Sorsfordító – kísérleti webregény, 7. fejezet

Myreille

Veronában csavarogni jó adag költőpénzzel még akkor is jó móka, ha semmit se akar venni az ember lánya. George humora még mindig remek.

Szólok, hogy ez a regény nem gyerekeknek és nem fiataloknak való. Kérges lelkű felnőttek előnyben, naiv szüzek kíméljenek!

Balcone Giulietta. Sokkal könnyebb megtalálni, mint reméltem. Óriási a tömeg. Sejtettem. A sötét kapualj vastag falát több tonnányi szerelmes ígéret nehezíti. Szívekre rajzolt szívek, falra ragasztott szerelmes üzenetek zajos káoszában nem Júlia erkélyét fürkészem, hanem az üzeneteket. Hátha találok olyat, amelyik több mint kamaszszerelem, több mint üres szó. Azt el tudom olvasni, hogy Dave szereti Lolát, David Helene-t, Stefanot pedig Dalma, Mujih Pujih-t, Julia Vincent-et, Gianpaolo nevét pedig valaki egy piros szívbe írta. Dan Loves Laura.

Vajon Dan mikor járt itt? Néhány napja vagy néhány éve? Még mindig Laurát szereti vagy már egy Britney, Kate, Eve szívja a vérét? Egy pillanatig elhiszem, hogy Helene arca még ugyanúgy ragyog és ugyanolyan hévvel szereti Davidot, mint azon a napon, amikor a fiú szerelmi zálogként vitte Veronába, rajzolta a falra a szívet és írta bele nevüket, és egyáltalán nem akarok arra a Helene-re gondolni, aki túlhajszoltan esik az ágyba, akinek szépségét napról napra őrli fel a mosás, a vasalás, a gyereknevelés, és a melle kegyetlenül megereszkedett. Hány örökre végződik éppen ebben a pillanatban?

Néhány cetlit egészen az erkély aljáig felragasztottak. Nyaktörő mutatvány lehetett. Lefogadom, hogy ezeket a post-it-eket ugyanúgy leszedik időnként, mint ahogyan összeszedik a szerencsekútba dobált érméket. Talán az eső is besegít a takarításba, csak azt nem tudja senki, hogy George éppen milyen kedvébe van; azzal űz tréfát, aki üzenetet hagyott, vagy arra haragszik meg, aki nem hitt?

Minden cinizmusom ellenére ujjammal szívet rajzolok a szívekre, de megijeszt a mozdulat, és inkább elmenekülök Júlia erkélyétől és a háztól. Sohasem fogok visszatérni.

Verona lassan lopja be magát a szívembe. Céltalan kóborlásom során bánom, hogy nincs nálam fényképezőgép, mert remek fotótéma, és jó lenne emlékezni évek múlva is a Porta Borsarira, a Ponte Pietrára, a Palazzo Maffeire és az Arche Scaligerére. Főként ezeket a fekete koporsókat kellene megjegyezni a csipkés, magasságukat vesztett toronyszobákban, a kovácsoltvas kerítés mögött. Végül felkeveredek a dombra, és a Castel San Pietronál madártávlatból nézegetem a várost. Barnák a tetők, barna a város, pedig annyi bájos csíkos boltívet és templomot láttam.

Egészen könnyen visszatalálok a szállodába. Csak a liftben érzem, mennyire sajog a lábam és milyen éhes vagyok. Csalódottan hallom meg a fürdőszobából kiszűrődő zajokat. Első gondolatom, hogy levetkőzöm és beállok én is. Majd megrohan a szemérmesség. Jó volna némi félhomály, de még órák vannak a szürkületig.

Levetkőzöm. Megérintem a hátát. Rám mosolyog. Behúz a langyos víz alá. Szappanoz és masszíroz. A fáradtság kiszalad belőlem. A szemérmességemnek már az emléke is nevetséges.

Nem a szexen múlik. Nem hiszek abban, hogy érzelmekkel más lenne, nagyszerűbb, jobb. Jó szerető kell. Ennyi. Nem is a szex nyugtalanít, hanem az elcsépelt „melletted otthon érzem magam”, „mintha ezer éve ismernélek” és „veled le tudnám élni az életemet” érzés, ami vele egyre többször hatalmába kerít. Csak szerető vagy, futó kaland, kellemes kiruccanás, emlékeztetem magam. Felesége van, aki otthon könnyesre sírja a szemét, dühöng, átkozódik. Az átok meg most szexelt egy másik nővel…

-Menjünk vacsorázni!
-Jó! – egyezem bele azonnal. – Pizzát együnk. Vékony tésztával.

Az utcán minden kérdés nélkül megfogja a kezem, de a lépéseit nem igazítja hozzám. Úgy érzem, mindenki szembe jön, nem is mellette, hanem félig mögötte sodródom az „árral” szembe.

Az étteremnek nem csak angol étlapja nincs, de a vendégek úgy viselkednek, mintha egyetlen család tagjai lennének. Ülnek az összetolt asztaloknál, boroznak, esznek és nagyon hangosan beszélgetnek. Nevetnek. Felszabadultak és boldogok. Nem csak úgy csinálnak, mintha boldogok lennének, hanem tényleg azok. Egy egyszerű hétköznap, munka után. Szerencsések. A gyerekek az asztalok alatt és mellett játszanak. A szüleim sohase láttam ilyennek. Ők mindig keserűek voltak. A baráti összejöveteleik kimerültek annyiban, hogy nekünk kisasztalnál terítettek, akkor is, amikor már nem fért be a térdünk a gyerekasztal alá, a házaspárok egymáson élcelődtek, és amíg a társaság nevetett a remek poénon, valaki mindig halálosan megsértődött.

Itt szeretnék maradni örökre. Ez a jövő tetszik. Ráadásul a pizza is jó. Mit jó, mennyei. Tökéletes a tészta, isteni a paradicsomszósz, és a sajt is éppen úgy pirult meg, ahogyan szeretem.

– Nős vagyok…

Puff neki. Ennyit a tökéletes pillanatról.

– Tudom. Beszéltem a feleségeddel.
– Felhívtad? – hangjában csalódottság, arcán döbbenet.
– Nem! Ő hívott fel engem. Jóval korábban, hogy megismertelek.
– Nem értem.
– Én sem. Egyszer volt egy telefonhívásom, amiben egy féltékeny nő meggyanúsított azzal, hogy elszerettem a férjét. Hiába próbáltam neki elmondani, hogy nem is ismerem a férjét, nem hitt nekem. Utána jelentkeztem hozzátok, utána találkoztam veled. Igen, mielőtt megkérdezed, végig tudtam, hogy te vagy annak a nőnek a férje.
– Minden nős pasival eljössz Olaszországba?
– Csak ha nagy a farkuk.
– Oké. 1-0 neked. Szóval hivatalosan nős vagyok, de már nem élünk együtt.
– Ki vasalja az inged? – nem mondanám, hogy nem élvezem a döbbenetet, amit a kérdés okoz.
– A bejárónő.
– Erre nem gondoltam! – mondom inkább magamnak, mint neki. – Miért váltok?
– Sikeresen megismételtem apámat. Úgy látszik, ha egyszer fiam lesz, be kell oltanom a családi örökség ellen. – Úgy folytatja, hogy nem is vesz levegőt, ezért pár pillanatig fel se fogom, hogy a kérdés nem költői, tőlem vár rá választ. – Mi lesz velünk?

Korábbi fejezetek a Sorsfordítóból>>

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra