzeletbeli – a regényben felbukkanó helyszínek nagy része meglátogatható, az ösvények többségén bárki útnak indulhat, sőt még az utakat is megtalálja a térképen –, több helyen éltem alkotói szabadságommal. Kevesebb alkalommal, mint az olvasó talán gondolná, de ettől függetlenül éltem vele.

Senkitől sem kértem engedélyt – és nem is kaptam –, hogy valóban létező helyszíneket szerepeltessek a történetben, és úgy gondolom, hogy Sziklaváros (Rock City) vagy a Sziklára Épült Ház (The House on The Rocks) tulajdonosai, esetleg a vadászok, akik a moteljüket igazgatják Amerika kellős közepén, legalább annyira meglepődhetnek azon, hogy birtokuk felbukkan a könyv lapjain, mint bárki más.

Néhány helyszínt kissé ködösítettem: Lakeside városát például vagy a farmot, ahol a kőrisfa nő, Blacksburgtól egyórányira délre. Akinek kedve tartja, felkutathatja őket. Még az sem lehetetlen, hogy meg is találja.

Ezenkívül talán szükségtelen is megemlítenem, hogy a regényben felbukkanó összes szereplő, legyen akár élő, akár holt, mind kitalált személy vagy fiktív összefüggésben szerepel. Csak az istenek valódiak.

 

Az egyik kérdés, ami mindig is komolyan foglalkoztatott, az, vajon mi történik

a démoni lényekkel, amikor az emigránsok elhagyják hazájukat. Az

amerikai írek emlékeznek a tündérekre, az amerikai norvégok a nissékre, az

amerikai görögök a brukolakhoszra, de csak mint az óhaza egyik jellegzetességére.

Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem találkozhatunk ilyen démonokkal

Amerikában, informátorom zavartan kuncogott, és azt felelte: „Félnek

átkelni az óceánon, mert túl messze lennének az otthonuktól”, és rámutatott,

hogy Krisztus és apostolai sohasem jártak Amerikában.

Richard Dorson: A Theory of American Folklore

(University of Chicago Press, 1971)

 

Első rész

Á r n y é k o k

ELSŐ FEJEZET

Mármint az országunk határaira gondol, jó uram? Nos, északon az északi

fény határol minket, keleten a felkelő nap, délen a napéjegyenlőségek eltolódása,

nyugaton pedig az Utolsó Ítélet Napja.

The American Joe Miller’s Jest Book

Árnyék három évet húzott le a börtönben. Kellően nagydarab volt, és eléggé „ne-baszakodjatok-velem” arccal nézett a világba ahhoz, hogy a legnagyobb problémát az okozza, mihez kezdjen rengeteg szabadidejével. Így hát sokat súlyzózott, bűvésztrükköket tanult egy pénzérmével, és sokat gondolt arra, mennyire szereti a feleségét.

A börtönbüntetésben a legjobb dolog – Árnyék véleménye szerint talán az egyetlen jó dolog – a megkönnyebbülés érzése. Az érzés, hogy a lehető legmélyebbre zuhant – és ennél mélyebbre már nem fog. Nem aggódott, hogy el fogják kapni, mert már elkapták. Egyszer sem riadt fel halálfélelemmel eltelve, és többé nem rettegett attól, mi fog történni holnap, mert az már tegnap megtörtént.

Árnyék arra a következtetésre jutott, nem számít, hogy valaki elkövette-e azt, amiért elítélték. Tapasztalatai szerint a börtönben mindenki neheztelt valamiért: mindig akadt egy apróság, amit a hatóságok elrontottak, valami, amit a nyakadba varrtak, pedig el sem követted – vagy nem is pontosan úgy csináltad, mint ahogy azt ők állították. Egyetlen dolog számított csupán – az, hogy elkaptak.

Erre az első néhány napban rájött, amikor a helyi szlengtől kezdve a pocsék kajáig még minden teljesen új volt. A rácsok közötti élet nyomorúságos, bőr alá kúszó iszonyata ellenére megkönnyebbültebben lélegzett.

Árnyék megpróbált keveset beszélgetni. Valamikor a második év közepén említhette meg elméletét cellatársának, Low Key Lyesmithnek.

Low Key, a minnesotai szélhámos felvillantotta sebhelyes mosolyát.

– Egen – mondta. – Ez így igaz. Még jobb, ha halálra ítéltek. Akkor aztán eszedbe jut az összes vicc azokról a tagokról, akik lerúgták a csizmájukat, amikor a nyakukba vetették a hurkot, mert a cimboráik mindig azt mondogatták nekik, figyeljetek, csizmában fogtok meghalni.

– És ez vicces? – kérdezte Árnyék.

– Frankón. Akasztófahumor. A legjobb, amit errefelé hallhatsz… Blamm, a legrosszabb már megtörtént. A következő pár napban szépen lassan leesik, hogy ez tényleg megtörténik, aztán visznek is a kordén, hogy vidáman bokázzál a semmiben.

– Mikor akasztottak utoljára embert ebben az államban? – kérdezte Árnyék.

– Honnan a büdös francból tudjam? – Lyesmith rendkívül rövidre nyírta a haját. Kilátszott alóla a fejbőre. – De mondok én neked valamit. Ez az ország elindult a lejtőn, amikor felhagytak az akasztással. Nem alkudozhatsz többé az életedért. Nem gyűjthetsz földet az akasztófa alól.

Árnyék vállat vont. Ő semmi romantikust nem talált a halálbüntetésben.

Ha valakit nem ítéltek halálra, gondolta végül, akkor a börtön legjobb esetben csak időlegesen szakítja ki az életből, két okból. Először is: az élet visszaszivárog a börtönbe. Mindig lehet tovább süllyedni – még akkor is, ha levettek a játéktábláról. Az élet megy tovább, akár a mikroszkóp alatt, akár a rácsok mögött. Másodszor: ha elég ideig vársz, egy napon úgyis kiengednek.

Ez a pillanat kezdetben túl messze volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon rá.

Aztán távoli reménysugárrá vált, és Árnyék megtanulta, miként mondogassa magának, hogy „ez is elmúlik egyszer”, amikor a nyakába szakadt a börtön összes szarsága, ami a börtönben állandóan megesik. Egy napon kinyílik a mágikus ajtó, és kisétál rajta. Ezért sorban húzogatta ki a napokat az Észak- Amerika énekesmadarait ábrázoló naptárban – ez volt az egyetlen naptár, amit a börtönraktárban kapni lehetett –, és lement a nap, de nem látta, majd feljött a nap, és azt sem látta. Érmetrükköket tanult egy könyvből, amit a börtönkönyvtár sivár pusztaságában talált, súlyzózott, és gondolatban listát készített arról, mit fog csinálni, ha kiszabadul.

Árnyék listája egyre rövidebb lett. Két év múlva mindössze három dologból állt.

Először is megfürdik. Hosszú ideig, eltökélten áztatja majd magát, fürdőkádban, habfürdő pamacsai között. Talán újságot is olvas közben, talán nem.

Az egyik nap így gondolta, a másik nap meg amúgy.

Másodszor: szárazra törli magát, és felvesz egy köntöst. Talán egy papucsot is. A papucs, mint ötlet, tetszett neki. Ha dohányos lenne, addigra már elszívott volna egy pipát, de nem dohányzott. Felkapja a feleségét, átöleli („Kutyuskám! – sikkantja a felesége megjátszott rémülettel és valódi élvezettel. – Mit mûvelsz?”).

Beviszi a hálószobába és becsukja az ajtót. Ha megéheznek, rendelnek pizzát.

A harmadik dolog: miután előbújnak a hálószobából, mondjuk úgy néhány nap múlva, onnantól fogva meghúzza magát, és soha többé nem keveredik zűrbe.

– És akkor boldog lennél? – kérdezte Low Key. Aznap a műhelyben dolgoztak, madáretetőket készítettek, ami csak árnyalatnyival volt érdekesebb, mintha rendszámtáblákba ütötték volna bele a számokat.

– Ne nevezz boldognak senkit – mondta Árnyék –, amíg meg nem halt.

– Hérodotosz – mondta Low Key. – Hé. Tanulsz.

– Ki a faszom az a Hérodotosz? – kérdezte a Jeges, aki egymáshoz nyomta a madáretető oldalait, és továbbadta Árnyéknak, aki szorosan összecsavarozta az egészet.

– Egy halott görög – mondta Árnyék.

– A legutolsó barátnőm görög volt – mondta a Jeges. – Hogy a családja milyen szarságokat meg nem evett. El se hinnétek. Levélbe csavart rizst. Meg egy csomó hasonló szart.

A Jeges akkora volt, mint egy kólaautomata, és ugyanolyan felépítésű, kék szemekkel és annyira szőke hajjal, hogy majdnem fehérnek látszott. Péppé vert egy fickót, aki elkövette azt a hibát, hogy letapizta a Jeges barátnőjét a bárban, ahol a nő táncolt, a Jeges pedig kidobóként dolgozott. A fickó haverjai kihívták a rendőröket, akik letartóztatták a Jegest, lefuttatták az adatait a számítógépen, és kiderült, hogy tizennyolc hónappal ezelőtt lelépett a munkaszolgálatról a felfüggesztett börtönbüntetése közben.

– Miért, mit kellett volna tennem? – kérdezte a Jeges megbántva, amikor elmesélte Árnyéknak az egész szomorú történetet. – Megmondtam neki, hogy a csaj a barátnőm. Hagynom kellett volna, hogy ilyen pofátlanul viselkedjen velem? He? Figyelj, össze-vissza fogdosta!

Árnyék erre csak teljesen semmitmondó válasszal szolgálhatott:

– Te tudod – és ennyiben hagyta a dolgot. Egyet korán megtanult: a börtönben egyedül töltöd le a büntetésedet. Senkinek sem segíthetsz benne.

Húzd meg magad. Csináld végig egyedül.

Néhány hónappal korábban Lyesmith kölcsönadta Árnyéknak Hérodotosz történeteinek kopott, puhafedeles kiadását.

– Nem unalmas. Király – mondta, amikor Árnyék közölte, hogy ő nem olvas könyveket. – Olvasd csak el, aztán te is azt mondod, király.

Árnyék elfintorodott, de olvasni kezdett, és akarata ellenére horogra akadt.

– Görögök – mondta a Jeges undorodva. – Még csak nem is igaz, amit állítanak róluk. Egyszer megpróbáltam a csajommal a fenekébe, hát majdnem kikaparta a szememet.

Az egyik nap Lyesmitht minden figyelmeztetés nélkül átszállították. Árnyékra hagyta a könyvét. A lapok között néhány pénzérme lapult, két negyeddolláros, egy ötcentes és egy penny. A pénzt nyilvánvalóan becsempészték: ha valaki egy érmét kiélezett a falon, egy bunyóban könnyedén felhasíthatta vele az ellenfele arcát. Árnyéknak nem kellett fegyver; csak szeretett volna kezdeni valamit a kezével.

Nem volt babonás. Nem hitt semmiben, amit a saját szemével nem látott.

De azokban az utolsó hetekben mégis úgy érezte, hogy a börtön felett a katasztrófa viharfelhői gyülekeznek, pontosan úgy, mint a rablás előtt. Gyomra helyén mintha hatalmas üreg tátongott volna, és azt mondogatta magában, biztosan csak fél visszatérni a külvilágba. De nem győzte meg magát teljesen.

Sokkal paranoiásabb volt az átlagosnál, és ami a börtönben átlagos, az sok, a paranoia pedig a túlélés eszköze. Árnyék még csendesebb, még árnyékszerűbb lett, mint azelőtt. Azon kapta magát, hogy az őrök meg a többi rab testbeszédét figyeli, hátha talál egy nyomot, ami elárulná, miféle rossz dolog fog történni, mert abban biztos volt, hogy valami történni fog.

Egy hónappal a szabadulása előtt Árnyék egy jéghideg irodában ült, szemben egy alacsony férfival, akinek borvörös anyajegy virított a homlokán. Az íróasztal két szemközti oldalán ültek; a férfi előtt Árnyék dossziéja hevert kinyitva, és egy golyóstollat szorongatott a kezében. A toll végét már alaposan megrágcsálták.

– Fázol, Árnyék?

– Igen – mondta Árnyék. – Egy kicsit.

A férfi vállat vont.

– Ilyen a rendszer – mondta. – A kazánokat csak december elsején kapcsolják be. Aztán március elsején leállnak. Nem én találtam ki. – Miután ezzel letudta az udvariaskodást, mutatóujjával végigsimított a dosszié fedőlapjának belsejére gemkapcsozott papírlapon. – Harminckét éves vagy?

– Igen, uram.

– Fiatalabbnak látszol.

– Az egészséges életmód.

– Itt azt írják, kitűnő magaviseletet tanúsítottál.

– Megtanultam a leckét, uram.

– Nem mondod. Valóban? – Átható pillantással Árnyékra nézett, homlokán ettől lejjebb csúszott az anyajegy. Árnyék arra gondolt, esetleg elmesélhetné neki néhány elméletét a börtönökről, de nem szólt. Inkább bólintott, és arra koncentrált, hogy kellően bűntudatosnak látsszon.

– Itt azt írják, van feleséged, Árnyék.

– Laurának hívják.

– És hogy jöttök ki egymással?

– Elég jól. Amikor letartóztattak, akkor azért eléggé kiakadt rám. Ha lehetősége nyílt rá, meglátogatott, de nagyon messze lakik. Levelezünk, meg felhívom, amikor csak tudom.

– Mivel foglalkozik a feleséged?

– Utazási ügynök. Embereket küldözget a világ minden sarkába.

– Hogyan ismerkedtetek meg?

Árnyék nem bírt rájönni, miért kérdezi ezt tőle. Felmerült benne az ötlet, hogy közli a férfival, semmi köze hozzá, aztán azt mondta:

– A legjobb barátom feleségének a legjobb barátnője. Összehoztak nekünk egy randit, pedig nem is ismertük egymást. Bejött.

– És vár rád egy munkahely?

– Igen, uram. A barátom, Robbie, akit az előbb említettem, az Izomtanya tulajdonosa, ahol régebben edzőként dolgoztam. Azt mondja, a régi melóm csak rám vár.

A férfi felhúzta a szemöldökét.

– Valóban?

– Azt mondja, jó húzás lesz. Visszacsalogatok néhány régi kuncsaftot, és bejönnek a kemény legények is, akik még keményebbek akarnak lenni.

A férfi elégedettnek tűnt. A golyóstolla végét rágcsálta, aztán megfordította a lapot.

– Mit gondolsz a bűncselekményről, amit elkövettél?

Árnyék vállat vont.

– Ostoba voltam – mondta, és komolyan gondolta.

Az anyajegyes férfi sóhajtott. Bejelölt egy négyzetet a listáján. Aztán belelapozott

Árnyék dossziéjába.

– Hogy jutsz haza? – kérdezte. – Busszal?

– Hazarepülök. Jó, ha az embernek utazási ügynök a felesége.

A férfi elfintorodott, és az anyajegy meggyűrődött a homlokán.

– Küldött jegyet?

– Nem volt rá szükség. Csak az igazoló kódot kaptam meg. Elektronikus jegy. Csak kimegyek a repülőtérre egy hónapon belül, igazolom magam, és már el is tűntem innen.

A férfi bólintott, még egy utolsó megjegyzést firkantott a lapra, aztán becsukta a dossziét és letette a golyóstollat. Világos keze úgy hevert a szürke irattartón, mint egy rózsaszín állat. Egymáshoz nyomta az ujjait, gúlát formázott belőlük, és vizenyősen ködös tekintete Árnyékra meredt.

– Szerencsés vagy – mondta. – Van valaki, akihez visszamehetsz, vár rád egy munkahely. Elfelejtheted ezt az egészet. Kapsz egy második esélyt. Használd ki!

Amikor Árnyék felállt, a férfi nem nyújtott kezet, és Árnyék nem is várt

tőle ilyesmit.

Az utolsó hét volt a legrosszabb. Bizonyos tekintetben rosszabb, mint az előző három év együttvéve. Árnyék arra tippelt, hátha az időjárás miatt van az egész: nyomasztó, csendes és hideg idő volt. Mintha vihar közeledne, de nem akarna ideérni. Állandóan nyugtalan volt, gyomrát ideges görcs rántotta össze, mintha valami nagyon rossz dolog készülődne. A börtönudvaron viharos szél dühöngött. Árnyék néha úgy érezte, hó illatát sodorja magával.

Felhívta a feleségét, és R-beszélgetést kért. Tudta, hogy a telefontársaságok plusz három dollárt számolnak fel minden börtönből indított hívásért. Ezért olyan udvariasak a telefonközpontosok azokkal, akik a börtönből telefonálnak, gondolta Árnyék: tisztában vannak vele, hogy tőlük kapják a fizetésüket.

– Furcsán érzem magam – mondta Laurának. Nem ezzel kezdte. Először azt mondta neki, hogy „Szeretlek”, mert jó dolog ilyesmit mondani, ha komolyan gondolod, és Árnyék komolyan gondolta.

– Szia – mondta Laura. – Én is szeretlek. Miért érzed magad furcsán?

– Nem tudom – felelte Árnyék. – Talán az idő teszi. Ha lezúdulna a vihar, talán minden rendben lenne.

– Itt szép idő van – mondta Laura. – Még nem hullott le az összes levél. Ha nem érkezik meg a vihar, te is megláthatod, amikor hazaérsz.

– Öt nap múlva – mondta Árnyék.

– Százhúsz óra, és itthon leszel – mondta a felesége.

– Minden rendben van veled? Semmi gond?

– Jól vagyok. Ma éjjel meglátogatom Robbie-t. Meglepetésbulit kell szerveznünk a hazatérésed alkalmából.

– Meglepetésbuli?

– Persze. De nem tudsz róla semmit, jó?

– Az égvilágon semmit.

– Hát ilyen remek férjem van nekem – mondta Laura. Árnyék azon kapta magát, hogy mosolyog. Három éve börtönben ült, de a felesége még mindig meg tudta nevettetni.

– Szeretlek, kicsim – mondta.

– Szeretlek, kutyuskám – mondta Laura.

Árnyék letette a telefont.

Amikor összeházasodtak, Laura elmesélte, hogy szeretett volna egy kiskutyát, de a főbérlő azt mondta, a bérleti szerződés szerint nem tarthatnak állatot a lakásban. „Hé! – mondta akkor Árnyék. – Majd leszek én a kiskutyád. Csak mondd, mit akarsz. Rágcsáljam meg a papucsod? Piszkítsak a konyhapadlóra? Nyaljam meg az orrod? Szimatolgassam a lábad közét? Fogadjunk, hogy nincs olyan, amit ne tudnék egy kutya után csinálni.” – Aztán könnyedén felkapta a feleségét, mintha nem lenne nehezebb egy tollpihénél, és elkezdte nyalogatni az orrát, miközben Laura kuncogott meg sikítozott, aztán bevitte a hálószobába.

Az étkezőben Sam Fetisher sompolygott Árnyék mellé, és rámosolygott, közszemlére téve öregedő fogsorát. Leült a szomszédos székre, és nekilátott  a sajtos makaróninak.

– Beszélnünk kell – mondta Sam Fetisher.

Az egyik legfeketébb ember volt, akit Árnyék valaha látott. Hatvanéves lehetett. Vagy nyolcvan. Viszont Árnyék találkozott már olyan harmincéves drogfüggőkkel, akik öregebbnek látszottak, mint Sam Fetisher.

– Mm? – kérdezte Árnyék.

– Közeledik a vihar – mondta Sam.

– Én is érzem – mondta Árnyék. – Szerintem hamarosan elkezd havazni.

– Én nem erről beszélek. Ennél nagyobb vihar közeledik. Én mondom neked, fiacskám, ha ideér, jobb neked, ha idebent vagy, mintha az utcán kóricálnál.

– Letöltöttem a büntetésemet – mondta Árnyék. – Pénteken elhúzok innen.

Sam Fetisher Árnyékra meredt.

– Hová valósi vagy? – kérdezte.

– Eagle Point, Indiana.

– Hazudós kis pöcs – mondta Sam Fetisher. – Úgy értettem, eredetileg.

Honnan származik a családod?

– Chicagóból – mondta Árnyék. Az édesanyja leánykorában Chicagóban élt, és ott is halt meg, nagyon régen.

– Ahogy mondom. Nagy vihar közeledik. Jobb lesz, ha meghúzod magad,

Árnyék fiam. Olyan ez… hogy hívják azt, amin a kontinensek mennek körbekörbe?

Valami lemezek, nem?

– Tektonikus lemezek? – tippelt Árnyék.

– Az. Tektonikus lemezek. Olyan ez, mint amikor útnak indulnak, és

Észak-Amerika belecsúszik Dél-Amerikába. Nem túl okos ötlet közéjük szorulni.

Vágod, amit mondok?

– Véletlenül sem.

A férfi lassan lehunyta egyik barna szemét.

– A francba, nem mondhatod, hogy én nem figyelmeztettelek – mondta Sam Fetisher, és nagy kanál remegő, narancsízű zselét lapátolt a szájába.

– Nem mondom.

Árnyék a fél éjszakát álmatlanul töltötte az ébrenlét meg az álom határán hánykolódva, és azt hallgatta, hogyan horkol és nyög az új cellatársa az alsó priccsen. Néhány zárkával odébb egy férfi nyöszörgött, üvöltött és zokogott, mint egy állat; valaki néha ráüvöltött, hogy fogja már be a kibaszott száját. Árnyék megpróbált nem odafigyelni. Hagyta, hadd csorogjanak végig a testén az üres percek, magányosan és lassan.

Még két nap. Az utolsó negyvennyolc óra zabpehellyel és börtönkávéval kezdődött, meg egy Wilson nevű őrrel, aki a kelleténél keményebben paskolta meg Árnyék vállát, és azt mondta neki:

– Árnyék? Erre.

Árnyék fejben gyorsan leltárt készített. A lelkiismerete tiszta volt, ami börtönbéli tapasztalatai szerint még nem jelentette azt, hogy nem ül nyakig a szarban. A két férfi nagyjából egymás mellett lépkedett, lépteik zaját visszaverte a fém és a beton.

Árnyék a félelem ízét érezte a torkában, és az keserű volt, mint az állott kávé.

Most fog lesújtani rá az a rossz dolog…

Agya hátsó sarkában halk hang szólalt meg, azt suttogta, még egy évet hozzácsapnak a büntetéséhez, magánzárkába küldik, levágják a kezét, levágják a fejét. Azzal nyugtatta magát, hogy ez ostobaság, de a szíve úgy vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasából.

– Nem értelek, Árnyék – mondta Wilson, miközben mentek.

– Mit nem ért, uram?

– Téged. Baszottul csendes vagy. Túl udvarias. Úgy tudsz várni, mint az igazán öreg rabok, pedig hány éves vagy? Huszonöt? Huszonnyolc?

– Harminckettő, uram.

– És miféle vagy? Latino? Cigány?

– Nem tudok róla, uram. Talán.

– Vagy akad benned egy kis nigger beütés. Van benned nigger, Árnyék?

– Lehetséges, uram. – Árnyék mereven kihúzta magát, egyenesen előre nézett, és minden erejével megpróbálta megakadályozni, hogy ez az alak felhúzza.

– Tényleg? Hát, én csak annyit tudok, hogy rohadtul fosok tőled. – Wilsonnak homokszín haja, homokszín arca és homokszín mosolya volt. – Hamarosan itthagysz minket.

– Remélem, uram.

– Aztán hamarosan jössz is vissza. Látom a szemeden. Szerencsétlen barom vagy. Ha rajtam múlna, az összes hozzád hasonló seggfej örökre rács mögött maradna. Bedugnánk egy lyukba, és örökre megfeledkeznénk rólad. Tömlöcnek hívják, gondolta Árnyék, de nem szólt semmit. Ez is a túlélés eszköze volt: nem szólt vissza, nem tett megjegyzést a börtönőrök munkapiaci kilátásairól, nem kezdeményezett vitát a bűnhődésről, a rehabilitációról és a visszaesők arányáról. Nem viccelődött, nem okoskodott, sőt a biztonság kedvéért – ha módja nyílt rá – inkább meg sem szólalt, ha a börtön valamelyik alkalmazottjával beszélt. Akkor beszélj, ha kérdeznek. Töltsd le a büntetésed. Sétálj ki a kapun. Menj haza. Áztasd magad a forró vízben. Mondd el Laurának, hogy szereted. Építsd újra az életedet. Több biztonsági ellenőrzőponton is áthaladtak. Wilson minden alkalommal igazolta magát. Felmentek egy lépcsőn és megálltak a börtönigazgató irodája előtt. Árnyék még egyszer sem járt itt, de tudta, hova jöttek. Az ajtón fekete betűkkel az igazgató neve díszelgett – G. Patterson –, az ajtó mellé pedig kisméretű jelzőlámpát szereltek.

A felső lámpa vörösen világított.

Wilson megnyomott egy gombot a lámpa alatt.

Néhány percig csendben ácsorogtak ott. Árnyék megpróbálta elhitetni magával, hogy minden rendben van, hogy péntek reggel a repülőn ül, és Eagle Point felé repül majd, de ezt maga sem hitte.

A vörös lámpa kihunyt, felvillant alatta a zöld, és Wilson kinyitotta az ajtót.

Bementek.

Az elmúlt három évben Árnyék többször látta az igazgatót. Egyszer körbevezetett egy politikust, akit Árnyék nem ismert. Egyszer lezárták a börtönt, a foglyok százasával felsorakoztak az igazgató előtt, aki elmondta nekik, hogy az intézmény túlzsúfolt, és mivel ez a jövőben sem lesz másképpen, jobb lesz, ha hozzászoknak. Árnyék most először látta ilyen közelről.

Ebből a távolságból Patterson sokkal rosszabbul nézett ki. Ovális arca volt, ősz haját katonásan sörtére vágatta. Old Spice illata terjengett körülötte. A háta mögött egy könyvespolc állt, amin mindegyik könyv címében szerepelt a börtön szó; íróasztala makulátlanul tiszta volt, a telefont és egy letéphető lapú Gary Larson-naptárt leszámítva üres. Jobb fülében hallókészüléket viselt.

– Üljön le, kérem.

Árnyék leült, és a figyelmét nem kerülte el a szokatlanul emberi hangnem.

Wilson a háta mögé állt.

Az igazgató kihúzta az egyik fiókot, elővett egy irattartót, és az asztalra tette.

– Itt azt írják, hat év börtönbüntetést kapott súlyos, sorozatban elkövetett testi sértés miatt. Ebből három évet letöltött. Pénteken kellett volna szabadon engednünk.

Kellett volna? Árnyék gyomra bukfencet vetett. Megpróbálta kitalálni, hány évet kell még letöltenie – még egyet? Kettőt? Mind a hármat? De csak annyit mondott: – Igen, uram.

Az igazgató megnyalta az ajkát.

– Hogy mondta?

– Azt mondtam: „Igen, uram.”

– Árnyék, még ma délután elmehet. Néhány nappal korábban szabadul.

– Az igazgató olyan hangon beszélt, mintha a halálos ítéletét hirdette volna ki. Árnyék bólintott, és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A férfi lenézett az asztalán heverő papírlapra. – Ez az Eagle Point-i Johnson Memorial kórházból érkezett… A feleségéről van szó. Ma hajnalban meghalt. Autóbaleset.

Sajnálom.

Árnyék megint bólintott.

Wilson visszakísérte a cellájába, és nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót, és beengedte Árnyékot. Aztán azt mondta:

– Egy jó hír meg egy rossz, nem igaz? A jó hír, hogy korábban szabadulsz, a rossz meg az, hogy a feleséged meghalt. – Felnevetett, mintha ez olyan mulatságos lenne.

Árnyék nem szólt semmit.

Zsibbadtan összecsomagolt, bár néhány holmiját ott hagyta. Maradt Low Key Hérodotosza meg a könyv az érmetrükkökkel, és pillanatnyi habozás után lemondott az üres fémkorongokról, amelyeket a műhelyből csempészett ki: volt mivel gyakorolnia, amíg meg nem találta Low Key apróját a könyvben. Odakint is lesznek érmék, igazi pénzek. Megborotválkozott. Felvette a civil ruháját. Kisétált az ajtókon, egyiken a másik után, és tudta, hogy soha többé nem kell ezt az utat megtennie visszafelé, és úgy érezte, teljesen üres lett belül.

A szürke égből zuhogni kezdett az eső, a jéghideg eső. Fagyos szilánkok martak az arcába, és az eső eláztatta vékony dzsekijét, miközben az egykori iskolabusz felé sétáltak, ami majd elviszi őket a legközelebbi városba.

Mire elértek a buszhoz, teljesen átáztak. Nyolcan távoztak, gondolta Árnyék. Ezerötszázan odabent maradtak. Árnyék leült az ülésre, és addig vacogott, amíg be nem kapcsolták a fűtést, és megpróbálta kitalálni, mihez kezdjen most, hová menjen. Szellemképek nyüzsögtek a fejében, semmi sem tartotta vissza őket. Képzeletben egy másik börtönből szabadult, nagyon hosszú idővel ezelőtt.

Rendkívül sokáig raboskodott egy koromsötét szobában: szakálla torzonborz volt, haja csomókban állt. Az őrök végigkísérték egy szürke kövekből rakott folyosón, ki egy térre, ami tömve volt mindenféle színes dolgokkal, emberekkel és tárgyakkal. Vásárnap volt, és elkábította a lárma meg a színek kavalkádja, hunyorogva bámulta a teret betöltő napfényt, sós-nedves levegő meg a piacon árult mindenféle finomság illata csapott az orrába, és bal oldalán napfény csillant a vízen…

A busz zötykölődve megállt a piros lámpánál.

A szél üvöltve keringett körülötte, az ablaktörlők nehézkesen vonszolták magukat az üvegen, vörös és sárga neonfoltokká mázolták szét a város látképét.

Kora délután volt, de az ablakon túl mintha éjszaka lett volna.

– A francba – szólalt meg a háta mögött ülő fickó, aki letörölte az üvegről a párát, és szemügyre vett egy ázott alakot, aki elsietett mellettük a járdán. – Ott egy punci.

Árnyék nyelt egyet. Most jutott eszébe, hogy még nem is sírt – ami azt illeti, nem érzett semmit. Se könnyek. Se szomorúság. Semmi.

Eszébe jutott egy Johnnie Larch nevű fickó, akivel egy cellában lakott, amikor lecsukták; ő mesélte Árnyéknak, hogyan került ki öt év után a rácsok mögül, a zsebében száz dollárral meg egy repülőjeggyel Seattle-be, ahol a nővére élt.

Johnnie Larch elment a repülőtérre, átnyújtotta a jegyét a pult mögött ülő nőnek, és a nő elkérte a jogosítványát.

Johnnie megmutatta neki. A jogosítvány néhány évvel azelőtt lejárt. A nő közölte vele, hogy ezzel nem igazolhatja a személyazonosságát. Johnnie erre azt mondta, hogy jogosítványnak ugyan nem megfelelő, de a pokolba is, ott a fotója, a magassága, a súlya, szóval a személyazonosságát tökéletesen képes vele bizonyítani, és a rohadt életbe, mit gondol, ki lehet ő, ha nem saját maga?

A nő azt mondta, hálás lenne, ha Johnnie nem ordítana.

Johnnie azt felelte, ide azzal a kibaszott beszállókártyával, vagy nagyon megbánja, és senki sem viselkedhet vele ilyen tiszteletlenül. A börtönben senki sem hagyja, hogy tiszteletlenül bánjanak vele.

Ekkor a nő megnyomott egy gombot, mire pár pillanattal később megjelentek a biztonságiak, és megpróbálták rábeszélni Johnnie Larchot, hogy csendben hagyja el az épületet, de ő nem kívánt távozni, és sor került némi civódásra is.

Az ügy vége az lett, hogy Johnnie Larch nem jutott el Seattle-be, mert a következő néhány napot a város kocsmáiban töltötte, és miután elköltötte a száz dollárját, egy játékpisztollyal megpróbált kirabolni egy benzinkutat, hogy finanszírozni tudja a további ivászatot, és végül a rendőrség elkapta, amiért közterületen vizelt. Nagyon hamar visszakerült a börtönbe, ahol nekiállt letölteni büntetése fennmaradó részét, plusz amit a benzinkút miatt kapott.

És a történet tanulsága, Johnnie Larch szerint, a következő: ne szarakodj azokkal, akik a repülőtéren dolgoznak.

– Biztos vagy benne, hogy nem azt akartad mondani, „az elkülönített közösségekben, mint például a börtönben elsajátított speciális viselkedésforma nem működik, sőt káros is lehet, ha az adott közösségen kívül próbálkoznak meg vele?” – kérdezte Árnyék, miután Johnnie Larch elmesélte neki a történetet.

– Nem. Hallgass rám, öregem, én mondom neked – felelte Johnnie Larch –, ne szarakodj azokkal a ringyókkal a repülőtéren.

Árnyék halványan elmosolyodott az emléken. Az ő jogosítványa csak néhány hónap múlva járt le.

– Pályaudvar! Mindenki kifelé!

Az épület vizelettől és poshadt sörtől bűzlött. Árnyék bekászálódott egy taxiba, és megkérte a sofőrt, vigye ki a repülőtérre. Hozzátette, hogy öt dollárral többet fizet, ha ez csendben megoldható. Az út húsz percig tartott, és a sofőr meg sem szólalt közben.

Aztán Árnyék végigbotorkált a fényesen kivilágított reptéri csarnokon. Aggasztotta ez az egész dolog az elektronikus jeggyel. Azt tudta, hogy a pénteki járatra van jegye, de azt már nem, vajon aznap is felhasználhatja-e. Árnyék számára minden elektronikus dolog alapvetően mágikusnak tűnt, ami bármelyik pillanatban köddé válhat. A maga részéről a megfogható, tapintható dolgokat kedvelte.

De még megvolt a tárcája, amit három év után visszakapott, benne néhány lejárt hitelkártyával meg egy Visa kártyával, ami – mint azt örömmel felfedezte – csak január végén jár majd le. Volt egy helyfoglalása. És rájött, hogy biztosan tudja, megint minden rendben lesz, ha egyszer hazaér. Laurának valójában semmi baja. Talán az egészet csak kitalálták, ürügy volt, hogy néhány nappal korábban szabadulhasson. Vagy az egész nem több egyszerű félreértésnél: egy másik Laura Moon testét cibálták elő az autópályán heverő roncsok alól.

A repülőtér üvegfalain túl villám lobbant. Árnyékban tudatosult, hogy lélegzetét visszafojtva vár valamire. A mennydörgés távoli robajára. Kieresztette a levegőt.

A pult túloldaláról fáradt, fehér nő bámult rá.

– Helló – mondta Árnyék. Te vagy az első idegen nő, akivel három év óta először személyesen beszélek. – Van egy elektronikus jegyem. Pénteken utaztam volna, de ma kell indulnom. Haláleset történt a családban.

– Mmm. Sajnálattal hallom. – A nő kopogott valamit a billentyűzeten, a monitorra meredt, megint beütött valamit. – Nem gond. Áttettem magát a három óra harmincasra. Lehet, hogy a gép késni fog a vihar miatt, ezért figyelje a kiírásokat. Van poggyásza?

Árnyék felmutatta a válltáskáját.

– Ezt nem kell poggyászként feladnom, ugye?

– Nem – mondta a nő. – Rendben van. Van valamilyen fényképes igazolványa?

Árnyék megmutatta a jogosítványát. Utána biztosította a nőt, hogy senki sem bízott rá robbanószerkezetet, amit fel akar csempészni a gépre, cserébe kapott egy kinyomtatott beszállókártyát.

A repülőtér nem volt nagy, de Árnyékot ámulatba ejtette a sétálgató – csak sétálgató – emberek látványa. Végignézte, ahogy nemtörődöm módon leteszik a bőröndjeiket a földre, hátsó zsebükbe gyömöszölik a pénztárcájukat, csak úgy a szék alá tolják a kézitáskájukat. Ekkor tudatosult benne, hogy kiszabadult a börtönből.

Harminc perc volt hátra a beszállásig. Vett magának egy szelet pizzát, és megégette a száját a forró sajttal. Eltette a visszajárót, és a telefonokhoz sétált.

Felhívta Robbie-t az Izomtanya számán, de üzenetrögzítő vette fel.

– Hé, Robbie – mondta Árnyék. – Úgy hallottam, Laura meghalt. Korábban kiengedtek. Megyek haza.

Aztán, mivel az emberek követnek el hibákat, ahogy azt saját tapasztalatból nagyon jól tudta, felhívta a házukat, és meghallgatta Laura hangját.

– Szia – mondta Laura. – Nem vagyok itthon, vagy nem tudok a telefonhoz jönni. Hagyj üzenetet, majd visszahívlak. És legyen jó napod.

Árnyék képtelen volt üzenetet hagyni.

Egy műanyag széken üldögélt a beszállókapu mellett, és olyan erővel szorította a táskáját, hogy megfájdult a keze.

Arra a pillanatra gondolt, amikor először látta meg Laurát. Akkoriban még a nevét sem tudta. Audrey Burton barátnője volt. Árnyék Robbie társaságában ücsörgött a Chi-Chi’s egyik bokszában, és apróságokról beszélgettek, talán éppen arról, hogy az egyik csaj, valamelyik személyi edző saját táncstúdiót akart nyitni, amikor néhány lépéssel Audrey mögött felbukkant Laura, és Árnyék nem bírta levenni róla a szemét. Laurának hosszú, gesztenyebarna haja volt, és olyan kék szeme, hogy először – tévesen – azt hitte, színezett kontaktlencsét visel. Laura szamócás daiquirit rendelt magának, és addig erősködött, amíg Árnyék bele nem kóstolt, ő meg elégedetten kacagott.

Laura imádta, ha más is megkóstolta azt, amit ő.

Árnyék aznap éjjel jóéjt-csókot adott neki, olyan íze volt, mint a szamócás daiquirinek, és Árnyék soha többé nem akart megcsókolni senki mást.

Egy női hang bejelentette, hogy fel lehet szállni a gépre, és Árnyékot az elsők között szólították. Leghátul ült, a szomszéd ülés üresen maradt. Az eső megállás nélkül kopogott a gép burkolatán: azt képzelte, kisgyerekek hajigálják marokszámra a szárított borsót az égből.

Amikor a gép felszállt, álomba merült.

Sötét helyen állt, és annak a valaminek, ami őt bámulta, bölényfeje volt, és a bozontos szőr csomói közül hatalmas, nedves szemek néztek rá. Teste egy férfi teste volt, olajosan csillogó és sima.

– Változások közelegnek – mondta a bölény, és a szája meg sem moccant.

– Bizonyos döntéseket meg kell hozni.

Tűzfény villódzott nedves barlangfalon.

– Hol vagyok? – kérdezte Árnyék.

– A Földben és a Föld alatt – mondta a bölényember. – Ott, ahol az elfeledettek várnak. – Szeme folyékony, fekete márvány volt, a hangja a világ alól dübörgött elő. A szaga ázott tehénére emlékeztetett.

– Higgyél – mondta a dübörgő hang. – Ha életben akarsz maradni, hinned kell.

– Miben? – kérdezte Árnyék. – Miben kellene hinnem?

A bölényember Árnyékra meredt, és kiegyenesedett, hatalmasra nőtt, és szeme megtelt tűzzel. Szóra nyitotta nyálhabos bölényszáját, és a szájában vörös fény világított, mert lángok lobogtak benne, lent, a Föld alatt.

Mindenben – bömbölte a bölényember.

A világ megbillent, megpördült, és Árnyék ismét a repülőgépen találta magát, de a billegés folytatódott. A gép elülső részén egy nő tessék-lássék felsikoltott.

A repülő körül vakító villanásokkal villámok cikáztak. A hangszóróból a kapitány hangja hallatszott, aki közölte velük, hogy megpróbálnak magasabbra emelkedni, hátha így eltávolodhatnak a vihartól.

A gép rázkódott és remegett, és Árnyék higgadtan, tompán arra gondolt, vajon meghal-e. Nem lehetetlen, gondolta, de valószínűtlen. Kibámult az ablakon, és azt nézte, hogyan borítják fénybe a látóhatárt a villámok. Aztán ismét elszunnyadt, és azt álmodta, megint a börtönben van, és a menzasorban Low Key suttog a fülébe, valaki vérdíjat tűzött ki a fejére, mondja, de Árnyék nem bírt rájönni, ki és miért; és amikor felébredt, már leszállásra készülődtek.

Pislogva botorkált le a gépről, ki az ébrenlétbe.

A repülőterek rettenetesen egyformák, gondolta. Igazából nem számít, hol vagy, mert egy repülőtéren vagy: csempék, felüljárók, vécék, kapuk meg újságosbódék meg neonfények. Ez a repülőtér olyan volt, mint egy repülőtér. Egyetlen gond akadt vele: nem ide indult. Ez túlságosan nagy volt, túl sok

emberrel és túlságosan is sok kapuval.

Az emberek üveges tekintettel, leverten vonszolták magukat, amit általában csak repülőtereken és börtönökben látni. Ha a pokol más emberek társasága gondolta Árnyék –, akkor a purgatórium egy repülőtér.

– Elnézést, asszonyom!

A nő felpillantott és csíptetős írótáblája felett Árnyékra nézett.

– Igen?

– Melyik repülőtér ez?

A nő meglepetten meredt rá, mint aki megpróbál rájönni, vajon most szórakoznak-e vele, aztán azt mondta:

– St. Louis.

– Én azt hittem, ez a gép Eagle Pointba tart.

– Így is volt. A vihar miatt átirányították ide. Nem jelentették be a gépen?

– Lehetséges. Elaludtam.

– A legjobb lesz, ha beszél azzal a férfival, ott, azzal a vörös kabátossal.

A férfi majdnem olyan magas volt, mint Árnyék, úgy nézett ki, mint egy családi vígjátéksorozat apafigurája a hetvenes évekből, és beütött valamit a billentyűzeten, aztán azt mondta Árnyéknak, rohanjon – rohanjon! – az egyik kapuhoz a repülőtér túlsó végében.

Árnyék átrohant a repülőtéren, de mire a kapuhoz ért, már bezárták. A táblaüvegen keresztül nézte a távolodó gépet. Ezután (higgadtan, udvariasan, türelmesen) elmagyarázta a problémáját a kapunál álló alkalmazottnak, aki az információhoz küldte, ahol Árnyék kifejtette, hogy hosszú távollét után éppen hazafelé tart, a felesége a napokban hunyt el egy autóbalesetben, és létfontosságú lenne számára, ha most azonnal folytathatná az útját. A börtönt nem említette.

Az információs pultnál ülő nő (alacsony, barna hajú, szemölccsel az orra bal oldalán) hosszan tárgyalt egy másik nővel, aztán telefonált („Nem, az nem indul. Most törölték.”), majd nyomtatott neki egy másik beszállókártyát.

– Ez egyenesen odáig megy – mondta Árnyéknak. – Előreszólunk a kapuhoz, hogy várják meg.

Árnyék úgy érezte magát, mint egy borsószem az itt-a-piros-hol-a-piros játékban vagy egy kártya az éppen megkevert pakliban. Ismét átrohant a repülőtéren, és majdnem ott kötött ki, ahonnan eredetileg elindult.

A kapuban álló férfi elvette a beszállókártyáját.

– Már vártuk magát – közölte bizalmasan, miközben letépte a jegy perforált részét, amelyen az ülés száma állt: 17D. Árnyék felsietett a gépre, és becsukták mögötte az ajtót.

Átsétált az első osztályon – mindössze négy első osztályú ülés volt a gépen, ebből hármat már elfoglaltak. A legelső sorban, az üres szék szomszédságában halvány színű öltönyt viselő, szakállas férfi ült, aki Árnyékra vigyorgott, aztán felemelte a kezét, és megkocogtatta az óráját, amikor elsétált mellette.

Igen, tudom, miattam fogsz késni – gondolta Árnyék. – Ennél ne legyen nagyobb problémád.

Első pillantásra a gép majdnem teljesen megtelt, gondolta, miközben a hátsó sorok felé sétált. Aztán hamar kiderült, hogy tulajdonképpen teljesen megtelt, és a 17D számmal jelölt széken egy középkorú asszony ült. Árnyék megmutatta neki a beszállókártya letépett részét, és a nő megmutatta a sajátját: megegyeztek.

– Megkérhetem, hogy foglalja el a helyét, kérem? – kérdezte az utaskísérő.

– Attól tartok, ez nem fog menni – felelte Árnyék –, mert ez a hölgy már elfoglalta.

Az utaskísérő csettintett a nyelvével, és megnézte a két egyforma jegyet, aztán visszakísérte a gép orrába, az első osztályra, és az üres székre mutatott.

– Úgy tűnik, szerencsés napja van – mondta. – Hozhatok valami innivalót?

Van még egy kis időnk, mielőtt felszállnánk. És biztos vagyok benne, hogy ezek után szüksége lenne egy italra.

– Egy sört kérek szépen – mondta Árnyék. – Mindegy, milyet.

Az utaskísérő távozott.

A szomszédos széken ülő, halvány öltönyt viselő férfi felemelte a kezét, és körmével megkocogtatta az óráját. Fekete Rolex volt.

– Késtél – mondta, és hatalmas vigyort villantott Árnyékra, amiben az égvilágon semmi melegség nem volt.

– Hogy mondta?

– Azt mondtam, késtél.

Az utaskísérő visszatért, és átnyújtott Árnyéknak egy pohár sört, aki rögtön bele is kortyolt.

Egy pillanatra felmerült benne, hátha őrült a fickó, aztán arra gondolt, biztosan a gépről beszélt, aminek meg kellett várnia az utolsó utast.

– Sajnálom, ha miattam késik – mondta udvariasan. – Siet?

A gép eltolatott a kapu elől. Megjelent az utaskísérő, és elvette Árnyék maradék sörét. A halvány öltönyt viselő férfi a kisasszonyra vigyorgott, és azt mondta:

– Ne aggódjon, majd szorosan markolom –, és a nő nem vette el tőle a pohár

Jack Daniel’st, bár elhaló hangon tiltakozott, hogy ezzel megsérti a repülőgépekre vonatkozó előírásokat („Hadd döntsem el ezt én magam, drágám.”).

– Jelen esetben az időnek természetesen döntő jelentősége van – mondta a férfi. – De nem. Pusztán azért aggódtam, hátha nem éred el a gépet.

– Ez igazán kedves öntől.

A repülőgép nyugtalanul, zúgó hajtóművekkel kuporgott a betonon, és alig várta, hogy felröppenhessen.

– Kedves ám a nyavalya – mondta a halvány öltönyös férfi. – Volna egy munkám a számodra, Árnyék.

Dübörgés. Az aprócska gép meglódult előre, és Árnyék beleszorult az ülésbe.

Aztán felszálltak a levegőbe, és a repülőtér fényei kezdtek elmaradni alattuk. Árnyék a mellette ülő férfira nézett. A haja vöröses ősz volt; szakálla – alig több, mint borosta – őszes vörös. Biztosan alacsonyabb lehetett, mint Árnyék, de valamiért mégis olyan hatást keltett, mintha rengeteg helyet foglalna. Durva, szögletes arca volt és sápadtszürke szeme. Öltönye méregdrágának tűnt, színe akár az olvadt vaníliafagylalt. Nyakkendője sötétszürke selyemből készült, ezüst nyakkendőtűje egy fát ábrázolt: törzzsel, ágakkal és hosszú gyökerekkel.

Felszállás közben végig a kezében tartotta a poharát, és egyetlen cseppet sem löttyintett ki.

– Nem akarod megkérdezni, miféle munkáról van szó? – kérdezte.

– Honnan tudja, ki vagyok?

A férfi kuncogott.

– Ó, nincs könnyebb dolog a világon, mint megtudni, ki hogyan nevezi magát. Egy kis sütnivaló, némi szerencse, kevéske memória. Kérdezd meg, miféle munkáról van szó.

– Nem – mondta Árnyék. Az utaskísérő hozott még egy pohár sört, és Árnyék belekortyolt.

– Miért nem?

– Hazamegyek. Vár rám egy munkahely. Nincs szükségem másik munkára.

A férfi cserzett arcán külsőre nem változott a mosoly, ennek ellenére valahogy úgy tűnt, hirtelen roppant jól szórakozik.

– Nem vár rád otthon semmilyen munka – mondta. – Nem vár ott rád az égvilágon semmi. Én viszont teljesen törvényes megbízatást ajánlok neked, jó fizetéssel, korlátozott biztonsággal, kiemelkedő juttatásokkal. A pokolba is, ha elélsz addig, még talán a nyugdíjról is beszélhetünk. Mit gondolsz, szeretnél nyugdíjat kapni?

Árnyék azt mondta:

– Biztosan a beszállókártyámról vagy a csomagomról olvasta le a nevemet.

A férfi nem szólt semmit.

– Bárki is legyen maga – mondta Árnyék –, nem tudhatta, hogy ezen a gépen leszek. Én magam sem tudtam, hogy ezen a gépen leszek, és ha a gépemet nem irányították volna át St. Louisba, nem is lennék itt. Szerintem maga egyszerűen csak egy mókamester. Talán rosszban sántikál, nem tudom. De azt hiszem, mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha itt befejezzük ezt a beszélgetést.

A férfi vállat vont.

Árnyék kézbe vette az ülés hátuljába csúsztatott képes újságot. Az aprócska gép rángatózva, ugrándozva hánykolódott az égen, így nehezebb volt koncentrálnia. A szavak szappanbuborékokként sodródtak keresztül a fején, ahogy elolvasta, már el is felejtette őket.

A szomszéd székben ülő férfi csendesen szopogatta a Jack Daniel’st. A szeme csukva volt.

Árnyék elolvasta a transzatlanti járatokon hallgatható zenecsatornák listáját, aztán megnézte a világtérképet, amelyen vörös vonalak jelölték, merre közlekednek a társaság repülői. Ezzel végzett is a magazinnal, és kelletlenül becsukta, majd visszacsúsztatta a zsebbe.

A férfi kinyitotta a szemét. Valami nincsen rendben a szemével, gondolta

Árnyék. Az egyik sötétebb szürke volt, mint a másik. A férfi Árnyékra nézett.

– Mellesleg – mondta –, sajnálattal hallottam, ami a feleségeddel történt, Árnyék. Hatalmas veszteség.

Árnyék akkor majdnem megütötte. Ehelyett inkább mély levegőt vett. („Én szóltam, hogy ne bosszantsd fel azokat a ringyókat a repülőtéren – szólalt meg Johnnie Larch az agya hátsó zugában –, különben olyan hamar visszapaterolják a seggedet a sittre, hogy köpni-nyelni nem lesz időd.”) Elszámolt ötig.

– Én is nagyon sajnálom – mondta.

A férfi megcsóválta a fejét.

– Bárcsak másképpen történhetett volna – mondta, és sóhajtott.

– Autóbalesetben halt meg – felelte Árnyék. – Legalább gyorsan történt.

Vannak ennél rosszabb halálnemek is.

A másik lassan ingatta a fejét. Árnyéknak egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi anyagtalan lenne, mintha a gép hirtelen sokkal valóságosabbá, szomszédja pedig valószerűtlenebbé vált volna.

– Árnyék – mondta. – Ez nem vicc. Ez nem trükk. Jobban megfizethetlek, mint bárki más, akit találhatsz. Börtönviselt ember vagy. Senki sem fogja törni magát, hogy alkalmazzon téged.

– Tisztelt Fasz-se-tudja-kicsoda – mondta Árnyék épp csak annyira hangosan, hogy a hajtómű lármáján túl is hallani lehessen –, nincs annyi pénz a világon.

A vigyor még szélesebbé vált. Árnyéknak eszébe jutott egy dokumentumfilm a csimpánzokról. Még gyerekkorában látta, de nem felejtette el: a műsor szerint egy csimpánz vagy egy majom csak azért mosolyog, hogy gyűlöletét, indulatát vagy félelmét jelezve kimutassa a fogát. Ha egy csimpánz vigyorog, az fenyegetés. Ez egy ilyen vigyor volt.

– Pedig nálam van. Nem is beszélve az egyéb juttatásokról. Dolgozz nekem, és beavatlak egy csomó mindenbe. A munka természetesen nem mentes némi kockázattól, de ha túléled, bármi a tiéd lehet, amire csak a szíved vágyik.

Te lehetnél Amerika következő királya. No – mondta a férfi –, ki lenne az, aki

ilyen jól megfizet? Hmmm?

– Kicsoda maga? – kérdezte Árnyék.

– Ó, igen. Ez az információ kora… ifjú hölgy, töltene nekem még egy pohár Jack Daniel’st? Csak óvatosan a jéggel… persze sohasem létezett másmilyen kor. Információ és tudás: ez a fizetőeszköz nem megy ki a divatból.

– Azt kérdeztem: kicsoda maga?

– Lássuk csak. Nos, mivel a mai nap tagadhatatlanul az én napom… miért ne legyen a nevem Szerda? Szerda úr. Habár az időjárást tekintve lehetnék akár Csütörtök is, hmm?

– Mi az igazi neve?

– Ha elég sokáig és elég jól dolgozol nekem – felelte a halvány öltönyös férfi –, egyszer talán elárulom neked. Nos. Ami a munkát illeti, gondolkozz el rajta. Senki sem várja el tőled, hogy azonnal igent mondj, hiszen nem tudhatod, vajon piranhákkal teli medencébe vagy medvékkel teli verembe ugrasz.

Fontold meg, nem sürgetlek. – Lehunyta a szemét, és hátradőlt az ülésen.

– Nem hiszem, hogy vállalnám – mondta Árnyék. – Nem kedvelem magát.

Nem akarok magával dolgozni.

– Mint már említettem – mondta a férfi, és ki sem nyitotta a szemét –, ne légy meggondolatlan. Fontold meg.

A gép zöttyenve földet ért, és néhány utas kiszállt. Árnyék kinézett az ablakon: egy apró repülőtéren voltak a semmi közepén, és még várt rájuk két másik apró reptér, mielőtt megérkeztek volna Eagle Pointba. Árnyék pillantása a halvány öltönyös férfira vándorolt – Szerda úr? Úgy tűnt, alszik. Árnyék ösztönös sugallatnak engedelmeskedve felállt, felmarkolta a táskáját, kilépett a repülő ajtaján, lesétált a lépcsőn a csúszós, nyirkos kifutópályára, és egyenletes léptekkel elindult a váróterem fényei felé. Gyenge eső paskolta az arcát.

Mielőtt belépett volna az épületbe, megállt, megfordult és körülnézett.

Rajta kívül senki sem szállt le a gépről. A földi személyzet eltolta a lépcsőt, becsukták az ajtót, a gép végiggördült a betonon és felszállt. Árnyék ezt még végignézte, majd bement a csarnokba, és az egyetlen nyitva tartó pultnál bérelt egy kocsit, amiről a parkolóba érve derült ki, hogy egy kicsi, piros Toyota.

Széthajtotta a térképet, amit kapott. Kiteregette az ülésen. Eagle Point nagyjából 250 mérföldre lehetett innen, és majdnem végig sztrádán kellett vezetni. Árnyék három éve ült utoljára volán mögött.

A vihar elcsitult, ha egyáltalán eljött idáig. Hideg, tiszta idő volt. Felhők száguldoztak a hold előtt, és Árnyék egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon a felhők mozognak vagy a hold.

Másfél órán keresztül autózott észak felé.

Kezdett későre járni. Éhes volt, és amikor tudatosult benne, valójában mennyire az, lekanyarodott a következő lejárónál, és behajtott Nottamun városába (népesség: 1301 fő). Az Amoco kútnál megtankolt, és megkérdezte a pénztárnál ülő unott nőt, melyik a legjobb hely a környéken, ahol némi ennivalóhoz juthat.

– Jack Krokodilbárja – felelte a nő. – Nyugat felé kell menni az N-es úton.

– Krokodilbár?

– Ja. Jack szerint a krokodilok egyéniséget adnak a helynek. – Fogott egy csirkesütésre invitáló mályvaszín röpcédulát – a bevételt egy kislány kapja, akinek új vesére van szüksége –, és egy térképet rajzolt a hátuljára. – Van néhány krokodilja, egy kígyója meg egy olyan nagy, gyíkszerű izéje.

– Iguána?

– Az az.

Keresztül a városon, át egy hídon, aztán még néhány mérföld, és megállt egy alacsony, szögletes épület előtt. A homlokzaton egy sörreklám világított, az ajtó mellett kólaautomata állt.

A parkoló félig üres volt. Árnyék leparkolt a Toyotával, és bement.

Odabent vágni lehetett a füstöt, és a Walking After Midnight szólt a zenegépből.

Árnyék körülnézett, merre lehetnek a krokodilok, de egyet sem látott.

Lehet, hogy a benzinkutas nő csak ugratta?

– Mit kér? – kérdezte a pult mögött álló férfi.

– Maga Jack?

– Jack ma szabadnapos. Paul vagyok.

– Helló, Paul. A ház csapolt söréből kérek, meg hamburgert, az összes létező feltéttel. Sült krumplival.

– Kezdésnek egy adag csilit? A legjobb csili az egész államban.

– Jól hangzik – mondta Árnyék. – Hol találom a mosdót?

A férfi egy ajtóra mutatott a sarokban, amire kitömött aligátorfejet erősítettek. Árnyék bement az ajtón.

Tiszta, világos mosdó volt. Árnyék először körbenézett a helyiségben; a szokás hatalma. („Ne feledd, Árnyék, hugyozás közben nem tudsz harcolni” – szólalt meg az agya hátsó sarkában Low Key, halkan, mint mindig.) A bal oldali piszoárhoz állt. Aztán lehúzta a sliccét, egy örökkévalóságig nyugodtan vizelt, és érezte, hogy megkönnyebbül. Elolvasta a szemmagasságban lógó, bekeretezett újságkivágást, volt egy fénykép is Jackről meg két krokodilról. Jobbról, közvetlenül a szomszéd piszoár felől udvarias mordulás hallatszott, pedig nem hallotta, hogy bárki belépett volna a mosdóba.

A halvány öltönyt viselő férfi állva magasabbnak tűnt, mint amikor mellette ült a repülőgépen. Majdnem akkora lehetett, mint Árnyék, pedig ő nagydarab ember volt. A férfi maga elé bámult. Befejezte a vizelést, kirázta az utolsó néhány cseppet, és felhúzta a sliccét.

Aztán elvigyorodott, mint egy róka, aki most vergődött le a szögesdrót kerítésről.

– Nohát – mondta Szerda úr –, volt elég időd gondolkodni, Árnyék. Kell a munka?

Agave>>

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra