Richelle Mead: Vérvonalak – Vámpírakadémia másként

Myreille

Richelle Mead bátor húzása: Rose Hathaway helyett Sydney Sage, dampyr helyett az Alkimista kerül a középpontba, miközben a díszlet nem változik. Részlet.

A hatkötetes Vámpírakadémia egyik mellékszereplője, Sydney Sage a Vérvonalak főszereplője. A korábbiakban már megismert Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe.

Miközben egy zaklatott lelkivilágú – mellékesen vámpír – kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete.

Richelle Mead húzása nagyszerű. Megtartotta a díszletet és néhány szereplőt, viszont rengeteg újdonságot hozott a morák, dampyrok, strigák és Alkimisták világába.

Richelle Mead

Vámpírakadémia:

Vérvonalak

(részlet)

1. fejezet
Nem kaptam levegőt.
Egy kéz fogta be a számat, egy másik pedig a vállamat rázta, hogy felriasszon a mély alvásból. Ezernyi eszelős gondolat száguldott keresztül az agyamon egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt. Hát bekövetkezett. Valóra válik a legrosszabb rémálmom.
Itt vannak! Eljöttek értem!
Pislogni kezdtem, rettegve bámultam körbe a szobában, amíg a szemem meg nem állapodott az apám arcán. A vergődést is abbahagytam, annyira meglepődtem.
Elengedett és hátralépett, hogy hidegen végigmérjen. Én pedig felültem az ágyban, még mindig zakatoló szívvel.
– Apa?
– Sydney. Nem akartál felébredni.
Ennyit kaptam bocsánatkérés helyett, amiért halálra rémisztett.
– Fel kell öltöznöd – folytatta. – Gyorsan és halkan. Lent találkozunk, a dolgozószobában.
Éreztem, hogy tágra nyílik a szemem, de nem haboztam a válasszal. Csak egyetlen elfogadható válasz volt.
– Igen, uram. Természetesen.
– Megyek, és felébresztem a húgodat. – Apa az ajtó felé fordult, én meg kiugrottam az ágyból.
– Zoe-t? – kérdeztem. – Rá miért van szükséged?
– Csss – csitított. – Siess, készülj össze! Megjelenésre alkalmas öltözetben. És ne feledd… csendben. Ne ébreszd fel anyádat.
Egyetlen további szó nélkül csukta be az ajtót. Döbbenten meredtem utána. A pánik, ami az imént elmúlt, most ismét nőni kezdett bennem. Miért van szüksége Zoe-ra? A késő éjszakai ébresztő Alkimista-feladatra utal, és a húgomnak azokhoz semmi köze. Hivatalosan nekem sincs már, mióta nyáron határozatlan időre felfüggesztettek rossz magaviseletért. Mi van, ha pont erről van szó? Mi van, ha most végül elvisznek egy átnevelőközpontba, és Zoe veszi át a helyemet?
Egy pillanatra megfordult körülöttem a világ, én meg elkaptam az ágyamat, hogy egyensúlyba hozzam magam. Átnevelőközpontok. Ott szerepelnek az olyan fiatal Alkimisták rémálmaiban, mint én vagyok. Olyan rejtélyes helyek, ahova elviszik az olyanokat, akik túlságosan összebarátkoztak a vámpírokkal, hogy leneveljék
őket e rossz szokásukról. Az, hogy mi folyik ott pontosan, titok, amit soha nem szeretnék kideríteni. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy az „átnevelés” csak stilizálja az „agymosás” szót. Még csak egy emberrel találkoztam, aki járt ilyenben, és őszintén szólva, utána már csak félembernek tűnt. Volt benne valami zombiszerű, és bele sem akartam gondolni, mit tehettek vele, hogy ilyen lett.
Az apám sürgetése visszhangzott a fejemben, hogy siessek, úgyhogy megpróbáltam félreseperni a félelmeimet. A másik utasítására gondolva vigyáztam, hogy csendesen mozogjak. Anyám éberen alszik. Normál esetben nem
számítana, ha rajtakapna minket, amint egy Alkimista-küldetésre indulunk, de az utóbbi időben nem táplál túl szívélyes gondolatokat a férje (és a lánya) főnökei iránt. Mióta csak a dühös Alkimisták leraktak a szüleim küszöbén a múlt hónapban, az otthonunkban körülbelül annyi melegség lakozott, akár egy koncentrációs táborban. Rettenetes veszekedések törtek ki a szüleim között, mi ketten pedig a húgommal, Zoe-val gyakran kaptuk magunkat azon, hogy lábujjhegyen járunk körülöttük.
Zoe.
Miért van szüksége Zoe-ra?
Ez a kérdés járt a fejemben, miközben sebesen elkészültem. Tudom, mit jelent a „megjelenésre alkalmas”. Kizárt, hogy felkapjak egy farmert és egy pólót. Ehelyett egy szürke nadrágot és egy ropogós, fehér, gombos blúzt vettem magamra. E fölé egy sötétebb, grafitszürke kardigán került, amit a derekamon rendesen összefogtam egy fekete övvel. Ékszerként mindig csak egyetlen kicsi aranykeresztet viseltem. A hajam valamivel nagyobb problémát okozott. Alig két óra alvás után is az összes égtáj felé meredezett. Amennyire csak tudtam, lesimítottam, majd egy vastag réteg hajlakkot fújtam rá abban a reményben, hogy ezzel átvészelem az elkövetkezendőket. Smink gyanánt csak egy vékony púderréteget vittem fel az arcomra. Semmi többre nem volt időm.
Az egész folyamat nagyjából hat percbe telhetett, ami szerintem új rekord.
Tökéletes némaságban rohantam le a lépcsőn, nehogy felébresszem az anyámat. A nappali sötét volt, de apám dolgozószobájának nem teljesen becsukott ajtaja résén fény szűrődött ki. Ezt invitálásnak vettem, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és beosontam. Megjelenésemre egy amúgy is halk beszélgetés némult el. Az apám tetőtől talpig végigmért, és azon a módon mutatta ki elismerését a kinézetemet illetően, ami a legjobban ment neki; egyszerűen nem kritizált.
– Sydney – szólalt meg nyersen –, úgy tudom, ismered Donna Stantont.
Az utálatos Alkimista összefont karral állt az ablak mellett, éppen olyan keménynek és karcsúnak tűnve, ahogy emlékeimben élt. Az utóbbi hetekben rengeteg időt töltöttem Stantonnel, bár nem igazán állítanám, hogy barátok
lennénk – különösen, mivel bizonyos cselekedeteim miatt mi ketten egyfajta vámpírok ügyelte „házi őrizetbe” kerültünk. De ha Stanton neheztelt is rám, nem mutatta ki. Udvariasan biccentett felém, az arca végtelenül hivatalos volt.
Három további Alkimista is volt odabent, mind férfiak. Úgy mutatták be őket nekem, mint Barnest, Michaelsont és Horowitzot. Barnes és Michaelson apám korosztályába tartoztak, ahogy Stanton is. Horowitz fiatalabb volt, a
húszas évei közepén járhatott, és éppen tetoválóeszközöket pakolászott. Mindhárman úgy voltak öltözve, mint én, semleges színű, hétköznapi munkaruhát viseltek. A célunk mindig az, hogy elegánsan nézzünk ki, de ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Az Alkimisták évszázadok óta játsszák a sötét zsarukat, jóval azelőtt kezdték, hogy az emberiség akár csak álmodott volna idegen életformákról.
Amikor a fény a megfelelő szögben érte őket, az összes Alkimista arcán az enyémhez hasonló tetoválás látszott.
A zavarom tovább nőtt. Ez vajon valamiféle kihallgatás? Azt próbálják kideríteni, hogy a döntésem, hogy segítek egy félrenegát vámpírlánynak, azt jelenti-e, hogy már nem vagyok megbízható? Karba fontam a kezem a mellkasomon, és szenvtelenséget erőltettem az arcomra, abban reménykedve, hogy higgadtnak és magabiztosnak tűnök. Ha van még esélyem kiállnom magamért, akkor minden erőmmel ezt kell tennem.
Még mielőtt bárki megszólalhatott volna, Zoe lépett be. Becsukta maga mögött az ajtót, és tágra nyílt szemmel, rettegve pillantott körbe. Az apánk dolgozószobája hatalmas – külön építette hozzá a házhoz –, bőven elfért benne minden jelenlévő. De amikor láttam, hogy néz körbe a húgom, tudtam, hogy zsúfoltnak és csapdaszerűnek tűnik számára a hely. Elkaptam a tekintetét, és megpróbáltam egy néma, együtt érző üzenetet küldeni neki. Biztosan sikerülhetett, mert odasietett mellém, és egy icipicit mintha kevésbé rettegett volna.
– Zoe – szólalt meg az apám. Hagyta, hogy a neve ott lógjon a levegőben, ahogy szokta, mindkettőnk számára nyilvánvalóvá téve, hogy csalódott. Azonnal kitaláltam, hogy miért. Zoe farmert és egy régi szabadidőpulcsit viselt, barna haját pedig két aranyos, de rendetlen fonatban fogta össze. Bárki szerint „megjelenésre alkalmas” lett volna – kivéve apámat. Éreztem, ahogy Zoe közelebb húzódik hozzám, és megpróbáltam magasabb és védelmezőbb lenni.
Miután megbizonyosodott róla, hogy sikerült közvetítenie neheztelését, apám bemutatta Zoe-t a többieknek. Stanton ugyanolyan udvariasan biccentett neki is, mint nekem, majd apám felé fordult.
– Nem értem, Jared – szólalt meg. – Melyiküket akarod használni?
– Nos, ez a probléma – felelte az apám. – Zoe-t behívták… de nem vagyok biztos benne, hogy készen áll a feladatra. Sőt, tudom, hogy nem áll készen. Csak nagyon alap képzést kapott. De Sydney közelmúltbéli… kalandjainak a fényében…
Az agyam azonnal elkezdte összerakni a kirakóst. Először is, ami a legfontosabb, úgy tűnt, nem akarnak átnevelőtáborba küldeni. Legalábbis egyelőre.
Ez valami másról szól. A korábbi gyanúim bizonyultak helyesnek. Van valami küldetés vagy feladat, és valaki Zoe-val akar helyettesíteni, mivel ő, családunk bizonyos tagjaival ellentétben, még soha nem árulta el az Alkimistákat. Az apámnak igaza volt abban, hogy ô csak nagyon vázlatos képzést kapott.
A mi szakmánk öröklődik, és engem évekkel ezelőtt kiválasztottak mint a következő Alkimistát a Sage családban. A nővéremet, Carlyt elutasították, most már egyetemre jár, és amúgy is túlkoros. Apám ehelyett Zoe-t képezte ki arra az esetre, ha velem történne valami, például egy autóbaleset, vagy egy vámpírtámadás.
Előreléptem, de nem is tudtam, mit fogok mondani, amíg meg nem szólaltam. Csak azt tudtam biztosan, hogy nem hagyhatom, hogy Zoe-t is beszippantsák az Alkimisták tervei. Jobban féltettem az ő biztonságát, mint amennyire attól féltem, hogy átnevelőtáborba kerülök – márpedig attól eléggé féltem.
– Számot adtam egy bizottságnak a tetteimről, miután elkövettem őket – mondtam. – Olyan benyomást keltettek bennem, mintha megértenék, miért tettem, amit tettem. Teljesen alkalmas vagyok arra, hogy elvégezzek bármilyen feladatot – sokkal inkább, mint a húgom. Nekem van tereptapasztalatom. Én oda-vissza
ismerem ezt a munkát.
– Egy kicsit túl sok tereptapasztalatod is van, ha jól emlékszem – felelte Stanton szárazon.
– Ami engem illet, szívesen meghallgatnám még egyszer azt a „számadást” – jegyezte meg Barnes, az ujjaival idéőôjeleket rajzolva a levegőbe. – Nem lelkesedem túlzottan azért, hogy egy hiányos képzettséűû lányt dobjunk ki oda, de azt is nehéz elhinnem, hogy olyasvalaki, aki egy vámpírbűnözőnek segített, „teljesen alkalmas” lenne bármilyen feladatra. – További megjátszós idézőjelek.
Kedvesen visszamosolyogtam rá, elrejtve a haragomat. Nem segítene, ha kimutatnám a valódi érzelmeimet.
– Értem, uram. De Rose Hathaway ártatlannak bizonyult azzal a bűnnel kapcsolatban, amivel megvádolták. Úgyhogy
nem egy bűnözőnek segítettem. És a tetteim segítettek abban, hogy kézre kerüljön a valódi gyilkos.
– Akárhogy is történt, mi – és te – akkoriban nem tudtuk, hogy a lány „ártatlan” – felelte a férfi.
– Ezzel tisztában vagyok – mondtam. – De én hittem az ártatlanságában.
Barnes felhorkantott.
– És itt van a probléma. Neked abban kellett volna hinned, amit az Alkimisták mondanak neked, nem pedig a saját kis elképzeléseid után rohannod. Az lett volna a legkevesebb, hogy az összegyűjtött bizonyítékaidat a feletteseid elé tárod.
Bizonyítékokat? Hogyan magyarázhatnám el, hogy nem annyira a bizonyítékok sarkalltak arra, hogy Rose-nak segítsek, mint egy sejtés, hogy igazat mond? De ez olyasmi volt, amiről tudtam, hogy soha nem értenék meg.
Mindannyiunkat arra neveltek, hogy a legrosszabbat feltételezzük a fajtájáról. Ha azt mondom, hogy én őszintének és becsületesnek láttam, az nem segít most rajtam. Ha pedig elmondom, hogy egy másik vámpír zsarolt meg, hogy segítsek neki, az még rosszabb magyarázat lenne. Egyetlen érv létezik, amit
az Alkimisták talán képesek lesznek felfogni.
– Én… én azért nem mondtam el senkinek, mert magam akartam bezsebelni minden elismerést. Abban reménykedtem, hogy ha sikerül megoldanom, akkor előléptetnek és jobb beosztást kapok.
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy pókerarccal tudjam kimondani ezt a hazugságot. Szégyelltem, hogy ilyen vallomást kell tennem. Mintha az ambíció tényleg ilyen szélsőségeket váltana ki belőlem! Ettől kétszínűnek és sekélyesnek éreztem magam. De, mint azt gyanítottam, ezt megértette a többi Alkimista.
Michaelson felhorkantott.
– Ez helytelen, de nem teljesen meglepő az ő korában.
A többi férfi ugyanilyen leereszkedő pillantásokat váltott, még az apám is. Csak Stantonön látszott némi kételkedés, de ő persze többet látott a fiaskóból, mint a többiek.
Az apám a többiekre nézett, további megjegyzésekre várva. Amikor nem jött, akkor megvonta a vállát.
– Ha senki nem ellenzi, akkor én inkább Sydneyt használnám. Nem mintha teljesen érteném, miért van rá szükségük. – A hangja enyhén szemrehányóan csengett, amiért nem avatták még be – Jared Sage nem
szereti, ha kihagyják a dolgokból.
– Nekem nincs problémám azzal, ha az idősebb lányt használjuk – mondta Barnes. – De tartsuk itt a fiatalabbat, amíg a többiek ide nem érnek, hátha ők nem így gondolják. – Kíváncsi voltam, mennyien lehetnek a „többiek”, akik csatlakoznak hozzánk. Az apám dolgozószobája azért nem egy stadion. Ráadásul minél többen jönnek, annál fontosabb lehet ez az ügy. Kihűlt a bőröm, és kíváncsi lettem, hogy mi lehet a feladat. Már láttam olyat, hogy az Alkimisták hatalmas szerencsétlenségek után takarítanak össze pusztán egy vagy két ember
segítségével. Milyen kolosszális dolognak kell lennie annak, amihez ennyi segítségre van szükség?
Horowitz most szólalt meg először.
– Mit akarnak, én mit tegyek?
– Rajzolja át Sidneyt – mondta Stanton határozottan. – Még ha nem is megy el, nem árt, ha megerősítést kapnak a bűvigék. Zoe-t kifesteni semmi értelme, amíg nem tudjuk, mit tegyünk vele.
A pillantásom a húgom látványosan csupasz – és sápadt – arcára vetődött.
Amíg nincs rajta liliom, addig ő szabad. Amint fellángol a bőrén a tetoválás, nem lesz visszaút. Onnantól az ember az Alkimistáké.
Ez a bizonyosság csak nagyjából tavaly esett le nekem. Gyerekkoromban még biztos, hogy nem voltam a tudatában. Az apám egészen kicsi koromtól fogva a hivatásunk nemességével kábított. Én még mindig hiszem, hogy nemes, de azt kívánom, bár megemlítette volna azt is, mennyit elvesz az ember életéből.
Horowitz felállított egy összehajtogatható asztalt az apám dolgozószobájának túlsó végén. Megpaskolta, és egy barátságos pillantást vetett rám.
– Nyomás fel ide – mondta. – Megkapod a jegyedet.
Barnes helytelenítő pillantást vetett rá.
– Kérlek. Tanúsíthatnál egy kis tiszteletet a szertartás iránt, David.
Horowitz egyszerűen csak megvonta a vállát. Segített nekem lefeküdni, és bár én túlságosan féltem a többiektől ahhoz, hogy nyíltan visszamosolyogjak, reméltem, hogy a hálám látszik a tekintetemben. Az újabb mosolya elárulta, hogy érti. Elfordítottam a fejem, és láttam, hogy Barnes ünnepélyesen egy fekete aktatáskát helyez egy kisasztalra. A többi Alkimista odagyűlt köré, és összefonták a tenyerüket maguk előtt. Biztosan ő a Főpap, döbbentem rá. Annak, amit az Alkimisták csinálnak, a legnagyobb része természettudományon alapul, de pár feladathoz isteni segítség szükséges. Végtére is, a küldetésünk lényege, hogy megvédjük az emberiséget, abból a meggyőződés ered, hogy a vámpírok természetellenesek és Isten ellen valóak. Ezért dolgoznak a Főpapok
– a mi szent embereink – együtt a tudósainkkal.
– Ó, Uram – szavalta lehunyva a szemét. – Áldd meg ezeket az elixíreket. Távolítsd el róluk a gonosz rontását, ami bennük van, hogy az életadó erejük tisztán sugározzon ránk, a szolgáidra.
Ezzel kinyitotta az aktatáskát, és négy kis fiolát vett ki belőle, melyek mindegyike sötétvörös folyadékkal volt megtöltve. A rajtuk lévő címkéket nem tudtam elolvasni. Barnes biztos kézzel és gyakorlott szemmel töltött mindegyik üvegcséből egy nagyobb palackba. Miután elvégezte ezt, elővett egy apró zacskó port, amit beleszórt a keverékbe. Megbizsergett a levegő, és az üveg tartalma arannyá változott. A Főpap átadta a palackot Horowitznak, aki készenlétben állt egy tűvel. Mindenki lazított, a szertartásnak vége lett.
Engedelmesen odafordítottam az arcomat. Egy pillanattal később rám hullott Horowitz árnyéka.
– Ez egy kicsit csípni fog, de messze nem annyira, mint amikor az elsőt kaptad. Ez csak egy utánfestés – magyarázta kedvesen.
– Tudom – feleltem. Már végeztek ilyet rajtam korábban. – Köszönöm.
A tű beleszúrt a bőrömbe, én meg próbáltam rezzenéstelen arccal tűrni. Csípett, de mint ő is mondta, nem egy új tetoválás készült. Egyszerűen csak apró kis tintaadagokat injektált a létezô tetoválásomba, hogy újratöltse az erejét. Ezt jó jelnek vettem. Lehet, hogy Zoe még nem szabadult meg a veszélybôl, de biztosan nem fáradnának azzal, hogy engem átfessenek, ha csak átnevelőtáborba akarnának küldeni.
– Várakozás közben beavatnának, miről van szó? – kérdezte az apám. – Nekem csak annyit mondtak, hogy egy kamasz lányra van szükségük. – Ahogy ezt kiejtette, úgy hangzott, mint egy eldobható szerep. Leküzdöttem az apám iránt érzett haragomat. Mi csak ennyit jelentettünk számára.
– Akadt egy kis problémánk – hallottam Stanton hangját. Végre kapok valami választ. – A morákkal.
Kifújtam egy apró, megkönnyebbült sóhajt. Inkább velük, mint a strigákkal. Bármilyen „probléma”, amije az Alkimistáknak lehetett, mindig valamelyik vámpírfajról szólt, és én bármikor inkább az élő, nem gyilkoló fajtát választottam volna. Ők időnként szinte emberinek tűnnek (bár ezt soha nem árulnám el az itteniek közül senkinek), és úgy élnek és halnak, mint mi. A strigák viszont a természet eltorzult teremtményei. Élőhalott, gyilkoló vámpírok, akik vagy akkor jönnek létre, amikor egy striga arra kényszeríti az áldozatát, hogy a vérébôl igyon, vagy akkor, amikor egy mora szándékosan elveszi valakinek
az életét vérivással. A strigákkal kapcsolatos problémák általában valakinek a halálával végződnek.
Mindenféle lehetséges helyzet végigfutott a fejemen, ahogy azon gondolkoztam, milyen ügy késztethette ma este cselekvésre az Alkimistákat: egy ember, aki észrevette valakinek a szemfogait, egy etetô, aki megszökött és beszélt másoknak, egy mora, aki emberi orvosok kezébe került… Az Alkimistáknak ilyesfajta problémákkal kell általában szembenézniük, ezeket tanultam
meg kezelni és eltussolni. De hogy miért kell ezek közül bármelyikhez egy „kamasz lány”, az rejtély.
– Tudják, hogy a múlt hónapban megválasztották azt a lánykirálynőt – mondta Barnes. Szinte láttam, ahogy a szemét forgatja.
A szobában mindenki helyeslően mormogott. Természetesen tudtak róla.
Az Alkimisták nagyon odafigyelnek a morák politikai eseményeire. Annak a tudása, mit csinálnak éppen a vámpírok, elengedhetetlen ahhoz, hogy eltitkolják a létezésüket az emberiség többi része elől – és ahhoz, hogy biztonságban
tartsák tőlük az emberiséget. Ez a mi célunk, hogy megvédelmezzük a felebarátainkat. Az „ismerd meg az ellenséged”-et nagyon komolyan vesszük.
Az a lány, akit a morák királynôjükké választottak, Vaszilisza Dragomir, tizennyolc éves, pont, mint én.
– Ne feszítsd! – kérte Horowitz gyengéden.
Addig nem voltam tudatában, hogy megfeszülök. Megpróbáltam ellazulni, de Vaszliszáról Rose Hathaway jutott eszembe. Kényelmetlenül kezdtem érezni magam, és felvetôdött bennem, hogy talán nem kellett volna ilyen gyorsan arra a következtetésre jutnom, hogy kiszabadultam a csávából. Barnes szerencsére egyszerűen csak folytatta a történetet, és nem tett említést a kapcsolatomról a lánykirálynővel és a barátaival.
– Nos, amilyen döbbenetes ez számunkra, éppen olyan döbbenetes volt a saját fajtájuk egyes tagjai számára is. Rengeteg az ellenkezés, széthúzás van. Még senki nem próbálta megtámadni a Dragomir lányt, de valószínűleg csak azért, mert nagyon jól őrzik. De az ellenségeinek, úgy tűnik, sikerült egy kerülő utat találniuk: a húgát.
– Jillt – szólaltam meg, még mielőtt vissza tudtam volna fojtani. Horowitz rám ciccegett, amiért megmozdultam, én pedig azonnal megbántam, hogy felhívtam magamra a figyelmet, és arra, hogy milyen jól ismerem a morákat. Ezzel együtt az agyamba villant Jillian Mastrano képe, aki magas és tenyérbemászóan vékony, mint az összes mora, nagy, halványzöld szemekkel, amelyek mindig idegesnek tűnnek. És erre meg is van a jó oka. Jill számára tizenöt éves korában derült ki, hogy ő Vaszilisza törvénytelen húga, vagyis ő az egyetlen tagja rajta kívül a főnemesi családjuknak. Neki is köze volt ahhoz a csávához, amibe nyáron kerültem.
– Ismeritek a törvényeiket – folytatta Stanton pár pillanatnyi zavart csend után. A hangsúlyából kihallatszott, amit mindannyian érzünk a mora törvényekkel kapcsolatban. Választott uralkodó? Ennek semmi értelme, de mi mást
várhatna az ember az olyan természetellenes lényektől, mint a vámpírok? – ÉsVasziliszának kell legyen egy családtagja ahhoz, hogy megtarthassa a trónt. Úgyhogy az ellenségei arra jutottak, hogy ha nem távolíthatják el őt közvetlenül, akkor majd a családját fogják.
Borzongás futott végig a gerincemen ennek a ki nem mondott jelentésétől, és ismét gondolkodás nélkül szólaltam meg.
– Történt valami Jill-lel? – Ezúttal legalább olyan pillanatot választottam, amikor Horowitz éppen újratöltötte a
tűt, úgyhogy nem fenyegetett az a veszély, hogy elrontja a tetoválást.
Az ajkamba haraptam, nehogy még valamit mondjak, elképzelve, milyen megrovó lehet az apám tekintete. Egy mora iránt érzett aggodalmam kimutatása az utolsó volt, amit tenni akartam, a bizonytalan helyzetemet tekintetbe véve. Jillhez nem fűztek komolyabb érzelmek, de a gondolatot, hogy valaki meg akar ölni egy tizenöt éves lányt – Zoe is ennyi –, felháborítónak tartottam, függetlenül attól, melyik fajhoz tartozik.
– Ez az, ami nem világos – válaszolt Stanton. – Megtámadták, az biztos, de nem tudjuk, hogy érte-e komolyabb sérülés. Ettől függetlenül most jól van, de a kísérlet a saját Udvarukban történt, azt jelezve, hogy magas szinteken is vannak árulók közöttük.
Barnes undorodva felhorkantott.
– Mit is várhatna tőlük az ember? Az, hogy hogyan sikerült annak a fajnak mostanáig megmaradnia anélkül, hogy kiirtották
volna egymást, rejtély számomra.
Egyetértő mormogások hallatszottak.
– Akár nevetséges, akár nem, nem hagyhatjuk, hogy kitörjön közöttük a polgárháború – magyarázta Stanton. – Néhány mora annyira látványosan tiltakozott, hogy az emberi média figyelme is rájuk terelődött. Ezt nem hagyhatjuk. Nekünk egy szilárd kormány kell, és ez azt jelenti, hogy gondoskodnunk kell a lány biztonságáról. Lehet, hogy egymásban nem bízhatnak meg, de bennünk igen.
Nem lett volna értelme rávilágítanom, hogy a morák nem igazán bíznak az Alkimistákban. De mivel nekünk nem igazán áll érdekünkben megölni a mora uralkodót vagy a családját, gondolom, megbízhatóbbnak számítunk, mint egyesek.
– El kell tüntetnünk a lányt – mondta Michaelson. – Legalábbis addig, amíg a morák meg nem oldják azt a törvényt, ami Vaszlisza trónját olyan ingataggá teszi. Mastranót a saját embereik között rejtegetni pillanatnyilag nem lenne biztonságos,
úgyhogy az emberek között kell elbújtatnunk. – A szavaiból megvetés csepegett. – De az is elengedhetetlen, hogy az emberek se tudják, ki ő. A mi fajunk nem értesülhet a létezésükről.
– Az őrökkel folytatott konzultáció után egy olyan helyszínt választottunk, ahol mindannyiunk szerint biztonságban lesz a moráktól és a strigáktól is – vette át a szót Stanton. – De hogy gondoskodjunk arról, hogy ő és a társai nem buknak le, Alkimistákra van szükségünk a közelükben, akik csak az ő érdekeit szolgálják abban az esetben, ha bármilyen probléma felmerül.
Az apám felhúzta az orrát.
– Ez az erőforrásaink pazarlása. Nem beszélve arról, hogy elviselhetetlen lesz annak, aki mellette marad majd.
Rossz érzésem támadt az elkövetkezendőkkel kapcsolatban.
– Itt jön a képbe Sydney – mondta Stanton. – Szeretnénk, ha ő lenne az egyik Alkimista, aki Jill társa lesz a rejtőzködés során.
– Micsoda? – kiáltott fel az apám. – Ezt nem mondhatják komolyan.
– Miért ne? – Stanton hangja higgadt volt és rezzenéstelen. – Hasonló korúak, úgyhogy ha együtt lesznek, nem ébresztenek majd gyanút. És Sydney már ismeri a lányt. Számára biztosan nem lesz olyan „elviselhetetlen” az együtt töltött idő, mint más Alkimisták számára lenne.
Tisztán olvastam a sorok között. Nem mentettek fel a múltam alól, még nem. Horowitz megállt, és felemelte a tűt, lehetőséget adva nekem arra, hogy megszólaljak. Zakatolt az agyam. Valamiféle választ vártak. Nem akartam túl letörtnek tűnni a tervvel kapcsolatban. Vissza kell állítanom a jó hírnevemet az Alkimisták köreiben, és meg kell mutatnom, hogy engedelmeskedem az
utasításoknak. Ezzel együtt olyannak sem akartam tűnni, mint aki szívesen van vámpírok vagy félig emberi megfelelőik, a dampyrok között.
– Soha nem kellemes a velük együtt töltött idő – feleltem óvatosan, hűvös és gőgös hangon. – Függetlenül attól, mennyit tölt közöttük az ember. De mindent megteszek, ami ahhoz szükséges, hogy megóvjam a biztonságunkat… és másokét is. – Nem kellett megmagyaráznom, hogy a „mások” az embereket jelentik.
– Tessék, Jared, látod? – Barnes láthatóan elégedett volt a válaszommal. – A lány tudja a kötelességét. Már elintéztünk pár dolgot, hogy simán menjen minden, és semmiképpen sem küldenénk oda egyedül – különösen, mivel a mora lány sem egyedül lesz.
– Ezt hogy értik? – Az apám láthatóan még mindig nem örült ennek az egésznek, és kíváncsi voltam, mi zavarja benne a leginkább. Tényleg azt hiszi, hogy én veszélyt jelenthetek? Vagy egyszerûen attól tart, hogy ha még több időt töltök morák között, akkor megbízhatatlanná válok?
– Hányan lesznek?
– Egy dampyrt is küldenek – felelte Michaelson. – Az egyik őrüket, amivel nincs is bajom. A hely, amit kiválasztottunk, elvben strigamentes, de ha nem, akkor inkább ôk harcoljanak azokkal a szörnyetegekkel, mint mi. – Az őrök különleges képzésen átesett dampyrok, akik testôrökként szolgálnak.
– Tessék – mondta Horowitz, miközben hátralépett. – Most felülhetsz.
Engedelmeskedtem, és ellenálltam a késztetésnek, hogy megérintsem az arcomat. Az egyetlen dolog, amit a munkájából éreztem, a tű szúrása volt, de tudtam, hogy komoly erejû mágia dolgozik bennem, olyan mágia, ami ember feletti immunrendszerrel lát el, és megakadályozza, hogy a vámpírok ügyeiről beszéljek hétköznapi emberekkel. Megpróbáltam nem gondolni a másik részére, arra, hogy mibôl ered ez a mágia. A tetoválás csak szükséges rossz.
A többiek még mindig álltak, nem figyeltek rám – hát, kivéve Zoe-t. Ő még mindig zavartnak és riadtnak tűnt, és folyton felém pislogott idegesen.
– Lehet, hogy egy másik mora is ott lesz – folytatta Stanton. – Az igazat megvallva, nem vagyok benne biztos, hogy miért, de nagyon ragaszkodtak hozzá, hogy ott legyen Mastranóval. Mondtuk nekik, hogy minél kevesebbet kell elbújtatnunk, annál jobb, de… hát jó. Láthatóan szükségesnek tartották a dolgot, és azt mondták, majd gondoskodnak ott az illetőről. Azt hiszem, valamelyik Ivaskov. De nem számít.
– Hol van az az ott? – kérdezte az apám. – Hova akarják küldeni?
Remek kérdés. Én ugyanerre voltam kíváncsi. Az első rendes munkámat az Alkimisták között a világ túlsó oldalán, Oroszországban kellett végeznem. Ha az Alkimisták annyira el akarják bújtatni Jillt, nem lehet tudni, milyen messzi
helyre fogják küldeni. Egy pillanatra abban reménykedtem, hogy talán álmaim városába kerülünk: Rómába. Legendás művészete és az olasz ételek remek kompenzációnak tűntek a papírmunkáért és a vámpírokért.
– Palm Springsbe – felelte Barnes.
– Palm Springsbe? – visszhangoztam. Nem erre számítottam. Amikor Palm Springsre gondolok, filmsztárok és golfleckék jutnak eszembe. Ez nem pont olyan, mint egy római vakáció, de nem is éppen az Északi-sark.
Stanton ajka kicsi, savanyú mosolyra húzódott.
– A sivatagban van, és rengeteget süt ott a nap. A strigák számára egyáltalán nem vonzó hely.
– A morák számára az? – kérdeztem előre gondolkozva. A morák nem pusztulnak el a napfénytől, mint a strigák, de ha túl sokat kapnak belőle, akkor legyengülnek és megbetegszenek.
– Hát, számukra sem – ismerte be Stanton. – De egy kis kényelmetlenség megéri nekik a biztonságot. Amíg a morák az idő nagy részét odabent töltik, ez nem jelent majd problémát. Ráadásul elejét veszi, hogy további morák akarjanak
csatlakozni, és…
Egy odakint kinyíló és becsapódó kocsiajtó zajai vonták magukra mindenki figyelmét.
– Á! – szólalt meg Michaelson. – Itt vannak a többiek. Majd én beengedem őket.
Kilépett a dolgozószobából, és feltételezhetően a bejárati ajtó felé indult, hogy beengedje az érkezőket. Pár pillanattal később egy új hangot hallottam meg, miközben Michaelson visszatért hozzánk.
– Hát, apa nem tudott eljönni, úgyhogy engem küldött – jelentette be a vendég.
Kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és megállt a szívem.
Ne, gondoltam. Bárkit, csak őt ne.
– Jared – szólalt meg az újonnan érkező, amikor megpillantotta az apámat.
– Örülök, hogy megint látlak.
Az apám, aki egész este alig vetett rám egy pillantást, konkrétan elmosolyodott.
– Keith! Sokat gondoltam arra, hogy lehetsz.
Kezet ráztak, engem pedig elfogott az undor.
– Ez Keith Darnell – mutatta be őt Michaelson a többieknek.
– Tom Darnell fia? – kérdezte Barnes lenyűgözve. Tom Darnell legendás vezető az Alkimisták között.
– Teljes életnagyságban – felelte Keith vidáman. Nagyjából öt évvel lehetett idősebb nálam, szőke haja egy árnyalatnyival világosabb az enyémnél.
Tudom, hogy rengeteg lány nagyon vonzónak találja. Én? Én gusztustalannak találom. Nagyjából ő az utolsó, akire itt számítottam.
– Úgy emlékszem, a Sage lányokat ismered – tette hozzá Michaelson.
Keith először Zoe-ra fordította kék szemét, ami árnyalatban egy icipicit felemás volt. Az egyik, ami üvegbôl készült, üresen meredt maga elé, és egyáltalán nem mozdult. A másik Zoe-ra kacsintott, és Keith vigyora szélesebbé vált.
Még mindig képes kacsintani, gondoltam dühösen. Ez az idegesítő, ostoba, leereszkedő kacsintás! De persze miért ne tenné? Mindannyian hallottunk az idei balesetéről, arról a balesetről, ami a szemébe került. Valahogy úgy képzeltem,
hogy a fél szeme elvesztése megfosztja majd ettől a dühítő kacsintástól.
– Kicsi Zoe! Nézzenek csak oda, hogy megnőttél – mondta szeretettel. Nem vagyok erőszakos jellem, semmilyen szempontból, de hirtelen meg akartam ütni azért, hogy így néz a húgomra.
Zoe kierőltetett magából egy kis mosolyt számára, és láthatóan megkönnyebbült az ismerős arctól. De amikor Keith felém fordult, minden sármja és barátságossága eltűnt. Az érzés kölcsönös volt.
A bennem növekvő fekete gyűlölet olyan túláradó volt, hogy beletelt pár pillanatba, amíg képes voltam bármit is megfogalmazni.
– Üdv, Keith – mondtam mereven.
Keith még csak nem is próbált megfelelni az erőltetett udvariasságomnak. Azonnal az idősebb Alkimisták felé fordult.
– Ő meg mit keres itt?
– Tudjuk, hogy te Zoe-t kérted – felelte Stanton szenvtelenül –, de megfontoltuk a dolgot, és úgy döntöttünk, jobb, ha Sydney tölti be a szerepet. A tapasztalata mellett eltörpülnek a múltbéli tettei.
– Nem – felelte Keith azonnal, visszafordítva felém azt az acélos, kék pillantását.
– Kizárt, hogy ő jöjjön, nem vagyok hajlandó ráhagyni egy perverz vámpírimádóra, hogy az egészet elrontsa. A húgát visszük.

Agave>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra