Richelle Mead: A szukkubusz éjszakája (részlet)

Myreille

Georgina gyönyörű, amúgy pedig szukkubusz, azaz férfifaló, alakváltó démon. Szerelmes egy halandóba, de talán eszét veszti egy másik démon miatt.

Richelle Mead 2007-ben írta meg A szukkubusz dalát, ami az első része a Szukkubusz-regényeinek, és további öt rész követte. A szukkubusz éjszakája a második kötet. Az utolsó, befejező kötet pedig 2011 nyarán jelent meg Succubus Revealed címmel.

Georgina Kincaid, a szukkubusz-sorozat főhőse, Seattle-ben él és pokoli elismerésben részesül kiemelkedő lélek-megrontási teljesítményéért. Nyugalomban telnek a napjaik nagy szerelmével, a halandó Seth Mortensen regényíróval. Szerelmük egyetlen hiányossága a testi beteljesülés: könnyű csókokon és gyengéd simogatáson túl nem merészkedhetnek, mert azzal Georgina elszívná Seth életerejét. Kényszerű önmegtartóztatásuk dacára igen harmonikusan építik kapcsolatukat mindaddig, amíg meg nem jelenik a színen Georgina régi inkubusz barátja, a sármos csábító, Bastien. Az inkubusz rejtélyes feladattal érkezik a városba: meg kell rontania egy híres tévésztárt, a bigott Dana Daileyt, akinek szervezete szigorú konzervatív értékeket hirdet, így igyekezve gátat vetni a földi romlottságnak és az ördög csábításának. Georgina természetesen barátja segítségére siet, ám miközben Bastien Danát igyekszik a romlásba vinni, Georginának is szembe kell néznie saját démonaival.

 

 

Richelle Mead: A szukkubusz éjszakája

(részlet)

1. fejezet
A démonok rettenetesek. Álljál vallásilag, avagy társadalmilag bárhol is, ez nagy igazság. Jó, megvannak a maguk bizarr pillanatai, pláne azokban a körökben, ahol én mozgok, de mindent összevetve az ember jól teszi, ha rettegi, és jó messzire elkerüli a pokol minden fertelmes szolgáját. Kegyetlenek, könyörtelenek, a kín és szenvedés kéjes gyönyörűség nekik, szabad idejükben pedig lelkeket gyötörnek. Hazudnak. Lopnak. Adót csalnak.
Mindezek dacára a legmélyebb meggyőződésemmé kezdett érlelődni a gyanú, hogy éppen a legpokolibb démoni esemény előtt állok. Egy díjátadás előtt.
Amely díjat magam kapom.
A Hellügyminisztérium ezen-és-ezen részlegének fődémona, maga Horatio állt előttem és tett mélyreható erőfeszítéseket, hogy a pillanatot az ünnepélyesség pátosza hassa át. Nem jött össze neki. Ha tippelhetek, hát talán az égkék nejlonöltönye és a színben passzoló, paisley-mintás csokornyakkendője volt a ludas a dologban. De a barkója se segített. Kábé hat évezrede nem hagyhatta el a pokol legbelsőbb bugyrait, és még mindig azt hiszi a szegény ördög, hogy a nejlon a divat netovábbja.
Ízetlenül hosszúra sikeredett torokköszörülés közben mért végig bennünket Jerome-mal, a felügyelő démonommal, aki halálosan unott pofával dekkolt mellettem. Közben az órájára sandítgatott. Horatio mellett a kisördög pincsere, Kasper vigyorgott a szélesnél is szélesebben. Lábánál aktatáska, hóna alatt vaskos papírköteg. Buzgó pincsertekintete úgy függött főnökén, mint aki bármelyik pillanatban kiimádkozhatja hőn áhított előléptetését.
Ami meg engem illet… nos, hát, én igyekeztem izgatottnak látszani, szintén igen soványka sikerrel. És ez természetesen elfogadhatatlan. Hiszen szukkubusz volnék, létem azon a masszív alapon nyugszik, hogy legyek bárhol és bármikor, nincs az a hímnemű egyed, akivel ne tudnám elhitetni, hogy éppen az és olyan vagyok, akinek és amilyennek szeretne. Egy szívdobbanásnyi idő alatt átváltozhattam rémült szűzleányból kéjes dominává, éppen csak egy csipetnyi alakváltás és némi színpadi jártasság szükségeltetett hozzá. Az előbbire akkor tettem szert, amikor a lelkemet eladtam, az utóbbira az elkövetkező évszázadok során. Végül is, párezernyi ismétlés után csak ráragad az emberre némi meggyőzőerő, és úgy tudja lihegni, hogy: „Igen, édesem, fantasztikus voltál, a legjobb egész eddigi életemben.” Lehet, hogy a monda a kéjek démonian éteri teremtményének hirdet bennünket, de őszintén szólva a lényeg a meggyőző pókerarc és az egekbe szökő teljesítménylista.
Tehát egy ilyen díjátadástéma elvileg ujjgyakorlat nekem, már ha Horatio nem adta volna fel a leckét. De nehezen ment a pókerarc.
– Bizony nagy dicső momentum ez nékem, itt állni ezen a szent napon – kántálta orrhangon.
Nékem?
− A kemény munkával nőhetünk hatalmasra, s éppenséggel azon okból gyülekeztünk ma össze ily nemes pillanatra, hogy elismerjük a lény nagyszerű érdemeit, aki hűen és mindent feláldozva szolgálja a Legfőbb Gonoszt. A hozzá hasonlatos lények tesznek minket azzá, akik vagyunk, erőssé és naggyá, s nékik hála győzedelmeskedhetünk a harcban, hol veszteségeinket csakis az idők végeztén vehetjük számba. A hozzá hasonlatos lények kiváltják nagyrabecsülésünket, s legkitűnőbb öröm számunkra, ha hűségüket megjutalmazhatjuk, ha példájukkal fennen hirdethetjük, mily fontos erőnk teljéből küzdeni, hogy ezen viharos és borús időkben célhoz érjünk.
Szünet. De még mindig nem fejezte be.
– Mígnem azok, kik küzdeni nem hajlanak, s mindenük a naplopás, a reményvesztettség tüzes kútját nyerik el osztályrészükül, ahol egy örökkévalóig égnek majd a kínban, hogy végül a sátán kutyái szaggassák őket cafatokra.
Már nyílt a szám, hogy az jóval költséghatékonyabb megoldás lenne, mint a végkielégítéses elbocsátás, de Jerome pillantása belém fojtotta a szót.
Ezenközben Horatio oldalba bökte Kaspert, aki egy aranykeretes oklevelet nyomott a kezébe.
– Nagy örömömre szolgál hát átnyújtanom ezt a Legutóbbi Negyedre Érvényes Szukkubusz Irányszámokat Jócskán Meghaladó Teljesítményt Elismerő Oklevelet. Gratulálok.
Horatio lekezelt velem, és megkaptam az oklevelet, amit alsó hangon is vagy ötvenen írtak alá.
Ez állt rajta:
LETHA (alias Georgina Kincaid), a Föld bolygó, Észak-Amerika, Egyesült Államok, Washington állam, Seattle egyházmegye területének Szukkubusz Kitűnő Teljesítménnyel Jócskán Meghaladta a Legutóbbi Negyedre Érvényes Irányszámokat, és ezzel rendkívülit nyújtott emberi lelkek elcsábításában, elkárhoztatásában és megrontásában.
Elolvastam, felnéztem, és láttam, hogy mindenki engem sasol. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy valamiféle beszédet várnak tőlem. De engem legfőképpen az foglalkoztatott, hogy nagyon megütöm-e a bokámat, ha kicsit körbevágom ezt az izét, hogy egy hússzor harmincas keretbe beleférjen.
– Hát… izé, kösz. Ez nagyon… állat.
Ez láthatólag kielégítette Horatiót, mert csak biccentett, majd Jerome-hoz fordult.
– Bizonyára igen büszke.
– Nincs rá szó, mennyire – morogta a fődémon, és elnyomott egy ásítást.
– Csak így tovább – fordult vissza hozzám Horatio. – Úgy talán felterjeszthetjük testületi szintre.
Mintha a lelkem elkárhozása nem lenne elég. Kipréseltem egy mosolyt.
– Nos. Bőven van még mit tennem ezen a szinten is.
– Kitűnő hozzáállás. Igen kitűnő. Remek munkát végzett – veregette meg leereszkedően Jerome hátát, ami a főnökömet kicsit se hozta emelkedett hangulatba.
Nem kedvelte a leereszkedő hátba veregetéseket. Vagy akár csak az érintéseket. Ennyi.
– Nos, ha egyéb nincs, akkor talán… hohó, majd elfelejtettem – fordult Horatio a kisördögéhez, mire az még valamit átnyújtott a főnökének. – Ez még kegyedé. Elismerésünk zálogaként.
Egy McDonald’s-ajándékkártyát és pár DVD-kölcsönzős utalványt nyomott a kezembe. Úgy néztünk össze Jerome-mal, mint akire ugyanaz a villám sújtott le.
– Hú – nyögtem ki végül. A második helyezett nyilván Burger King-kártyát kap. Világos, hogy a legnagyobb vesztes mindig a második helyezett. Horatio és Kasper köddé vált. Jerome-mal pár pillanatig némán álldogáltunk.
– Szereted a bigmacet, Jerome?
– Vicces, Georgie, nagyon vicces – tett egy kört a nappalimban, mintha a műtárgyakat meg a könyveket nézegetné. – Ügyes voltál az irányszámokkal. Mondjuk, nem nehéz úgy meghaladni bármit is, ha nulláról indulsz, nem igaz?
– Most ez tényleg számít? – vontam meg a vállam, majd a konyhapultra dobtam az oklevelet. – A babérok így is, úgy is rád hullnak. Azt hittem, azt bírod.
– Természetesen. Valójában kellemesen meglepett, hogy mennyire betartottad a szavad.
– Mindig betartom.
– De nem mindet – mondta, ám mivel nem reagáltam, elmosolyodott. – És akkor? Mégy ünnepelni?
– Pontosan tudod, hogy Peterhez megyek. Te nem jössz?
– Csak gondoltam, esetleg változott a terv – kerülte ki a kérdést. Ebben a démonok profik. – És képbe került egy bizonyos halandó. Újabban szörnyen gyakran kerül képbe nálad.
– Mi közöd hozzá?
– Mindenhez közöm van.
Erre megint mit mondhattam volna? A démon elébem állt, belenézett mélyen a szemembe. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva földi létében John Cusackhez a megtévesztésig hasonló külsőt hordott. Azt gondolná az ember, hogy ettől egy kicsit kevésbé félelmetes, pedig nem. Csak még ijesztőbb, eskü.
– Meddig akarod még játszani ezt a mókát, Georgie? – piszkálódott, hátha ráharapok. – Nem hiheted, hogy bármiféle jövőtök is lehet. Vagy hogy megmaradhattok az örök szüzességben. Az ég szerelmére, még ha te meg is tartóztatod magad, nem gondolhatod komolyan, hogy egy halandó férfi képes rá! Pláne egy ekkora rajongói körrel bíró halandó férfi.
– Az a rész kimaradt, hogy mi közöd hozzá?
Kezdett az agyamba szállni a vér. Legjobb meggyőződésem ellenére is viszonyt kezdtem egy emberrel, és még csak azt se tudtam biztosan, hogy a fenébe jutottam idáig, hiszen mindig is kínosan kerültem az ilyesmit. Asszem, addig járt a nyakamra. Mert az egyik pillanatban még csak kellemes jó barát volt, akivel minden olyan egyszerű és magától értetődő, a másikban meg leesett, hogy milyen mélységesen szerelmes belém. Ez a szerelem vette el az ítélőképességemet: nem tudtam neki ellenállni, és úgy döntöttem, egye fene, adok neki egy esélyt, lássuk, meddig jutunk vele.
Ennek az lett az eredménye, hogy Jerome minden adandó alkalommal az orrom alá dörgölte, hogy a nevetséges románcommal nap nap után a katasztrófával kacérkodom. És ez a véleménye nem is volt tökéletesen alaptalan.
Kisebb részben azért, mert nagy gyakorlatom nem volt a hosszú távú, komoly kapcsolatokban, nagyobb részben meg azért, mert a kéz a kézben sétálgatáson túl minden testi kontaktus elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy elszívom az életenergiáit. De minden kapcsolatnak megvannak a maga nehézségei, nem? A démon lesimította jól szabott fekete zakóját.
– Csak baráti jó tanács volt, Georgie. Mert felőlem aztán játszadozhatsz vele papás-mamást, miközben csórikám bebukja a tisztességes, unokáktól övezett öregkort és az egészséges nemi életet. Nekem aztán annyira mindegy. Amíg hozod a teljesítményt, addig teszek rá.
– Prédikációnak vége? Mert sietek.
– Még valami. Szerintem érdekelni fog, hogy vár rád egy kellemes meglepi.
Imádni fogod.
– Miféle meglepi? – gyanakodtam. Jerome nem volt az a meglepis típus.
Legalábbis nem a kellemes meglepetésekben utazott.
– Ha elmondom, már nem lesz meglepi.
Jellemző.
– Erre nekem nincs időm – indultam a hálószobába, a dolgomra. – Vagy bökd ki, vagy távozz.
– Azt hiszem, távozom. De előbb még hadd idézzek valamit az emlékezetedbe – tette a vállamra a kezét, és fordított vissza maga felé. Kellemetlenül érintett a közelsége, már nem voltunk olyan nagy cimborák, mint régebben. – Egyetlen olyan férfi van az életedben, aki állandóbb a halálnál. Száz év, és ez a halandó már réges-rég semmivé porladt, de hozzám akkor is ugyanúgy jöhetsz.
Talán romantikusan, esetleg izgatóan hangzik első hallásra, pedig nem az. A legkevésbé sem. A Jerome-hoz fűződő kötelékem ennél sokkal, ezerszer szorosabb: a lelkembe horgonyzott hűségi kötelék volt ez, ami öröklétre szól, hacsak a pokoli erők nem rendelnek át másik fődémonhoz.
– Unom már ezt a strici tempót.
Nem zavarta a gúnyolódás, de a vállamat elengedte, és hátralépett.
– Ha én strici vagyok, Georgina, te mi vagy?
Aztán magamutogató füst szállt fel, és Jerome már nem volt sehol.
Kibaszott démonok.
Magamra maradtam, és a szavait emésztgettem. Végül beugrott, hogy tulajdonképpen rohanok, és elpályáztam a hálószobába átöltözni. Menet közben rápillantottam Horatio oklevelére, az aranyszegély kihívóan kacsingatott rám. Elszégyelltem magam, gyorsan a pofájára fordítottam. Lehet, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, de büszkének azért még nem kellene rá lenni.
Végül alig negyedórával csúsztam meg, vagyis alig késtem Peter bulijáról, aki a haverom, és most nagy fehér kuktasapkában és „Csókot a szakácsnak” kötényben nyitott ajtót, még mielőtt becsöngethettem volna.
– Bocs, nem tudtam, hogy forgatunk. Jamie merre van?
– Késtél – fenyegetett meg egy fakanállal. – Leakasztasz egy nyavalyás díjat, és rögtön elfelejted az illemet?
Tudomást se vettem róla, inkább bepályáztam. Mi egyebet tehet az ember lánya egy kényszeres vámpír mellett?
A nappaliban a másik két cimbora, Cody és Hugh rendezett éppen kötegekbe egy csomó pénzt.
– Mi az, srácok, kirámoltatok egy bankot?
– Nem talált – ingatta a fejét Hugh. – Minthogy drága barátunk, Peter civilizált ételt igyekszik a kedvünkért összeütni, azt gondoltuk, mi gondoskodunk a civilizált szórakozásról.
– És mi légyen az? Pénzmosás?
– Póker.
A konyhából behallatszott Peter motyogása valami szufléról, ami durván kizökkentett a füstös hátsó terem illegalitását vizionáló állapotomból.
– A bridzs nem lenne elegánsabb?
– Azt csak vénségek játsszák, édesem – mért végig Hugh bizonytalanul.
Ezen csak mosolyogni lehetett. A vénség elég megfoghatatlan jelzővé vált kis körünkben, ahol a legtöbben évszázadokat értünk már meg. Régóta gyanítottam, hogy én volnék a rangidős ebben az alacsonyabb halhatatlanokat felvonultató baráti körben – hiszen egyikünk sem volt angyal vagy igazi démon –, még ha a jogosítványomban a kellemesen üde és ártatlan huszonnyolc év szerepelt is.
– Mióta szokásunk játszani egyáltalán? – merengtem. Legutoljára monopolizni próbáltunk Jerome-mal, de birtokokért és hatalomért versengeni egy démonnal valahogy felesleges küzdelemnek tűnt.
– Miért, mióta nem játszunk? Életre, halálra. Szerelemre, a reménységért és még egy esélyért meg a többi csodáért, amit az élet hoz.
Erre csak a szememet forgattam. A frappáns belépővel, persze hogy Carter érkezett.
– Helló, Carter – köszöntem neki, bár tudtam, hogy valahol a konyhában sündörög, ahogy Peter is megérezte, hogy jövök, amikor még csak a folyosón jártam. – Hol hagytad a jobbik énedet ma este? Nem olyan rég találkoztam vele, és azt hittem, ő is itt lesz.
Az angyal csak rám villantotta a szokásos, gúnyos mosolyát, szürke szemében titokzatos vidámság villogott. Az öltözéke is a megszokott volt: szakadt farmer és kinyúlt, kifakult póló. Ha már életkorról volt szó, vele persze egyikünk se kelhetett versenyre, mert hiába is éltem több mint ezer éve, én és kis társaim valaha halandók voltunk. Az angyal meg a démon más léptékkel mért, ők az örökkévalóságban élték életüket.
– Talán őrzője vagyok testvéremnek?
Jellemző. Ez Carter. Hugh-ra pillantottam, aki bizonyos értelemben tényleg a főnök őrzője volt, vagy legalábbis afféle személyi titkára.
– Megbeszélésre kellett mennie – felelte a kisördög, de a figyelmét a húszasok kötötték le. – Valami csapatépítés vagy mi. Los Angelesben.
Próbáltam elképzelni Jerome-ot, ahogy beáll a körbe a tréningen, és összeérinti a kisujját a többi démonnal.
– Milyen csapatépítés megy egyáltalán a démonoknál?
Választ nem kaptam, talán szerencsére. A pénzt válogatták tovább, és Peter is beoldalgott, hogy kiossza a vodkát. De a kezében egy absolute-os üveg volt, amitől elkerekedett a szemem.
– Ez meg mi az ördög?
– Elfogyott a Grey Goose. Egyébként is tök ugyanaz a kettő.
– Ha már amúgy is nem számítanál istenverésnek a föld hátán, most esküszöm, hogy eretnekséggel vádolnálak.
Végül mindenki beadta a pénzt, szétválogatták, és leültünk a konyhaasztalhoz a vámpírok konyhájában zsugázni. Elég jól elboldogultam a kártyával, de persze közel se volt olyan egyszerű dolgom, mint a halandókkal. Ezekre a természetfeletti lényekre nem volt hatással szukkubusz vonzerőm, kénytelen voltam hát az agyamat és a figyelmemet is bevetni, és koncentrálni, számolni. Peter egyszerre próbált játszani és az ételt őrizni, ami nem ment egyszerűen, tekintve, hogy ragaszkodott a napszemüvegéhez, a főzésnél viszont kénytelen volt a homlokára tolni, közvetlen a kuktasapka alá. Amikor pedig elkottyintottam, hogy milyen menő, hogy már tegnap is ilyen fincsit vacsiztam, kis híján agyvérzést kapott.
– Persze, azt csak hiszed, hogy a tegnapi fincsi volt. Mert majd ezt megkóstolod, és rájössz, hogy az egy nagy szar volt. Mert ez a kacsa a mennyország maga. Ilyen ízt még nem éreztél.
– Azt nem tudom. Tegnap a Metropolitan Grillben kajáltunk.
– Nem semmi – füttyentett Hugh. – Furcsa is volt ez a nagy ragyogásod.
De persze ha valami csórikám a Metbe visz, akkor ott oda kell tenned magad.
– A ragyogás egy másiktól van – fészkelődtem, mert nem szívesen beszéltem volna a ma reggeli kalandról, még ha durván dögös numera volt is. – A Metbe Sethtel mentünk – mondtam önkéntelenül elmosolyodva, mert ha Seth az eszembe jutott, csak mosolyogni tudtam, és összevissza beszélni. Most is rákezdtem. – Látnotok kellett volna. Kivételesen nem pólóban volt, bár igazából mindegy lett volna, mert az ing egy csócsa volt, és a nyakkendőt se tudta rendesen megkötni. Amikor pedig odaértem, ott volt előtte az asztalon a laptopja, mindent félretolt, a borospoharakat, a szalvétát, gyertyát, mindent, a pincérek az ájulás határán lézengtek.
Négy szempár meredt rám.
– Mi van? Mi a gáz?
– Te kéred a büntetést – nyögte Hugh.
– Arról nem is szólva, hogy belebutultál a szerelembe – mosolygott Cody.
– Csak hallanád magad.
– Nem Sethbe szerelmes – ingatta a fejét Peter. – Hanem a könyveibe.
– Ez nem… – kezdtem, de pontosan nem tudtam, mi ellen akarok tiltakozni.
Mert azt nem akartam, hogy azt higgyék, csak a könyveit szeretem, viszont abban se voltam száz százalékig biztos, hogy szerelmes vagyok Sethbe. A kapcsolatunk félelmetes sebességgel bontogatta szárnyait, de néha azért felmerült bennem, hogy igazából abba bolondultam bele, hogy Seth így imád engem.
– Nem hiszem el, hogy még mindig szexmentesen éltek – csattant fel Hugh.
Na, ezt viszont nem fogom hallgatni, ez éppen elég volt ma Jerome-tól.
– Figyeljetek, ha csak piszkálni akartok, akkor inkább ejtsük a témát. Unom már, hogy mindenki azt szajkózza, mekkora őrültség az egész.
– Nem az, hogy őrültség – vonta meg a vállát Peter –, mert ugye egy csomót hallani párokról, akik remekül elélnek szex nélkül évek óta. És a házasságuk működik. Vagyis akkor elvileg nektek is működhet.
– A mi Georginánkkal? – vonta fel a szemöldökét Hugh. – Elég ránézni. Ki ne akarna lefeküdni vele?
Megint mind a négyen rám meredtek, én meg kezdtem kínban lenni.
– Hékás – ágáltam, mert éreztem, hogy ez megint egy kényes pont –, nem arról van szó, hogy nem akarna. Csak éppen nem lehet, és ezért nem is fog.
Világos? Azért ez nem ugyanaz.
– Bocs, de én ezt nem veszem be – csettintett a nyelvével Hugh. – Az nem lehet, hogy így mászkálsz előtte is, és csont nélkül bírja. De még ha bírná is, nincs az a pasi, aki elviselné, hogy a csaja ilyen intenzív szexuális életet él.
Másokkal.
Ezt is felhozta már Jerome, és én magam is eleget agyaltam rajta. Fő rémálmom, hogy egyszer egy olyasmi párbeszédben találom magam, hogy: „Bocs, Seth, ma este nem érek rá, mert azon a nős pasin kell melóznom, akivel találkoztam, hogy mielőbb ágyba vigyem, és letaszítsam a kárhozat szakadékába, miközben elszívom az életerejét szépen lassan. Mondjuk, ha időben végzek, az éjszakai vetítésre még akár el is mehetnénk.”
– Ezt hanyagoljuk – ismételtem. – Jól vagyunk, és kész. Ennyi a történet.
Beállt a néma csend, csak a kártyák és a pénz csattogása verte fel néha.
Az asztal túloldalán Carter ült, és engem figyelt. Egyedül ő nem vett részt a Sethen való csámcsogásban, ami nem lepett meg. Az angyal általában csak ül és figyel, majd a megfelelő pillanatban beszúr egy gúnyos kis kommentet. Vagy éppen elmegy ezoterikusba. Régebben ki tudott kergetni a világból, de a közelmúltban történt egy s más, ami módosította a véleményemet némiképp, és ha nem is értettem és nem is bíztam meg benne totálisan, elkezdtem becsülni.
Végül én sütöttem le a szememet, és felfedeztem, hogy végre rendes osztásom lett a sok szaros kör után. Három egyforma szín. Nem éppen nagy lapok, de nem is a legvéznábbak. Jól rálicitáltam, hogy a többiek is színt valljanak, mielőtt még megkönyörül rajtuk a szerencse, és begyűjtenek jobb lapokat, az én nyomorúságos hármamat alázandó.
A vámpírok ki is ugrottak, nem bírták pszichés hadviselésemet. Újabb lap, pikk hetes. Hugh a homlokát ráncolta, majd bedobta a lapjait. Vártam, hogy Carter is feladja, de az angyal emelte a tétet.
Némileg habozva kértem le a következő lapot. Közben eltűnődtem, hogy vajon mire lehet ennyire magabiztos, és hogy erősebb-e, mint ami nekem van.
Talán egy pár? Két pár? Mindegy volt. Jött a következő lap, még egy pikk.
Nagy eséllyel flösse van. És akkor nekem annyi meg egy bambi. De azért a reményt nem adtam fel, hogy egy kis blöffel megvezethetem, megint emeltem hát a tétet. Ő meg még arra is ráemelt, vagyis az eredeti kétszeresénél jártunk már.
Ami nem kis pénz. És persze vannak megtakarításaim, nem éltem fel mindent az évszázadok során, de ez még nem jelenti azt, hogy ostobaságokra kellene vetemednem. Vajon mi lehet a kezében? Tuti, hogy flöss. Totál elbizonytalanodtam, és bedobtam a lapokat.
Elégedett vigyorral söpörte be a szép summát, és ahogy a pakliért nyúlt, a lapjai véletlen felfordultak: káró kettes és treff nyolcas.
– Te blöfföltél! – ordítottam fel. – Nem is volt semmid!
Carter némán gyújtott rá.
– Ezt nem teheti – néztem körbe segítségért.
– A pokolba is, mást se csináltam az idő nagy részében – dörmögte Hugh, és kivette az angyal kezéből az öngyújtót. – Nem mintha olyan nagyon sokra mentem volna vele.
– Jó, persze, de ő… tudjátok. Ő angyal. Ő nem hazudhat.
– Nem is hazudott. Csak blöffölt – vélekedett Cody, egyik szőke hajtincsét tekergetve az ujján.
– Jó, de a blöffölés tisztességtelen.
– Passzív hazugság – jelentette ki Peter.
– Passzív hazugság? – meredt rá Hugh. – Az meg mi a fene?
Figyeltem, ahogy Carter csinos kupacba rendezi a pénzt, és nagyot fintorogtam.
Az ember azt gondolná, hogy egy angyal, aki állandóan a pokol zsoldosaival lóg, legalább valamicske jó hatással van rájuk. De nem, ez az angyal néha még nálunk is romlottabb volt.
– Élvezd csak a harminc ezüstpénzedet, Júdás!
Csak csúfondárosan tisztelgett, miközben a többiek vitatkoztak tovább.
Hirtelen, mintha dominóépítményt indítottak volna el, a beszélgetés fokozatosan elhalt. Persze elsőként Carter érezte meg, de ő csak közönyösen felvonta az egyik szemöldökét, ahogy szokta. Utána a vámpírok következtek a kiélezett érzékszerveikkel meg a csúcs szuper reflexeikkel. Összenéztek, és az ajtóra pillantottak. Akkor, másodpercekkel később, mi is megéreztük, Hughval.
– Mi ez? – ráncolta a homlokát Cody. – Mintha Georgina lenne, és mégse.
Hugh elmélázva fordult az ajtó felé.
– Inkubusz.
Ezt persze én is tudtam. Minden természetfeletti lénynek megvolt a jellegzetes szagnyoma. A vámpíroké más, mint a kisördögöké, a kisördögöké más, mint a szukkubuszoké. Ha valakit személyesen is jól ismersz, akkor az egyéni jellegzetességeit is kiérzed a fajtajellemzők közül. Például a szukkubuszok között én voltam az egyetlen, aki selyem és tubarózsa érzetét keltette. Egy vámpírokkal teli helyiségben gyorsan meg tudtam volna mondani, hogy Cody és Peter is ott van-e.
Most is, ahogy megéreztem a Peter ajtajához közelgő inkubuszt, rögtön tudtam, hogy ki az. Bárhol és bármikor felismertem volna a szagnyomát, még ennyi idő elteltével is. A bársony könnyen cirógató suhanása a bőrön. Rum, mandula és fahéj édesen fűszeres aromája.
Önkéntelenül pattantam fel, és azon kaptam magam, hogy feltépem az ajtót, és boldogan nézek bele abba a rókaszemű, háromszögletű arcba, amit vagy száz éve láttam utoljára.
– Helló, mon fleur – üdvözölt.

Agave>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra