Sorsfordító – kísérleti webregény, 8. fejezet

Myreille

Megírtam az egész történetet, ám hónapok óta nem nyúltam hozzá. Új év, régi-új célok és egy újabb fejezet. Hátha csak ennyi kell a sorsnak és egy kiadónak.

Korábbi fejezetek a Sorsfordítóból>>

– Az attól függ, hogy mi a holnapi program!
Kifürkészhetetlen a tekintete. Nem tudom eldönteni, hogy azt fontolgatja, hogy megnyúzzon vagy megcsókoljon. De nekem komolyabb kérdésekre nem futja. Előző este, miközben visszamentem a szállodába, elhatároztam, hogy nem akarok a jövővel foglalkozni. Nem akarok arra gondolni, mi lesz, amikor visszaérkezünk Budapestre. Semmin se akarok aggódni, csak élvezni akarom ezt a kalandot. Nem érdekel a múlt, nem érdekel a jövő, csak a jelen foglalkoztat. A jó öreg „Carpe diem”, nem csak álomkép, hanem lehetőség. A bűneimért majd később megfizetek.
– Holnap szombat, kirándulni megyünk! – feleli. Úgy tűnik, veszi a lapot és nem beszélünk arról, létezik-e a „mi” és van-e jövője.
-Semmi szex? Csalódást okozol.
– Azt hittem, hogy a szexen felüli rész foglalkoztat…
– Hova?
– Megcélozzuk Bassano del Grappat, visszafelé megnézzük Marostica-t és ha lesz időnk, akkor Vicenzában is megállunk.
– Vicenzában él egy barátom.
– Nagy szerelem volt?
– Nagyon.
– Elmúlt?
– Olyasmi. Ő egy másik nőt vette le, én egy másik férfihoz mentem hozzá. Nem biztos, hogy ez volt a sorrend… azt hiszem, hogy én mentem előbb férjhez.
– Férjnél vagy? – állkapcsa megfeszül, most szívesen széttépne, jegyzem meg magamnak és olyan jóllakottan mosolygok, mint a cica, aki felfalta az összes tejfölt. – Nem hordasz jegygyűrűt! – bár türtőzteti magát, hangja dühös és csalódott.
Választ vár, de hallgatok. Szép a kétségbeesése. Gyönyörködöm abban, hogyan az érzelmek átsuhannak rajta, mindegyikbe kicsit belehal és végül ott a düh. Tisztán, gyilkosan. Kitölti, végigtáncol minden idegszálán. Ez a hirtelen felindulás a legszebb bók, amit eddig tőle kaptam. Felizgat. Megfeszül a mellbimbóm, a vénuszdombom felett sóvárgó vágyakozást nyiladozik. Fene se akar válaszolni, szexelni akarok. Most kellene nekiesni, hagyni, hogy belepusztuljon, majd kegyesen feloldozni, ha éppen úgy tartja kedvem. Még pár percig eljátszom a gondolattal, aztán hagyom elszállni a pillanatot.
– Már nem vagyok férjnél. Elváltunk.
Lassan kifújja a levegőt.
– Ne játssz velem! Illetve játssz, de ne így!
– Nem én vagyok még mindig házas…
– Zavar?
– Sohase vallanám be. – suttogom, de nem a beszélgetésre figyelek, hanem a tegnap este képei peregnek a fejemben. Szexéhségem pillanatról pillanatra emésztőbb.
– Ezek a szeszélyes végletekhez már öreg vagyok. Egyik pillanatban teljes reménytelenség, másikban… Ebbe bele fogok pusztulni! – elakad a szava, amikor észreveszi, az arcom kipirosodott. Lenéz a mellemre, és nem néz vissza a szemembe, leragadt a mellbimbóknál, amelyek azt vették a fejükbe, hogy átdöfik a csipkés melltartót és a pamut pólót. Jól haladnak.
– Ez őrültség! – suttogja. Kivonszol az étteremből, a pincér markába pénzt nyom és úgy rohan végig az utcán, mintha egy félelmetes szörny elől menekülne. A szálloda liftjéig tartja magát, de ott olyan hévvel harapja meg a nyakam, hogy felsikítok. A pillanatnyi fájdalom kijózanító.

A fájdalom egy pillanatra amnesztiát ad a száműzött, pesszimista énnek, aki megragadja az alkalmat, mint mikrofonhoz jutott sajtószóvivő és azonnal kifejti unalmas álláspontját: Ennél jobban fog fájni, amikor elhagy! A vállad begyógyul, a szíved soha! Fuss! Menekülj! Puffogtatja a közhelybombákat. Jó szokásom szerint azonnal vitába szállok önmagammal. Nem számít semmi! Most jó, csak ezt számít. Ezt akarom, semmi mást nem akarok, csak ezt. A pesszimista én viszont nem hagyja magát ilyen könnyen lerázni: Ne csinálj úgy, mintha nem vonzódnál hozzá és ne is próbáld bemagyarázni, hogy ez csak szex. Már most többet érzel, mint okos lenne. Úgy teszel, mintha csak könnyű kaland lenne, de kezdesz belegabalyodni. Te szerelmes vagy!

– Kuss! – mondom hangosan. Felemeli a száját a mellemről és értetlenül néz. – Semmi! – nyögöm, mert most nem éppen megfelelő a pillanat, hogy kivesézzük skizoid hajlamaimat. Kezemmel visszanyomom a fejét, folytassa csak azt, amit elkezdett.
A zsalutáblák között az utcai lámpák fénycsíkja beleharap a csipkefüggönybe, kellemes a hűvös éjszakai levegő. Nem vagyok álmos. A plafont nézem. Nem vagyok ezzel egyedül.
– Mesélj a házasságodról! Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy elvált legyél?– kérdezi szelíden.
– Semmi extra, a házasság amúgy is csak 6 hónap volt, a kapcsolat nagyjából 1 év. Nem volt okos döntés. Ennyi. Kezdetben jó volt, végül már nem annyira, és úgy éreztem, hogy túl fiatal vagyok, hogy megszokjam ezt az érzést és így éljek.
– Mikor váltál el?
– 3 éve.
– És egyedül álltál fel?
– Nem. Volt egy pasi. Szépeket mondott és rátaláltam önmagamra, és amikor már nem kuksoltam a sötét kamrában, egyszerű volt minden.
– Az a pasi nős volt?
– Nem. Hogyan jutott eszedbe?
– Nagyon rutinos vagy. Nincs púder, nincs rúzs, nincs szempillafesték. Semmi, ami nyomot hagy.
– Te pedig rutinból csekkolod, hogy mi hagyhat nyomot…
– Hazudjak?
– Már késő… Az a pasi nem volt nős, de az elmúlt három évben akadtak nős pasik. Hiába ilyen korban minden normális pasi már elvett egy nőt és éli a boldog vagy boldogtalan párkapcsolatok rutinját. Sokszor van gyerek, ami mellett nem túl könnyű ugrálni. Egészen sokszor nem is a nő miatt marad a faszi, hanem a gyerek miatt. Nem akar kimaradni a gyerek életéből.
– Keserű vagy.
– Dehogy! Csak realista.
– Te nem akarsz gyereket?
– De, nagyon szeretnék, sőt boldog is szeretnék lenni és talán szeretnék egy házat is fehér kerítéssel. A szeretők sorsa azonban nem ez, hanem a macska…
– Ugye, most ne próbáljam elmondani, hogy te mennyire más vagy, hogy nem egy vagy a sok közül és hogy jó lesz minden, megígérem.
– Ne ronts el mindent…
– Nem tudlak elképzelni, amikor magad alatt vagy. Amikor nem ragyogsz.
– Voltál már vidéken, olyan utcában, ahol nincs közvilágítás, vagy az erdő közepén, amikor nem világít a hold és minden fekete. Feketének, szürkének és sötétkéknek tűnik az egész világ. A színek ott vannak, de a szemnek minden fekete. Na, valami hasonlót műveltem magammal. Nem lekapcsoltam a villanyt, hanem szépen besötétedett. Először kifakultam, elszürkültem, majd sötét éjszaka lett. Egyszerűsítek: nem volt szex, nem volt fény, nem volt erőm, nem voltam én. – Engem is meglep, hogy most milyen logikus minden és hogy a valóságot sohasem kellett felfedeznem, egyszerűen szembe kellett néznem azzal, amit mindig is tudtam. Hiszen ott voltam, amikor szürkület lett, de vártam, hogy majd másnap felkel a nap, hiszen így szokott ez lenni, de nem lett másnap. Ott ragadtam a föld árnyékos oldalán. – Mindegy.
– Letaglózott, hogy férjénél vagy. Fel se merült bennem ez a lehetőség. Azt fontolgattam, hogy darabokra téplek, de megláttam a vágyat a szemedbe, a testeden, kanos lettem és ettől még dühösebb lettem. Benned akartam lenni. Birtokolni akartalak. Addig a pillanatig azt hittem, hogy én irányítok, de ott kicsúszott a talaj. Kegyetlen vagy velem.
– Csak néha és nem szándékosan. De jó látni, hogy fontos vagyok.
– Őrült egy nő vagy. A szép szavaknak nem hiszel, csak a tomboló dühnek. Gyere ide, kiskiflibe, úgy akarok ébredni az éjszaka közepén, hogy a fejedtől elzsibbadt a kezem. – hozzávackolódom, ő pedig egészen közel hajol a fülemhez:
– Szerinted minden majdnem alkalmazottamat elhozom Veronába?
– Nem tudhatom. A feleséged elég határozottan gyanúsított meg azzal, hogy a szeretőd vagyok. Nem hiszem, hogy alaptalanul lenne féltékeny.
– Jogos, megint nálad a pont…

Korábbi fejezetek a Sorsfordítóból>>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra