Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln (részlet)

Myreille

Bármit lehet adni-venni? Az elektromos Lincoln című regényben a sci-fi nagymestere kényes kérdéseket feszeget.

Fülszöveg

Louis Rosen és társa eddig zongorákat árult, mostantól azonban embereket. Pontosabban történelmileg hiteles szimulákrumokat olyan személyiségekről, mint például Abraham Lincoln. A gond csak az, hogy az érdeklődő egy kapzsi milliárdos, aki olyasmire akarja használni a szimulákrumokat, ami illegális. És az sem biztos, hogy lehet csak úgy adni-venni egy olyan valakit – valamit? –, mint a Lincoln-szimulákrum.

Vajon egy elektromos Lincolnt nem illet meg annyi jog, mint a teremtőit? Vajon az a gép, amely törődik és szenved, nem ér annyit, mint egy nő, aki egyikre sem képes?

Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln (Agave)

(részlet)

1

Az eladási technikánkat az 1970-es évek elején tökéletesítettük. Először hirdetést adtunk fel egy helyi lap apróhirdetés rovatában.

Lefoglalt spinét és elektronikus orgona tökéletes állapotban, ÁRON ALUL. Készpénzzel vagy jó hitelalappal rendelkező fél kerestetik a környéken, aki átvállalja a részletfizetést, hogy ne kelljen visszaszállíttatni Oregonba. Keresse: Mr. Rock hitelmenedzser, Frauenzimmer Zongoratársaság, Ontario, Oregon.

Évekig ment ez a hirdetés a lapokban, egyik városban a másik után, végig a nyugati parti államokban, és egészen be Coloradóig. A módszert tudományos, szisztematikus alapra helyeztük: térkép alapján haladunk, nehogy akár egy város is kimaradjon. Mind a négy turbina-meghajtású teherautónk állandóan úton van, mindegyikben egy-egy ember.
Na szóval, feladjuk a hirdetést, mondjuk, a San Rafael Independent Journalban, és az ontariói irodánkba hamarosan megérkeznek a levelek, amelyekkel a társam, Maury Rock foglalkozik. Kiválogatja a leveleket, listákat készít, és amikor elég cím jön össze egy bizonyos térségben, mondjuk, San Rafael körül, sürgönyöz a teherautónak. Tegyük fel, hogy Fred van lent Mann megyében. A sürgönyt megkapva Fred előveszi a saját térképét, és a neki megfelelő sorrendbe rakja a hívásokat. Aztán keres egy fizetős telefont, és felhívja az első reménybeli kuncsaftot.
Közben Maury légipostán már válaszolt is mindenkinek, aki jelentkezett a hirdetésre.

Kedves Mr. Ikszipszilon!
Köszönettel fogadtuk válaszát a San Rafael Independent Journalban közölt felhívásunkra. Az üggyel foglalkozó személy pár napja nincs az irodában, ezért továbbítottuk neki az ön nevét és címét azzal a kéréssel, hogy lépjen kapcsolatba önnel, és lássa el a szükséges információval.

A levél ilyen hangnemben gagyog tovább, de már évek óta jó szolgálatot tesz a társaságnak. Újabban azonban az elektronikus orgonák eladása megcsappant. Például a Vallejo-térségben nem olyan rég eladtunk negyven spinétet, viszont egyetlen orgonát sem.
Ez az óriási eltolódás a spinét javára eladási tekintetben szóváltáshoz vezetett köztem és a társam, Maury Rock között; heves szóváltáshoz.
Későn értem Ontarióba, mivel lent jártam Santa Monica környékén, minden lében kanál emberekkel beszéltem, akik rendőröket hívtak ki, hogy vizsgálják meg a vállalkozásunkat és működésünket… indokolatlan lépés, ami természetesen semmi eredményt nem hozott, hiszen abszolút törvényes keretek között működünk.
Ontario nem a szülővárosom, és másnak sem. A kansasi Witchita Fallsból származom, gimnazista koromban költöztem Denverbe, majd az idahói Boise-ba. Ontario bizonyos tekintetben Boise külvárosa: közel van az idahói határhoz – egy hosszú fémhídon kell csak átmenni – és lapos, földművelő vidék veszi körül. A kelet-oregoni erdők ennyire bent még nem kezdődnek el. A legnagyobb gyár az Ore-Ida üzem, főleg az elektronikai részleg, aztán ott a sok japán farmer, akiket a második világháború alatt csempésztek ide, és akik hagymát vagy mit termesztenek. A levegő száraz, az ingatlan olcsó, bevásárolni Boise-ban lehet; ezt a várost nem szeretem, mert még tisztességes kínai kaját se lehet ott kapni. A régi Oregon-ösvény közelében fekszik, a vasút is átmegy rajta útban Cheyenne felé.
Az irodánk egy téglaépületben van Ontario belvárosában, egy vasárubolttal szemben. Az épület körül nőszirom nő, és ennek a színe jól esik az embernek, amikor a sivatagból jön vissza kocsival, Kaliforniából vagy Nevadából.
Na szóval leparkoltam a poros Chevrolet Magic Fire turbinás kabriómat a járda mellé, és az épületünkhöz mentem, egyenesen a táblánkhoz:

MASA TÁRSASÁG

A rövidítés az Multiplex Amerikai Speciális Akusztika nevet takarja; ezt a kitalált elektronikai hangzású nevet az elektromosorgona-gyárunk miatt vettünk fel, amihez családi kapcsolataim révén erős kötelékek fűznek. Maury találta ki a Frauenzimmer Zongoratársaságot, mert ez a név meg jobban passzolt a teherautós módszerünkhöz. Frauenzimmer Maury eredeti neve az óhazából, a Rock is felvett név. Az én nevem valódi: Louis Rosen, ami németül rózsát jelent. Egyszer megkérdeztem Mauryt, mit jelent a Frauenzimmer, és azt felelte, asszonynépet. Rákérdeztem, honnét vette a Rock nevet.
– Becsukott szemmel levettem a polcról az enciklopédia egyik kötetét, ami a ROCK szótól a SUBUD szóig tartott.
– Mellé trafáltál – mondtam. – A Maury Subud sokkal jobb lett volna.
Az épület földszinti ajtaja még 1965-ban került ide, ki kéne már cserélni, csak hát nincs rá pénzünk. Ezt az ajtót nyomtam be most, nagy és súlyos darab, de engedelmesen nyílik, aztán a lifthez mentem, ami szintén özönvíz előtti, automata jószág. Egy perc múlva az emeletre érve kiléptem az irodánkba. A srácok nagy hangon beszélgettek és iszogattak.
– Az idő eljárt fölöttünk – rontott rám azonnal Maury. – Az elektronikus orgonánk elavult.
– Tévedésben vagy – feleltem. – Éppen hogy az elektronikus orgona felé halad a trend, mert Amerika űrkutatása is efelé halad: az elektronika felé. Tíz éven belül napi egy spinétet sem adunk majd el, a spinét a múlt ereklyéje lesz.
– Louis – győzködött Maury –, légy szíves, nézd meg, mit csináltak a versenytársaink. Lehet, hogy az elektronika előre masírozik, de nélkülünk. Nézd meg a Hammerstein Hangulatorgonát. Nézd meg a Waldteufel Eufóriát. És mondd meg, miért elégedne meg bárki azzal, amivel te: hogy puszta zenét klimpírozik.
Maury hórihorgas fickó, és könnyen izgalomba jön, ami jellemző a pajzsmirigy-túlműködésesekre. A keze sokszor remeg, és túl gyorsan megemészti az ételt; tablettákat adnak neki, és ha ez nem válik be, egyszer majd kénytelen lesz kipróbálni a radioaktív jódot. Ha kihúzná magát, bőven százkilencven fölött lenne. Fekete haja van, vagyis volt, nagyon hosszú, de már ritkul, a szeme nagy, és állandóan olyan zavart képet vág, mintha mindig minden rosszul sülne el.
– A jó hangszer sosem avul el – jelentettem ki. Maurynak azonban igaza volt. Betett nekünk az 1960-as évek közepén kifejlesztett agyfeltérképezés, valamint a Penfield, Jacobson és Olds-féle mélyelektród-technika, főleg a középaggyal kapcsolatos felfedezéseik. A hipotalamusz az érzelmek fészke, és amikor kifejlesztettük és reklámoztuk az elektronikus orgonánkat, nem vettük számításba a hipotalamuszt. A Rosen-gyár nem foglalkozott a középagy specifikus celláinak stimulálásával; sejtelmünk sem volt róla, milyen könnyű – és fontos – lesz az áramkörkapcsolókat nyolcvannyolc fekete és fehér billentyűvé alakítani.
A legtöbb emberhez hasonlóan én is pötyögtem Hammerstein Hangulatorgonán, és élveztem is. Viszont nincs benne semmi kreatív. Való igaz, az ember beletrafálhat az agystimulálás új konfigurációiba, és olyan teljesen új érzelmek keletkezhetnek a fejében, amelyek amúgy sosem jelentkeznének. Elméletileg még azt a kombinációt is eltalálhatja, ami egyenesen nirvánába repíti (amiért persze mindkét társaság, a Hammerstein és a Waldteufel is tetemes jutalmat tűzött ki). De ez nem zene. Ez menekülés. Kit érdekel?
– Engem – mondta Maury még 1978 decemberében, és azon melegében felbérelte a Nemzeti Űrügynökség egy kirúgott elektromérnökét, hátha össze tudja rakni nekünk a hipotalamusz-stimulációs orgona egy új verzióját.
Hiába volt azonban Bob Bundy elektronikai géniusz, a világon semmi tapasztalata nem volt orgonákkal. Szimulákrumokat tervezett a kormánynak. A szimulákrumok szintetikus emberek, azok, amikre én mindig robotként tekintettem; ezeket használják a Luna felfedezésére, időről időre ilyeneket lőnek fel Cape-ről.
Bundy ismeretlen okból hagyta ott őket. Iszik, de ez nem gátolja képességeit. Nőzik. De hát ki nem. Valószínűleg azért dobták ki, mivel biztonsági kockázatot jelent; nem mert kommunista – Bundy még a politikai ideák létezését sem ókumlálta ki –, hanem mert van benne némi hebefréniás vonás. Más szóval hajlamos csak úgy elkódorogni. A ruhája koszos, a haja fésületlen, az arca borostás, és nem néz az ember szemébe. Bárgyún vigyorog. A Szövetségi Lélekgondozó Iroda pszichiáterei ezt úgy nevezik: lepusztult. Ha kérdeznek tőle valamit, nem tud válaszolni; beszédgátlása van. Viszont a kezével csodákra képes. A munkáját remekül elvégzi. Úgyhogy a McHeston-törvény nem vonatkozik rá.
Ennek ellenére a sok-sok hónap alatt, amíg Bundy nekünk dolgozott, nem láttam semmi új fejlesztést. Főleg Maury foglalkozott vele, mivel én állandóan úton vagyok.
– Csak azért ragaszkodsz ahhoz az elektronikus billentyűs hawaii gitárhoz – mondta nekem Maury –, mert apád és az öcséd készítik. Ezért nem tudsz szembenézni az igazsággal.
Azt feleltem: – Ez ad hominem érv.
– Talmud tudóskodás – kontrázott Maury. Láthatóan be volt nyomva, mind be voltak; az Ősi Kor bourbont szlopálták, mialatt én meló után furikáztam.
– Fel akarod bontani a partnerséget? – kérdeztem rá. Abban a pillanatban hajlandó is lettem volna rá, amiért Maury apámat és a testvéremet ócsárolta, meg az egész Rosen Elektronikus Orgona Gyárat Boise-ban a tizenhét alkalmazottal.
– Én csak azt mondom, hogy a Vallejóból és környékéről érkező hírek a főtermékünk halálát jósolják. Hiába a hatszázezer lehetséges hangszín-kombináció, közte olyan is, amit emberi fül még sosem hallott. Bele vagy habarodva azokba a vudu űrhangokba, amit az elektronikus trágyadombotokból lehet kicsikarni. Az egész családod bele van habarodva. És még van pofátok hangszernek nevezni. A Rosen családban senkinek nincs hallása. Akkor se vinnék haza ezerhatszáz dolláros Rosen elektronikus orgonát, ha önköltségi áron adnád. Inkább vennék vibrafont.
– Mert purista vagy! – üvöltöttem. – És nem hatszázezer, hanem hétszázezer!
– Azok a feltuningolt áramkörök egyetlen hangot prüntyögnek – mondta a magáét Maury –, és akárhogy van is felcicomázva, az csak fütyülés.
– Lehet rajta komponálni is – érveltem.
– Komponálni? Inkább mintha olyan betegségre kreálnál gyógymódot, ami még nem is létezik. Én azt mondom, vagy gyújtsd fel a családi gyárnak azt a részét, ami ezt a szart csinálja, vagy válts profilt, az isten szerelmére. Gyárts valami újat és hasznosat, amire az emberiség támaszkodni tud a fájdalmas felemelkedés közepette. Hallod, amit mondok? – Előre-hátra dülöngélve rám szegezte hosszú ujját. – Most már az égben vagyunk. A csillagok felé törünk. Az ember már nem röghöz kötött. Hallod?
– Hallom, de úgy rémlik, hogy neked és Bob Bundynak kellett volna kifundálni új és hasznos megoldást a problémáinkra. Mégpedig hónapokkal ezelőtt. És nem lett belőle semmi.
– Valami igenis lett – mondta Maury. – És ha meglátod, egyet fogsz érteni abban, hogy minden kétséget kizáróan ez a jövő.
– Akkor mutasd meg.
– Jó. Menjünk ki a gyárba. Apád és a tesód is lássák, ha már úgyis ők gyártják majd.
Bundy piával a kezében állva vigyorgott rám a maga sunyi, sanda módján. Ez a sok személyes kommunikáció biztos idegesítette.
– Van egy olyan érzésem, hogy tönkre fogtok tenni minket – mondtam.
– Amúgy is a csőd vár ránk – felelte Maury –, ha ragaszkodunk a Rosen-féle WOLFGAND MONTE VERDI elektronikus orgonához, vagy milyen matricát ragaszt rá ebben a hónapban Chester öcsikéd.
Erre nem tudtam mit mondani. Komoran töltöttem magamnak egy italt.

2

A Mark VII Saloon Modell Jaguar egy régi, hatalmas fehér autó, gyűjtőknek való darab, ködlámpákkal, olyan motorházráccsal, mint a Rollsé, na és persze kézzel csiszolt diófaborítással, bőrülésekkel és sok belső lámpával. Maury felbecsülhetetlen 1954-es Mark VII-e szinte vadonatúj állapotban volt, tökéletesen beállítva, de nem mehettünk kilencven mérföldnél gyorsabban az Ontariót Boise-zal összekötő autópályán.
A lomha tempótól nyugtalan lettem. – Idehallgass, Maury, megmagyarázhatnád ezt a dolgot. Hozd el nekem a jövőt itt és most, szavakkal.
Maury a Corina Sport szivarját pöfékelve hátradőlt a kormány mögött. – Mi foglalkoztatja manapság Amerikát?
– A szexualitás.
– Nem.
– Akkor hogy mi foglaljuk el a naprendszer belső bolygóit az oroszok előtt.
– Nem.
– Jó, akkor áruld el.
– Az 1861-es polgárháború.
– Az isten szerelmére.
– Ez az igazság, haver. Ez a nemzet a megszállottja az államok közti háborúnak. Megmondom, miért. Ez volt az első és egyetlen nemzeti eposz, amiben mi, amerikaiak részt vettünk, ezért. – Rám fújta a szivar füstjét. – Ezen nőttünk fel mi, amerikaiak.
– Hát engem nem ez foglalkoztat – dohogtam.
– Ha az ország bármelyik nagyvárosában megállok egy kereszteződésnél, és iderángatok tíz embert, arra a kérdésre, hogy mi foglalkoztatja, hat azt fogja mondani: „Az 1861-es polgárháború”. Úgy hat hónapja jöttem rá erre, és azóta dolgozom azon, hogy ezt a felfedezést átültessem a gyakorlatba. Komoly jelentősége van a MASA Társaság számára, már ha akarjuk, ha elég éberek vagyunk. Volt az a centenáriumi ünnepség úgy tíz éve, emlékszel?
– Ja, 1961-ben.
– És bukta volt. Pár szerencsétlen újrajátszott néhány csatát, de amúgy egy nagy nulla. Na most, kukkants a hátsó ülésre.
Felkapcsoltam a belső világítást, és hátrafordulva egy hosszú, újságpapírba csomagolt kartondobozt láttam a hátsó ülésen; olyan alakja volt, mint a kirakatbabának. A mellrész dudorának hiányából arra tippeltem, hogy nem női példány.
– Mi ez? – néztem Mauryra.
– Ezen dolgoztam.
– Miközben én vevőket hajtottam fel?!
– Ja. És annyival tovább fognak majd emlékezni erre, mint bármekkora spinét- vagy elektromos orgona-eladásra, hogy összecsúszol, ha felfogod.
Nyomatékosan bólogatott. – Na most figyelj. Amikor Boise-ba érünk, nem akarom, hogy apádék keménykedjenek velünk. Ezért kell most beavatnom téged. Az ott hátul egymillió dolcsit ér nekünk vagy annak, aki kitalálja. A legszívesebben leállnék valahol, hogy megmutassam. Talán majd egy út menti büfénél. Vagy akár egy benzinkútnál. Bárhol, ahol van fény. – Maury nagyon feszültnek látszott, keze még a szokásosnál is jobban remegett.
– Ugye, nem egy Louis Rosen-báb? Te meg leütsz engem, és ő veszi át a helyemet?
Maury furán nézett rám. – Most miért mondod ezt? Nem, nem erről van szó, bár történetesen nem jársz messze az igazságtól, haver. Látom, hogy még mindig egy rugóra jár az agyunk, mint annak idején, a hetvenes évek elején, amikor még zöldfülűek voltunk, és nem támogatott minket senki, talán csak apád meg az a szerencsétlen öcséd. Miért is nem lett Chester nagyállat-doktor, ami akart lenni? Biztonságosabb lett volna nekünk, többieknek. Inkább spinétgyárat alapított, ráadásul Idahóban! Őrület – ingatta a fejét.
– A te családod még ennyit se ért el – vitatkoztam. – Sose épített vagy talált fel semmit. Alkuszok, a ruhaipar halaskofái. A kisujjukat se mozdították, hogy segítsenek nekünk, mint apa meg Chester! Szóval mi az a báb ott hátul? Tudni akarom, és nem állok meg benzinkútnál vagy büfénél, mert az a határozott gyanúm van, hogy ki akarsz csinálni, vagy valami hasonló. Vezess csak szépen tovább.
– Szavakkal nem tudom leírni.
– Hogyne tudnád. Első osztályú hantás vagy.
– Hát jó. Megmondom, miért buktázott a polgárháború centenáriuma: mert az összes eredeti résztvevő, aki hajlandó volt harcolni és életét adni az Unióért vagy a Konföderációért, halott. Senki nem él száz évig, vagy ha igen, már semmi haszna, nem tud harcolni, a puskát se tudja felemelni. Nem igaz?
– Azt akarod mondani, hogy az ott egy múmia? Vagy minek is hívják a horrorfilmekben, „zombi”?
– Pontosan megmondom, mi az. A hátsó ülésen újságpapírba csomagolva az Edwin M. Stanton.
– Az meg ki?
– Lincoln hadügyminisztere volt.
– Ne már!
– Ez az igazság.
– Mikor halt meg?
– Régen.
– Gondoltam.
– Figyelj, az ott a hátsó ülésen egy elektronikus szimulákrum. Én építettem, vagyis Bundyval építtettem. Hatezer dolláromba került, de megérte. Álljunk meg annál a benzinkúti kávézónál, ami most jön, kicsomagolom és megmutatom. Másként nem lehet.
Libabőrös lettem. – Szeretnéd, mi?
– Azt hiszed, ez valami bagatell dolog, haver?
– Nem. Szerintem halál komolyan beszélsz.
– Úgy bizony. – Maury lassított és indexelt. – Megállok itt. Tommy Olasz Falatozója és Lucky Láger Sör. Ez jó lesz.
– És aztán? Mi lesz a bemutató?
– Kicsomagolom, bejön velünk és rendel egy csirkés-sonkás pizzát. Ez lesz a bemutató.
Maury leparkolta a Jaguarral, majd hátrament és bebújt a hátsó ülésre. Nekilátott letépni az újságpapírt az emberi alakú csomagról, és bizony hamarosan egy idősebb úriember bukkant elő: csukott szem, fehér szakáll, archaikus ruha, keze összefonva a mellkasán.
– Majd meglátod, milyen meggyőző ez a szimulákrum, amikor pizzát rendel magának – mondta Maury, ahogy a kapcsolókkal babrált a micsoda hátán.
Az arc hirtelen zsémbes kifejezést öltött, és a dolog felhördült: – Barátom, ha lenne kedves levenni rólam a kezét. – Lefejtette magáról Maury ujjait; Maury rám vigyorgott.
– Látod? – A micsoda lassan felült, és módszeresen nekilátott lesöpörni magát; most szigorú, bosszúszomjas képet vágott, mintha úgy vélné, ártottunk neki, talán leütöttük, és csak most tér magához. Előre láttam, hogy Tommy Olasz Falatozójának pincére beveszi; megértettem, hogy Maury máris bebizonyította, amit akart. Ha nem láttam volna, ahogy életre kel, én is elhittem volna, hogy egy keserű öregember, régimódi ruhában és fehér szakállal, aki felháborodva söprögeti magát.
– Látom – mondtam.
Maury kinyitotta neki a Jaguar hátsó ajtaját, s Edwin M. Stanton elektronikus szimulákrum kicsusszant az ülésről, és méltóságteljesen felegyenesedett.
– Van nála pénz? – kérdeztem.
– Persze – felelte Maury. – Most ne az apróságokkal törődj, ez a legkomolyabb dolog, amivel életedben dolgod volt. – Mindhárman elindultunk a murván az étterem felé, és Maury folytatta: – Ettől függ a jövőnk, és Amerika egész gazdaságáé is. Mához tíz évre te meg én gazdagok lehetünk ennek a micsodának köszönhetően.
Hármasban megpizzáztunk az étteremben. A pizza széle megégett, és az Edwin M. Stanton jelenetet rendezett, öklét rázta a tulajdonos felé, végül fizettünk és leléptünk.
Eddigre egy óra késésben voltunk, már kezdtem arra gondolni, hogy mégse érünk ki a Rosen-gyárba. Mondtam is Maurynak, amint visszaültünk a Jaguarba, hogy lépjen oda neki.
– Ez a drágaság megugorja a kétszázat is – indított – azzal az új rakéta-üzemanyaggal, amit most dobtak piacra.
– Ne kockáztasson feleslegesen – szólt rá az Edwin M. Stanton mogorván, ahogy a kocsi kisüvített az autópályára –, csak ha a várható nyereség jócskán meghaladja a kockázatot.
– Ez magára is vonatkozik – felelte Maury.

A Rosen Spinétzongora és Elektronikus Orgona Gyár az Idaho állambeli Boise-ban nem feltűnő, hiszen maga a tulajdonképpeni gyár egy lapos, földszintes épület, ami tortához hasonlít, mögötte parkoló, az iroda fölötti felirat betűit kemény műanyagból vágták ki, és süllyesztett lámpák világítják meg hátulról, ami nagyon modern. Csak az irodán van ablak.
Ilyen későn a gyár már zárva volt, sehol egy fény, sehol egy lélek, úgyhogy továbbhajtottunk a lakónegyedbe.
– Mit gondol erről a környékről? – kérdezte Maury az Edwin M. Stantont.
A Jaguar hátuljában ülő micsoda mogorván annyit felelt: – Meglehetősen hitvány és visszataszító.
– A családom azért él itt – fortyantam fel –, Boise iparnegyedéhez közel, hogy gyalog is el tudjon menni a gyárba. – Felhúzott, hogy egy hamisítvány igazi embereket kritizál, főleg egy olyan remek embert, mint apám. Ami pedig az öcsémet illeti: Chester Rosenen kívül kevés sugárzást kapott mutáns jutott bármire a spinét- és elektronikus orgona iparban. Különleges születésű személy, ahogy nevezik őket. Annyi területen van még diszkrimináció és előítélet… a legtöbb magas társadalmi státusszal járó szakma zárva van előttük.
A Rosen családnak kiheverhetetlen csalódást jelentett, hogy Chester szeme az orra alatt van, a szája meg a szeme helyén. De az ötvenes-hatvanas években végzett hidrogénbomba-tesztek tették ilyenné őt és sorstársait szerte a világon. Emlékszem, hogy gyerekként sok könyvet olvastam a születési rendellenségekről – a téma magától értetődően sokakat érdekel már jó két évtizede –, és találkoztam olyanokkal, akikhez képest Chester szinte normálisnak mondható. Az amelyiktől egy hétig depresszióba kerültem, az, amikor az embrió szétesik a méhben, és darabokban születik meg: állkapocs, kar, egy csomó fog, az ujjak egyesével. Mint azok a műanyag készletek, amelyekből a gyerekek repülőgépmodelleket állíthatnak össze. Csak éppen az embrió részei nem adnak ki semmit: nincs olyan ragasztó ezen a világon, amivel össze lehetne rakni.
Van olyan embrió, amelyik tiszta szőr, akár egy jakprémből készített papucs. És van, amelyik úgy összeszárad, hogy megrepedezik a bőre; mintha a hátsó lépcsőn a napra kitéve nőtt volna. Szóval el a kezekkel Chestertől.
A Jaguar megállt a házunk előtti padkánál. Megérkeztünk. Láttam, hogy a nappaliban ég a villany: a szüleim és az öcsém tévéznek.
– Küldjük előre az Edwin M. Stantont – javasolta Maury. – Hadd kopogjon be, mi meg innen nézzük.
– Apám egy kilométerről kiszúrja, hogy utánzat – mondtam. – Talán le is rugdossa a lépcsőn, és a hatszáz dollárod bánja. – Vagy mennyit fizetett érte Maury, nyilván a MASA-ra terhelve.
– Vállalom a kockázatot – nyitotta ki a hátsó ajtót Maury, hogy a szerkezet kiszállhasson. Azt mondta neki: – Menjen a 1429-es számhoz, és csengessen be. Amikor ajtót nyitnak, mondja azt: „Mostantól ő már a halhatatlanok közé tartozik”. Aztán csak álljon ott.
– Ez meg mit jelent? – kérdeztem. – Miféle köszönés ez?
– Stanton ezzel a híres mondással került be a történelembe, amikor Lincoln meghalt – magyarázta Maury.
– „Mostantól ő már a halhatatlanok közé tartozik” – gyakorolt a Stanton, ahogy a járdán átvágva felment a lépcsőn.
– Majd a maga idején elmesélem, hogyan készült az Edwin M. Stanton – mondta nekem Maury. – Hogyan szereztük meg az összes létező adatot Stantonról, hogyan írattuk át a UCLA-ben lyukszalagra, amit be lehet táplálni a szimulákrum agyául szolgáló vezérlőmonászba.
– Tisztában vagy vele, mit művelsz? – kérdeztem undorodva. – Tönkreteszed a MASA-t ezzel a baromsággal, ezzel az eszement hülyeséggel… bárcsak sose álltam volna össze veled.
– Csend – szólt rám Maury, ahogy a Stanton megnyomta a csengőt.
Az ajtó kinyílt, és ott állt apám nadrágban, papucsban meg az új köntösben, amit karácsonyra vettem neki. Elég tekintélyparancsoló alak volt, és az Edwin M. Stanton, ami már kezdte volna a szövegét, hallgatott és habozott.
– Uram – szólalt meg végül –, van szerencsém ismerni az ön fiát, Louist.
– Á, igen – mondta apám. – Most lent van Santa Monicában.
Az Edwin M. Stanton láthatóan nem tudta, micsoda Santa Monica, és értetlenül állt ott. Mellettem a kocsiban Maury elkeseredve káromkodott, de én viccesnek találtam, hogy a szimulákrum ott ácsorog, mint egy tehetségtelen, zöldfülű házaló, nem jut eszébe, mit mondhatna, és csak áll ott, mint Bálám szamara.
Ugyanakkor megkapó látvány volt, ahogy a két öregember farkasszemet nézett: a Stanton a fehér szakállával, régimódi ruhában, meg apám, aki nem látszott sokkal maibbnak. A pátriárkák találkozása, futott át a fejemen. Akár a zsinagógában.
Végül apám azt mondta neki: – Fáradjon be. – Kitárta az ajtót, és a micsoda belépett, eltűnt a szemünk elől; az ajtó rácsukódott a villanyfényes, üres tornácra.
– Nem semmi – hüledeztem.
Mi is elindultunk. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, hát bementünk.
A Stanton a nappaliban ült a kanapé közepén, keze a térdén pihent, és nagyban társalgott apámmal. Chester és anyám tévéztek.
– Csak az idődet fecsérled, Apa – mondtam. – Tudod, mi ez az izé? Egy gép, amit Maury rakott össze a pincében hat dolcsiból.
Erre apám és az Edwin M. Stanton elhallgattak és rám néztek.
– Ez a kedves úriember? – kérdezte apám, majd dühös, felháborodott kifejezés költözött az arcára; a szemöldöke összeszaladt, és felcsattant: – Ne felejtsd el, Louis, hogy az ember törékeny nádszál, a természet legesendőbb teremtménye, de az istenit, mein Sohn, gondolkodó nádszál! Nem kell, hogy az egész univerzum felfegyverkezzen ellene, egyetlen csepp víz is megölheti. – Izgatottan felém bökött, és mondta tovább a dörgedelmet: – De még ha az egész univerzum össze akarja is zúzni, tudod, mi lesz? Megmondjam? Az ember csak még nemesebb lesz! – és a nyomaték kedvéért a fotel karfájára csapott. – És tudod, miért, mein Kind? Mert tudja, hogy meghal! És mondok még valamit. Előnyben van az istenverte univerzummal szemben, mert annak fogalma sincs róla, mi folyik. És – zárta le kissé lecsillapodva – minden büszkeségünk ebben van. Mert az ember kicsi, nem tudja betölteni az időt és a teret, viszont nagyon is kihasználja az agyát, amit Istentől kapott. Mint ez az „izé”, ahogy nevezted. Ez nem „izé”. Ez ein Mensch: egy ember. Jut eszembe, ezt a viccet hallanod kell – és már mondta is a viccet félig jiddisül, félig angolul.
Amikor befejezte, mind mosolyogtunk, bár nekem úgy tűnt, az Edwin M. Stanton mosolya igencsak üres, sőt erőltetett.
Próbáltam felidézni, mit olvastam Stantonról, és arra emlékeztem, hogy elég nyers fickónak tartották a polgárháború alatt és után is, főleg amikor összeakaszkodott Andrew Johnsonnal, és megpróbált vádat emeltetni ellene. Valószínűleg azért nem értékelte apám humanitárius-féle viccét, mert a munkája során egész álló nap ilyesmiket hallgatott Lincolntól. De apámat már nem lehetett leállítani; az ő apja elismert Spinoza-tudós volt, és noha apám csak hét osztályt járt ki, olvasott rengeteg könyvet és dokumentumot, és levelezett irodalomárokkal szerte a világból.
– Sajnálom, Jerome – mondta Maury apámnak, amikor szünet állt be –, de igazat mondok. – Azzal odament az Edwin M. Stantonhoz, és a füle mögé nyúlt.
– Glop – mondta a Stanton, majd megdermedt, élettelen lett, akár egy kirakatbáb; szemében kihunyt a fény, karja megmerevedett. Látványos volt, és apámra pillantottam, hogyan fogadja a dolgot. Egy pillanatra még Chester és anyám is felnéztek a tévéképernyőről. Olyan pillanat volt, amikor az ember önkéntelenül elgondolkodik. Ha ezen az estén nem lett volna már eleve a levegőben a filozófia, akkor ettől feltétlen előkerül. Ünnepélyes hangulat telepedett ránk. Apám felkelt és odament, hogy közelről megvizsgálja a micsodát.
– Oj gewalt – ingatta a fejét.
– Visszakapcsoljam? – kérdezte Maury.
– Nein, das geht mir nicht. – Apám visszaballagott a foteljéhez, letelepedett, majd rezignált, komoly hangon megkérdezte: – Na, és hogy ment az eladás Vallejóban, fiúk? – Ahogy a válaszra készültünk, elővett egy Antonius és Kleopátra szivart, kicsomagolta és rágyújtott. Minőségi, havannai szivar, zöld papírba csomagolva, a nappalit azonnal megtöltötte az illata. – Eladtatok sok orgonát és AMADEUS GLUCK spinétet? – kuncogott.
– Jerome, a spinétek úgy mennek, mint a lemmingek, az orgonát meg nem is viszik.
Apám a homlokát ráncolta.
– Bizonyos tények tükrében magas szinten megvitattuk a kérdést – folytatta Maury. – A Rosen elektronikus orgona…
– Egy pillanat – szólt közbe apám. – Ne olyan gyorsan, Maurice. A Vasfüggönyön innen a Rosen-orgonának nincs párja. – A dohányzóasztalról felvett egy bemutatódarabnak szánt panelt, amire ellenállásokat, napelemeket, tranzisztorokat, vezetékeket meg ilyesmiket szereltünk. – Ezen demonstrálni tudom a Rosen-féle igazi elektronikus orgona működését. Ez a késleltető áramkör, ami…
– Tudom, hogyan működik az orgona, Jerome. Hadd fejezzem be.
– Halljuk. – Apám letette a panelt, ám mielőtt Maury folytathatta volna, azt mondta: – De ha azt várod tőlünk, hogy feladjuk a megélhetésünket biztosító fő termékvonalat, csak mert az értékesítés, és ezt személyes tapasztalat birtokában mondom, tehát mert az értékesítés lecsökkent, és nincs meg az eladáshoz szükséges akarat…
Most Maury vágott közbe: – Hallgass meg, Jerome. Bővítést javaslok.
Apám felvonta egyik szemöldökét.
– A Rosen család annyi elektronikus orgonát csinálhat, amennyit akar – mondta Maury –, de én biztos vagyok benne, hogy hiába egyedi és remek darabok, az eladás folyamatosan csökkenni fog. Szükségünk van valamire, ami igazán újdonság. A Hammerstein kitalálta a hangulatorgonánkat, nagyot is kaszált vele, de teljesen lefedte a piacot, nem is érdemes belekontárkodnunk. Hadd mondjam el az én ötletemet.
Apám a füléhez nyúlt és visszakapcsolta a hallókészülékét.
– Köszönöm, Jerome. Az Edwin M. Stanton egy elektronikus szimulákrum. Szinte mintha maga Stanton lenne itt és beszélgetne velünk. El lehet adni oktatási céllal, például iskoláknak. De ez még semmi, először erre gondoltam, de aztán beugrott a nagy ötlet. Figyeljetek. Javasoljuk Mendoza elnöknek hazánk fővárosában, hogy eltöröljük a háborút, és helyettesítjük egy tízévenkénti polgárháborús centenáriummal, amihez a Rosen gyár szállítja az összes résztvevőt, mindenkinek a szimulákrumát. Lincoln, Stanton, Jeff Davis, Robert E. Lee, Longstreet és hárommillió szabványdarab közkatonáknak, amit állandóan raktáron tartunk. És a csatában a résztvevők valóban meghalnak, ezek a rendelésre készült szimulákrumok felrobbannak, nem csak mint a másodrangú filmekben, amikor mintha főiskolások gyötörnék Shakespeare-t. Érted a lényeget? Felméred, mekkora lehetőség ez?
Mind hallgattunk. Igen, gondoltam, ez nem kispálya.
– Öt éven belül akkorává nőhetünk, mint a General Dynamics – tette hozzá Maury.
Apám a szivarját szívva méregette. – Nem is tudom, Maurice – ingatta a fejét. – Nem is tudom.
– Mit nem tudsz? Mondd meg, mi baj van vele, Jerome.
– Szerintem elragadott az idők szele – mondta apám fáradtságtól elnehezült hangon. Sóhajtott. – Vagy én öregszem?
– Igen, te öregszel! – horkant fel dühösen Maury.
– Talán igazad van, Maurice. – Apám hallgatott egy sort, majd kihúzta magát. – Nem, ez az ötlet túl… ambiciózus, Maurice. Mi nem vagyunk ilyen jók. Vigyáznunk kell, hogy ne ágaskodjunk túl magasra, mert még orra esünk, nicht wahr?
– Ne gyere nekem a némettel – morgott Maury. – Ha nem mész bele… Én már túlságosan beleástam magam, sajnálom, de nem hagyom abba. Sok jó ötletem volt már, amiknek hasznát vettük, és ez az eddigi legjobb. Az idők változnak, Jerome. Lépést kell tartanunk velük.
Apám szomorkásan szívta a szivarját.

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Egy hozzászólás a “Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln (részlet)” című cikkhez.

  1. neozed szerint:

    Egy újabb könyv, amit meg kell venni:)

    VálaszVálasz

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra