Philip K. Dick: A Titán játékosai (részlet)

Myreille

Philip K. Dick ebben a regényben egy olyan világot mutat be, amely egyszerre megjósolhatatlan és perverz módon logikus.

Philip K. Dick: A Titán játékosai (részlet) – Agave

1

Pocsék éjszakája volt, és hazaúton még a kocsival is rettenetesen összeveszett.
– Mr. Garden, nincs olyan állapotban, hogy vezessen. Kérem, használja az auto-autót, és dőljön le a hátsó ülésen.
Pete Garden a kormányrúd mögül olyan érthetően felelt, ahogy csak tőle telt: – Tudok vezetni, oké? Egy ital, sőt több csak még éberebbé tesz. Szóval ne kekeckedj velem. – Rácsapott az indítógombra, de nem történt semmi. – Indulj már, az istenit!
– Nem dugta be a slusszkulcsot – emlékeztette az auto-autó.
– Ja persze – dünnyögte megalázva. A kocsinak talán mégis igaza van. Rezignáltan bedugta a slusszkulcsot. A motor elindult, ám a műszerfal sötét maradt. A motorháztető alatt a Rushmore-hatás még mindig uralta a helyzetet; vesztes vitába bonyolódott. – Jól van, hagylak vezetni – mondta összekaparva méltóságának morzsáit. – Ha már annyira akarod. Úgyis csak belekontárkodnál, mint mindig, amikor… nem érzem jól magam.
Hátramászott, leheveredett, a kocsi pedig felemelkedett az aszfaltról, és pislogó jelzőfényekkel süvített az éjszakai égen. A mindenit, de pocsékul érezte magát. Úgy fájt a feje, azt hitte, megőrül.
Gondolatai szokás szerint visszatértek a Játékhoz.
Miért ment olyan szarul? Silvanus Angst miatt. Az a bohóc, a sógora, vagyis az ex-sógora. Úgy van, mondta magában Pete, nem szabad elfelejtenem, hogy már nem vagyok Freya férje. Freyával veszítettünk, a házasságunkat felbontották, kezdhetjük az egészet elölről, Freya most Clem Gaines felesége, én meg még senkit se vettem el, mert még nem sikerült hármast gurítanom.
Holnap gurítok egy hármast, bíztatta magát. És akkor kénytelenek lesznek nekem importálni egy feleséget; a csoportbelieket már mind használtam.
A kocsi duruzsolva haladt Kalifornia sivatagos közepe felett, az elhagyott városok kietlen földjén.
– Tudtad? – kérdezte a kocsit. – Tudtad, hogy már minden nő a feleségem volt a csoportban? És mégse volt mázlim, úgyhogy bennem lehet a hiba. Ugye?
– Magában – értett egyet a kocsi.
– De még ha bennem is van a hiba, akkor se az én hibám. A komcsi kínaiaké. Gyűlölöm őket. – Hanyatt fekve bámult fel a csillagokra a kocsi áttetsző kupoláján át. – De téged szeretlek. Már négy éve megvagy. Te sose mész tönkre. – Könnyek szöktek a szemébe. – Így van?
– Az a megelőző karbantartás hűséges végrehajtásától függ.
– Jó lenne tudni, milyen nőt importálnak majd nekem.
– Jó lenne – visszhangozta a kocsi.
Melyik csoporttal is van a legközelebbi kapcsolatban az ő csoportja, az Aranyos Kék Rókák? Valószínűleg a Különleges Szalmabábbal, ami Las Vegasban ül össze és Nevada, Utah és Idaho Birtokosait képviseli. Lehunyta a szemét és megpróbálta elképzelni, hogy nézhetnek ki a Különleges Szalmabáb nőtagjai.
Ha hazaérek Berkeleybe a lakásomba, gondolta Pete, majd… És akkor eszébe jutott valami rettenetes.
Nem mehet haza Berkeleybe. Berkeleyt ma éjjel elvesztette a Játékban. Walt Remington elnyerte tőle, amikor a harminchatos kockán kihívta a blöffjét. Ettől olyan pocsék ez az éjszaka.
– Irányváltoztatás – mondta rekedten az auto-autónak. Marin megye zöme még az övé. Ott megszállhat. – San Rafaelbe megyünk. – Felült és kábán dörgölte a homlokát.

– Mrs. Gaines? – kérdezte egy férfihang.
Freya gondolataiba merülve éppen rövid szőke haját fésülte a tükör előtt, s hátra sem nézett; átfutott a fején: Úgy hangzik, mintha az a rémes Bill Calumine lenne.
– Elvigyelek haza? – kérdezte a hang, és akkor Freya rádöbbent, hogy az új férje, Clem Gaines az. – Hazamész, nem? – A Játékszobában a nagydarab, elhízott Clem Gaines tartott felé; kék szeme olyan volt, mintha törött üveget ragasztottak volna oda, gondolta a nő, csak kissé csálén. Láthatóan örült, hogy az ő férje lehet.
Nem sokáig, gondolta Freya. Kivéve, ha netán mázlink lenne, tette hozzá egyből.
Fésülte tovább a haját, rá se hederítve a férfira. Egy száznegyven éves nőhöz képest jól nézek ki, méregette magát kritikusan. De nem mondhatom, hogy az én érdemem. Egyikünk sem mondhatja.
Ami mindenkit tartósított, az valójában nem egy többlet volt, hanem egy hiány: a felnőtté érés során mindenkiből kivették a Hynas-mirigyet, így az öregedés számukra észlelhetetlenné vált.
– Bírlak, Freya – mondta Clem. – Üde színfolt vagy, ahogy köntörfalazás nélkül a tudtomra adod, hogy cseppet sem kedvelsz. – Azért láthatóan nem szegte kedvét a dolog; az ilyen tuskóknak sosem. – Menjünk el valahová kettesben, Freya, hogy meglássuk, hátha kettőnknek lesz… – Elharapta, mert egy vug jött a szobába.
A kabátját húzó Jean Blau azt nyögte: – Nahát, barátkozni akar. Mint az összes. – És elhátrált tőle.
A férje, Jack Blau a csoport vugbotját kereste. – Párszor megbököm, és elmegy.
– Ne – mondta neki Freya. – Nem bánt senkit.
– Úgy van – mondta Silvanus Angst. A tálalóasztalnál töltött magának egy búcsúpohárkával. – Csak szórjunk rá sót – vihogott.
A vug láthatóan Clem Gainest szúrta ki magának. Kedvel téged, gondolta Freya. Talán inkább vele kellene elmenned, és nem velem.
De ez nem volt tisztességes Clemmel szemben, hiszen egyikük sem közösült korábbi ellenségeikkel; ilyen egyszerűen nem történt meg, hiába próbálták a titániak begyógyítani a háborús időkben keletkezett szakadást. A vugok nem szén, hanem szilikon alapú létformák voltak, a ciklusuk lassú, és metabolikus katalizátorként nem oxigént, hanem metánt használtak. És biszexuálisok voltak… ami igencsak más társadalmi szisztémát jelentett.
– Bökd meg – bíztatta Bill Calumine Jack Blaut.
Jack a vugbottal megbökte a vug zselészerű citoplazmáját. – Menj haza – szólt rá élesen. Bill Calumine-ra vigyorgott. – Talán szórakozhatunk kicsit. Próbáljunk meg beszélgetni vele. Hé, vugci. Szerecc beszéd?
Mind azonnal fogták a titáni buzgó gondolatait, amelyet az összes embernek címzett a lakásban: – Terhességet jelentettek? Ha igen, gyógyászati intézményeink elérhetők az önök számára, és arra bátorítjuk önöket, hogy…
– Idehallgass, vugci – vágott közbe Bill Calumine –, ha mázlink lesz, megtartjuk magunknak. Rossz ómen elmondani nektek, ezt mindenki tudja. Hogyhogy te nem tudod?
– Tudja ez – vélte Silvanus Angst. – Csak nem akar rágondolni.
– Hát éppen ideje, hogy a vugok szembenézzenek a valósággal – mondta Jack Blau. – Nem bírjuk őket, és kész. Gyere – mondta a feleségének –, menjünk haza. – Türelmetlenül intett Jeannek.
A csoport tagjai kisorjáztak a szobából, le a tornáclépcsőn a kocsijukhoz. Freya kettesben maradt a vuggal.
– Nem volt terhesség a csoportban – válaszolt a vugnak a korábbi kérdésre.
– Tragikus – jött a vug gondolatválasza.
– De lesz. Tudom, hogy hamarosan szerencse köszönt ránk.
– A maguk csoportja miért olyan ellenséges velünk? – kérdezte a vug.
– Mert magukat tartjuk felelősnek a sterilségünkért, és ezt maga is tudja. – Főleg a pörgetőnk, Bill Calumine, gondolta.
– De a maguk katonai fegyvere okozta – méltatlankodott a vug.
– Nem, nem a miénk. A komcsi kínaiaké.
A vug nem értette a különbséget. – Különben is mi mindent megteszünk, hogy…
– Nem akarok beszélni róla – mondta Freya. – Kérem.
– Hadd segítsünk – kérlelte a vug.
– Menjen a pokolba – mondta neki Freya, azzal kiment a szobából, lerobogott a lépcsőn az utcára és a kocsijához.
A kaliforniai Carmel hűs, sötét, éjszakai levegője felfrissítette; mélyet lélegzett, felpillantott a csillagokra, beszívta az üde levegőt, a tiszta, új illatokat. Azt mondta a kocsijának: – Nyisd ki az ajtót, be akarok ülni.
– Igenis, Mrs. Garden. – A kocsiajtó kitárult.
– Már nem vagyok Mrs. Garden, most Mrs. Gaines vagyok. – Beszállt, elhelyezkedett a kormányrúdnál. – Próbáld meg egyenesen tartani.
– Igenis, Mrs. Gaines. – Ahogy bedugta a kulcsot, a motor elindult.
– Pete Garden már elment? – A komor utcát pásztázta, de nem látta Pete kocsiját. – Gondolom. – Elszomorodott. Jó lett volna kicsit üldögélni a csillagok alatt ilyen késő éjjel, és beszélgetni. Mintha még házasok lennének… a fene a Játékot meg a pörgetéseit. A fene a mázlit, a fene a pechet. Mintha mostanában csak az utóbbiból lenne. Meg vagyunk bélyegezve mi, emberek.
A karóráját a füléhez tartotta, és hallotta a halk hangot: – Hajnali negyed három, Mrs. Garden.
– Mrs. Gaines – mondta rekedten.
– Hajnali negyed három, Mrs. Gaines.
Hány ember van életben a földön ebben a pillanatban? Egymillió? Kétmillió? Hány csoport játssza a Játékot? Pár százezernél nem lehet több. És a népesség minden halálos balesettel visszavonhatatlanul tovább csökken.
Gépiesen a kesztyűtartóba nyúlt egy gondosan becsomagolt nyúlpapír csíkért. Talált is egyet (a régi fajtát, nem az újat), kicsomagolta, a szájába dugta és ráharapott.
A kocsi kupolalámpájának ragyogásában megvizsgálta a nyúlpapírt. Egy halott nyúl, gondolt vissza a régi időkre (még a születése előtti időkre), amikor egy nyúl életébe került ennek a kérdésnek az eldöntése. A kupolafényben a csík fehér volt, nem zöld. Nem terhes. Összegyűrte a csíkot, és a kocsi szemétnyílásába dobta, ahol azonnal elégett. A fenébe, gondolta összetörten. De hát mire is számítottam?
A kocsi elemelkedett a talajtól, és elindult Los Angeles-i otthona felé.
Túl korai még megmondani, hogy Clemmel mázlim lesz-e, gondolta. Hát persze, hogy az. Ettől felderült. Még egy-két hét, akkor talán.
Szegény Pete, gondolta. Még hármast se gurított, még a Játékba se zökkent vissza. Elugorjak hozzá Marin megyébe? Hátha ott van? De annyira benyomott, teljesen kezelhetetlen volt. Olyan keserű és durva. De nincs olyan törvény vagy szabály, ami megtiltaná, hogy a Játékon kívül találkozzunk. Csak hát mi értelme lenne? Nincs szerencsénk Pete-nek meg nekem. Attól függetlenül, mit érzünk egymás iránt.
Hirtelen bekapcsolódott az autórádió; egy ontariói csoport hívójelét hallotta, minden frekvencián adtak nagy izgatottan. – Ez a Barack Könyv Viskó – közölte a feldobott férfi. – Ma este tízkor mázlink volt! A csoportunk egy nőtagja, Mrs. Don Palmer ráharapott a nyúlpapírra, szemernyit sem több reménnyel, mint bármikor, és…
Freya kikapcsolta a rádiót.

Amikor hazaért kivilágítatlan, belakatlan néhai lakásába San Rafaelben, Pete Garden első útja a fürdőszobai gyógyszeres szekrényhez vezetett, hogy lássa, milyen orvosságot talál benne. Különben sose alszom el, gondolta. Régóta ment már ez. Szundex? Most már három 25 mg-os tabletta kellett, hogy valami hatása legyen; túl régóta szedett belőle túl sokat. Valami erősebb kell, gondolta, megvizsgálva a tégelyeket. Az altató mindig ott van, de az másnapra kiüt. A szkopolamin-hidrobromidot megpróbálhatnám.
Vagy valami sokkal erősebbet, töprengett. Emfitált.
Három abból, és sose ébredek fel. Ezektől az erős kapszuláktól nem. Ez az… A kapszulák a tenyerén hevertek, ahogy morfondírozott. Senki nem zavarna, senki nem abajgatna…
– Mr. Garden – szólalt meg a gyógyszeres szekrény –, az állapota miatt felveszem a kapcsolatot dr. Macyvel Salt Lake Cityben.
– Nincs semmiféle állapotom. – Gyorsan visszatetette az emfital-kapszulákat az üvegbe. – Látod? – Várt. – Futó ötlet volt. – Tessék, a gyógyszeres szekrénye Rushmore-hatásának könyörög. Bizarr. – Rendben? – kérdezte reménykedve.
Kattanás. A szekrény lezárta magát.
Pete megkönnyebbülten sóhajtott.
Megszólalt az ajtócsengő. Most meg mi van?, indult el a kissé dohos lakásban, s gondolatai még mindig a körül forogtak, mit vehetne be altatónak… már anélkül, hogy aktiválná a Rushmore-hatás riasztóját. Ajtót nyitott.
Előző felesége, a szőke Freya állt kint. – Szia – mondta a nő hűvösen. Belépett a lakásba, higgadtan elsiklott mellette, mintha teljesen természetes lenne, hogy felkeresi, miközben Clem Gaines felesége. – Mi van a kezedben?
– Hét Szundex tabletta – vallotta be.
– Adok annál jobbat. Most ez dívik. – Freya beletúrt postatáskaszerű bőrretiküljébe. – Egy új, egy vadonatúj termék, amit New Jerseyben gyárt egy autoterm gyógyszerház. Tessék. – Egy nagy kék kapszulát nyújtott. – Soha jobban – mondta és nevetett.
– Haha. – Pete nem bújt ki a bőréből a vicctől. Soha jobban. – Ezért jöttél? – Mivel jó három hónapig a felesége, a Blöff-partnere volt, természetesen tudott a krónikus alvászavaráról. – Másnapos vagyok – közölte. – És ma este Walt Remington elnyerte tőlem Berkeleyt. Ahogy azt te is tudod. Szóval most nem vagyok társalkodó kedvemben.
– Akkor csinálj nekem kávét. – Freya levette szőrmeszegélyes kabátját, és egy székre terítette. – Vagy hadd csináljak én neked. – Együtt érzőn hozzátette: – Pocsékul nézel ki.
– Berkeley… egyáltalán minek tettem fel a tulajdonlapot? Már nem is emlékszem. Az összes ottani mindenemet. Önpusztító sugallat lehetett. – Hallgatott egy sort. – Hazafelé hallottam egy mázliról Ontarióban.
– Hallottam – bólintott a nő.
– Az a terhesség feldob vagy nyomaszt?
– Nem is tudom – mondta Freya komoran. – Örülök nekik. Csak… – Karba font kézzel elindult körbe a lakásban.
– Engem nyomaszt. – Pete feltette a kannát a konyhában.
– Köszönöm – csipogta a kanna, vagyis a Rushmore-hatás.
– Tudod, a Játékon kívül is lehet kapcsolatunk – mondta Freya. – Volt már ilyen.
– Nem lenne tisztességes Clemmel.
Bajtársiasságot érzett Clemmel, ami felülírta – legalábbis egyelőre – a nő iránti érzéseit.
És amúgy is kíváncsi volt, ki lesz a következő felesége; mert előbb-utóbb csak gurít egy hármast.

2

Pete Gardent másnap reggel egy olyan csodálatosan lehetetlen hang ébresztette, hogy azonnal kiugrott az ágyból és mozdulatlanul megállva fülelt. Gyerekeket hallott. Civakodtak. Kint a San Rafael-i lakása előtt valahol.
Egy fiú meg egy lány, vélte Pete, tehát születtek gyerekek errefele azóta, hogy itt jártam. És olyan szülőknek, akik Birtoktalanok. Nincs ingatlanuk, ami feljogosítaná őket arra, hogy részt vehessenek a Játékban. Alig tudta elhinni, és arra gondolt: Adományoznom kellene a szülőknek egy kisebb várost… San Anselmót vagy Rosst, akár mindkettőt. Megérdemelnek egy lehetőséget a Játékra. Bár talán nem is akarnak.
– Te vagy a fogó – jelentette ki dühösen a lány.
– Nem is, mer’ te vagy. – A fiú hangjából sütött a vád.
– Adide. – Tusakodás zaja.
Pete rágyújtott, megkereste a ruháit, és nekilátott felöltözni.
A szoba sarkában a falnak döntve egy MV-3 puska állt… ahogy megpillantotta, megdermedt, egyszerre eszébe jutott minden, amit ez a nagyszerű régi fegyver jelképezett. Annak idején kész volt ezzel a puskával visszaverni a komcsi kínaiakat. De aztán a fegyvert nem használta, mivel a komcsi kínaiak sosem bukkantak fel… legalábbis személyesen. A képviselőik a Hinkel-sugárzás alakjában azonban megérkeztek; őket viszont nem lehetett megállítani és legyőzni, bármennyi MV-3-ast osztanak is ki Kalifornia polgári szolgálatosainak. A Wasp-C műholdról érkező sugárzás elvégezte a feladatát, és az Egyesült Államok vereséget szenvedett. Csakhogy a Kínai Népköztársaság sem győzött. Senki nem győzött. A Hinkel-sugárzás egész világra kiterjedő hullámai gondoskodtak erről, áldja meg őket az Isten.
Pete odament és felvette az MV-3-ast, úgy tartotta, mint annak idején, fiatalkorában. Ez a fegyver majdnem százharminc éves, gondolta. Kétszeresen is antik. Elsülne még? Kit érdekel… már nem maradt kit lelőni vele. Csak egy elmebeteg látná értelmét, hogy gyilkoljon a Föld már amúgy is majdnem kihalt városaiban. És még egy elmebeteg is át- és meggondolná. Mert hát így, hogy alig tízezer ember él egész Kaliforniában… Óvatosan visszatámasztotta a fegyvert.
A puska elsődlegesen különben sem élő erő ellen szolgált; az apró A-patronoknak a szovjet TL-90 tankok páncéllemezét kellett volna átütni, hogy megbénítsák őket. Ahogy eszébe jutott a Hatodik hadsereg fejesei által levetített gyakorlófilm, Pete azt gondolta: Manapság szeretnék én látni „embertengert”. Kínait vagy bármilyet. Most kapóra jönne.
Le a kalappal maga előtt, Bernard Hinkel, gondolta csípősen. A fájdalommentes csúcsfegyver emberséges feltalálója… Nem, nem fájt, ebben igaza volt. Nem éreztünk semmit, tudomásunk se volt róla. És akkor…
Aztán felbuzdítottak a Hynes-mirigy eltávolítására, és nem volt hiábavaló erőfeszítés, mert emiatt vannak ma életben emberek egyáltalán. És egyes férfi–nő kombinációk nem is meddők; nem abszolút állapot, csak relatív. Elméletben mindenkinek lehet gyereke. A valóságban alig néhány párnak van.
Például a gyerekek odakint…
Az utcán egy homeosztatikus karbantartójármű suhant el, szemetet szedett és ellenőrizte a gyepeket, előbb az utca egyik felén, aztán a másikon. A gép kitartó zümmögése elnyomta a gyerekek hangját.
Az üres várost is rendben tartjuk, gondolta Pete, ahogy a gép megállt és állábakat bocsátott ki, amelyek félénken tapogattak egy kaméliabokrot. Vagyis a lényegében üres várost: tucatnyi Birtoktalan még él itt, legalábbis az utolsó népszámlálási adatok szerint.
A karbantartójármű mögött egy másik szerkezet döcögött, ez még bonyolultabb volt, hatalmas húszlábú bogárként nyomult fel egy behajtón a bomlás szagának nyomában. A szermű újraépíti, ami tönkrement, Pete tudta; bekötözi a város sebeit, megállítja a hanyatlást, mielőtt elkezdődhetne. De minek? Kinek? Jó kérdés. Talán a vugok a megfigyelő műholdjaikról letekintve jobb szeretnek ép civilizációt látni, mint kietlen romokat.
Elnyomta a cigarettát, átment a konyhába, hátha talál valami reggelinek valót. Jó pár éve nem lakott ebben a lakásban, de azért kinyitotta a vákuumzárt hűtőt, és talált is bacont, tejet és tojást, kenyeret és lekvárt, mind jó volt még, tökéletes reggeli. Antonio Nardi volt itt a rezidens Birtokos őelőtte, biztos még ő hagyta itt, nem sejtve, hogy hamarosan elveszíti ezt a jogcímét a Játékban, és sosem tér vissza.
De volt a reggelinél is fontosabb valami, amit Pete-nek el kellett végezni.
Bekapcsolta a vidfont. – Walter Remingtont kérem Contra Costa megyében.
– Igenis, Mr. Garden – mondta a vidfon. Kis szünet után kivilágosodott a képernyő.
– Helló. – Megjelent Walt Remington zord, megnyúlt arca, tompán bámult Pete-re. Walt még nem borotválkozott, borosta vonta be állát, apró és vörös szeme püffedt volt a kialvatlanságtól. – Mit akarsz ilyen korán? – dörmögte. Még pizsamában volt.
– Emlékszel, mi történt éjjel? – kérdezte tőle Pete.
– Persze. Naná. – Walt bólintott, elfeküdt haját simogatva.
– Elnyerted tőlem Berkeleyt. Nem is tudom, miért tettem fel. Az volt az én főbirtokom, a rezidenciám.
– Tudom – mondta Walt.
Pete nagy levegőt vett. – Elcserélek érte három várost Marin megyéből. Rosst, San Rafaelt és San Anselmót. Vissza akarom kapni, ott akarok élni.
– Élhetsz Berkeleyben – mutatott rá Walt. – Persze nem mint Birtokos, hanem mint Birtoktalan lakos.
– Úgy nem tudok élni. Nem földfoglaló akarok lenni, hanem tulajdonos. Ne már, Walt, te úgyse akarsz Berkeleyben élni. Ismerlek. Az túl hideg és ködös hely neked. Te a forró völgyi klímát szereted, amilyen Sacramento. Ahol most is vagy, Walnut Creekben.
– Ez így van – ismerte el Walt. – De… nem cserélhetem el veled Berkeleyt, Pete. – Végre nagy nehezen bevallotta: – Nincs már nálam. Amikor éjjel hazaértem, egy bróker várt rám. Ne kérdezd, honnét tudta, hogy megszereztem tőled, de tudta. Egy nagymenő Keletről, a Matt Pendleton Irodától. – Walt savanyú képet vágott.
– És eladtad nekik Berkeleyt? – Pete alig tudta elhinni. Ez azt jelentette, hogy valakinek, aki nem tartozott a csoportjukhoz, sikerült területet vásárolnia Kaliforniában. – Miért csináltad?
– Elcserélték érte Salt Lake Cityt – felelte Walt morózus büszkeséggel. – Hogyan utasíthattam volna vissza? Így már csatlakozhatok Konyhafőnök Ezredes csoportjához, akik Provóban játszanak, Utahban. Bocs, Pete. – Bűntudatos képet vágott. – Azt hiszem, még kicsit be voltam nyomva. Különben is túl jó üzletnek hangzott akkor.
– Kinek vette meg a Pendleton?
– Nem mondták.
– Te meg nem kérdezted.
– Nem – ismerte el Walt mogorván. – Nem kérdeztem. Gondolom, kellett volna.
– Vissza akarom szerezni Berkeleyt – közölte kereken Pete. – Lenyomozom a tulajdonjogot, és visszaszerzem, még ha egész Marin megyét el is kell cserélnem érte. És addig is alig várom, hogy megverjelek a Játékban. Vigyázz, mert elszedem mindenedet, akárki a partnered.
Dühösen kikapcsolta a vidfont. A képernyő elsötétült.
Hogy tehette?, tombolt magában. Átadni a jogcímet egy csoporton kívülinek, egy Keleti Partinak.
Meg kell tudnom, kit képvisel a Pendleton egy ilyen üzletben, mondta magának.
Bár volt egy olyan éles és baljós érzése, hogy már tudja.

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra