Tim Davys: A Halállista (részlet)

Myreille

A múlt egyszer bekopog az ajtón és a feladat komplikált: el kell érni, hogy a főnököd lekerüljön a halállistáról. Susogós Mackók irigykednek.

Egy titokzatos város és egy titokzatos (és természetesen mackósan jóképű) főhős:

Fülszöveg:
Medve Eriknek mindene megvan: sikeres karrier a reklámszakmában, gyönyörű feleség, pazar otthon. Tudja, hogy milyen szerencsés, hiszen fiatalkorában, Galamb Miklós maffiafőnök alkalmazottjaként az élete drogokról és szerencsejátékokról szólt. Ám a múlt nincs olyan távol, mint azt Erik szeretné. Egy reggel ugyanis Galamb Miklós két gorillája társaságában becsönget hozzá, mert azt hallotta, hogy a neve szerepel a Halállistán. Erik feladata, hogy a nevét lehúzzák róla. Ha sikerrel jár, minden rendben. Ha nem, úgy imádott feleségét, Nyúl Emmát fogják széttépni. Erik összeszedi a régi csapatát – egy komplexusos varjút, egy gőgös kígyót és egy meleg antilopot –, hogy kiderítse, tényleg létezik-e a Halállista, és ha igen, hogyan lehet valaki nevét kihúzni róla…

A titokzatos svéd szerző, Tim Davys regénye alaposan felkavarta a krimi állóvizét, amikor tavalyelőtt megjelent Amerikában. Mollisan Town lakói ugyan plüssállatok, de a város Dashiell Hammett és Raymond Chandler világát idézi, a szereplők pedig a legkeményebb keményfiúk, a legvadítóbb nők és a legkegyetlenebb bűnözők ebben az üdítően friss, egyedi és feledhetetlen krimiben.

„Viharos és sötét éjszakán születtem egy messzi, messzi országban. Húszéves korom előtt egyetlen könyvet sem olvastam. Képregényekből, magazinokból és filmekből tanultam meg, hogyan kell egy történetet elmesélni. Tanultam irodalmat, állást kaptam, találtam magamnak egy feleséget és vettem egy kutyát. Pszichológiát tanultam, újabb állást kaptam, a feleségemet megtartottam és írtam egy könyvet. Ma sokkal öregebb vagyok, mint régebben. A kutya is. A feleségem korát illetően egy szót sem vagyok hajlandó szólni. Megyek előre: életben vagyok, többet írok és megszokom a New York-i életet. De egy dolgot megtanultam az életben (és komolyan mondom, hogy megtanultam): Soha nem az lesz a vége, ami elterveztél.”

Tim Davys: A Halállista (részlet)Agave Könyvek

Első fejezet

Medve Erik és Nyúl Emma április vége felé egy reggel dörömbölésre ébredtek vöröstéglás házukban az Uxbridge utcában. A reggeli eső véget ért, a szél elállt, a nap pedig hétágra sütött Mollisanváros fölött.
– Kuss! Elég a dörömbölésből! – motyogta magában Medve Erik, és a fejére húzta a takarót.
De a takaró túl vékony volt, a dörömbölés pedig szinte sértette a medve dobhártyáját.
Képtelen volt visszaaludni.
Az előző este nagyon hosszúra sikerült, és nem éppen alkoholmentesre. Olyan este volt, amikor minden plüssállat mulatni vágyott. Az éttermek megteltek Lanceheimban; a világoslila Pfaffendrorfer Toron pedig alig lehetett mozdulni az állatoktól egészen a Zenepalotáig; a mustársárga Krünkenhagen bárjaiban pedig rosszabb volt a helyzet, mint az Északi sugárúti csúcsforgalomban. Emlősök és hüllők, halak és szárnyasok, képzelt lények és a kevés rovar néhány képviselője – a legkülönfélébb plüssállatok népesítették be Lanceheim utcáit.
– Kövessetek! – kiáltotta Erik, amikor a tömeg a járdán ketté akarta szakítani kis csoportjukat.
Öten voltak. Varangy Kristóf, Macska László, és a projektfelelős a Kristóf & Kristóf reklámügynökségtől, akinek Erik nem tudta a nevét.
De Erik mellett Pávián Fülöp sétált. Aznap este mindenki Páviánra figyelt. Ő képviselte a Pont elnevezésű cipőcéget. Hónapok óta új reklámügynökséget kerestek maguknak, és mostanra a Kristóf & Kristóf befutó helyre tört elő. Már csak egy kis noszogatásra volt szükség.
Medve Erik készen állt a noszogatásra.
Erik egy nem túl messzi étterem felé terelte a csapatot. A távolból jól lehetett látni a neonreklámot, amin ez állt: „Papagáj Bár & Grill”.
– Papagáj – mondta Erik Pávián Fülöpnek. – Itt soha nem unatkozom egy percig sem.
Valójában Medve Erik még soha nem hallott a helyről, és nagy valószínűséggel többé vissza se talál ide. De a dőlt neonbetűk gyerekkora art decós élményeire emlékeztették, a hely pedig nagyjából olyan volt, mint a többi.
– Remélem, nincsenek dekadens hölgyek a Papagájban – nevetgélt idegesen Pávián. – Húsz éve nem voltam sehol, és nem szeretnék egyetlen… ledér hölggyel sem összefutni.
Pávián Fülöp szürke öltönyt viselt, fehér inget, és sötétkék nyakkendőt.
Vacsora közben elárulta, hogy a könyvelés érdekli legjobban a világon, a megtérülési mutatók, valamint a csigák, amiket Hillevie-ben gyűjtött a parton. Még az aktatáskája is ott lógott a kezében, ahogy Medve Erik mellett sétált. Egész este úgy fogta, mintha valamiféle életmentő öv lenne.
Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Pávián Fülöp mit sem szeretne jobban, mint dekadens hölgyekkel találkozni.
– Ledér hölgyek? – nevetett Medve Erik. – Sajnos biztos vagyok benne, hogy a Papagájban vannak efféle nők.
Pávián Fülöp izgalmában megborzongott.

A bejárati ajtót egyre erősebben verték.
Miért nem képes csengetni, mint az összes többi rendes plüssállat?
Medve Erik a másik oldalára fordult az ágyban. A takaró alatt érezte a saját leheletét. Martini és vodka. Állott martini és vodka. És még dohányzott is volna az éjjel? Mintha azt érezte volna a nyelvén.
Amikor eljöttek a Papagájból – mert egyetlen hölgy sem felelt meg Pávián dekadensről, illetve ledérről alkotott elképzeléseinek –, már mindannyian kellően be voltak rúgva. Egy jazz klubban kötöttek ki. Egy sötét pincében, ami nem lehetett Lanceheimban, sokkal inkább fenn, Tourquai-ben.
– Tudom, hogy nem kellene munkáról beszélnünk – szólalt meg Medve Erik.
Elég nehezen formálta a szavakat, nyelve nemegyszer összeakadt. Páviánnal egy kicsi, kerek asztalnál ültek a sarokban: Erik egy széken, Pávián pedig egy padszerűségen a falnál. A szaxofon sivított a színpadról, és lehet, hogy valaki ült Pávián ölében? Olyan sötét volt, hogy Erik nem látta jól.
– Tudom, hogy nem kellene üzletről beszélnünk, de már csak mi ketten maradtunk itt. Határoztatok már a Kristóf & Kristóffal kapcsolatban?
– Majd kedden – felelte Pávián.
Legalábbis Erik mintha ezt a választ hallotta volna.
– Kedden?
– De tudni akarjuk a plafont.
Vagy valami mást akartak tudni, Erik ezt sem hallotta pontosan. A szaxofonhoz csatlakozott egy trombita, és Erik már a saját szavát sem értette.
– Jól látom, hogy egy panda ül az öledben? – kérdezte Varangy Kristóf Páviántól.
Erik nem tudta, a varangy honnan került oda. De Pávián lebukott, és megpróbált felállni a padról. Aztán a következő pillanatban visszahuppant. A panda meg az ölében.
– Egy ujjal sem nyúltam hozzá! – kiáltotta.
És ekkor Erik tudta, hogy a Kristóf & Kristóf legújabb ügyfele nem más, mint a Pont cipőgyár.

– JÖVÖK MÁR! – kiáltotta Erik.
Ledobta magáról a takarót, és felült az ágyban. A hálószoba enyhén hullámzott. Az ajtón egyre erősebben dörömböltek.
Erikben halványan felködlött, hogy Emma egy órája elment otthonról. Amberville déli végében bérelt egy műtermet, a Swarwick park környékén. Ott dolgozott egészen addig, amíg a nap keletről sütött, így szeretett már korán reggel ott lenni. Erik lassabb volt. Precízebb, ahogy ő fogalmazott.
Sokkal hiúbb, ahogy Emma fogalmazott.
A medve felállt, felvette a földről az alsónadrágját és atlétáját. Tegnap este is ezeket viselte. Bűzlöttek az izzadságtól, a füsttől és a piától. Sóhajtott, majd lassan kiment az étkezőbe.
A hálóban be volt húzva a függöny, de a nappaliban a nap sugarai megtöltötték a helyiséget. Erik ruhából varrt orrlyukai öntudatlanul kitágultak, kicsi, kerek füle felágaskodott. Még csak találgatni sem mert, hogy ki állhat az ajtóban, hiszen ritkán ugrottak be hozzájuk hívatlan vendégek. Összeráncolta szemöldökét, lüktető homlokához emelte kezét, fekete gombszemében pedig kíváncsiság csillant.
Az élet gyakran kellemes meglepetésekkel kényeztette el Medve Eriket.
Kilépett az előszobába, amikor látogatója ismét nekiállt dörömbölni, és hallhatóan elvesztette a türelmét. Az ajtó zsanérja kezdett kimozdulni a keretből, a dörömbölő ütemesen és kitartóan végezte a dolgát.
Erik habozott.
Csak állt ott a kis, rózsaszínű bársonnyal áthúzott szófa mellett, amit Nyúl Emma vett egy árverésen meglehetősen drágán, alig egy éve.
Talán nem kellene kinyitni az ajtót. Erik hirtelen úgy érezte, nem akarja tudni, ki áll az ajtó mögött. Hangosan sóhajtott, és leült a rózsaszínű szófára.
A dörömbölés abbamaradt.
Aztán az ajtó berepült az előszobába.
Hatalmas robajjal és nagy ívben. A por lassan kezdett elülni, Erik pedig megpillantotta egy madár körvonalait, amint óvatosan átlépked a törmelékeken.
A madár mögött mindkét oldalon egy-egy nagydarab alak magasodott.
Galamb Miklós és két gorillája látogatták meg Eriket.
– Erik, drága barátom – szólalt meg Galamb monoton csicsergéssel, amikor kitisztult a levegő. – Úgy látom, rosszkor jöttem.
Azzal a galamb Erik pucér lába felé intett. A madár hibátlan szabású, kétsoros gombolású zakót viselt, nyaka körül rózsaszínű sállal.
Amikor berepült az ajtó, Erik úgy pattan fel a szófáról, mintha vigyázzállásba vágta volna magát, és most lepillantott az alsóneműjére. A szíve nagyot dobbant, és úgy meglepődött, hogy még elpirulni vagy mérgelődni is elfelejtett.
– Én… – kezdte.
– Semmi gond – nyugtatta meg Galamb, majd elhaladt Erik mellett, és bement a nappaliba.
A két gorilla az előszobában maradt. Ott álltak, ahol alig pár perce még az ajtó volt. Nem volt menekülés. Eriknek ismerős volt az egyik gorilla, a vörös. Meglehetősen szokatlan szín egy majomnak.
A galamb kényelembe helyezte magát a nappaliban: az egyik fotelba ült le. Erik óvatosan lehuppant a mellette álló kanapéra. Annak ellenére, hogy Mollisanvárosban gyakorlatilag minden plüssállat egyforma méretű volt, néhányan valahogy mégis nagyobbaknak tűntek, mások meg kisebbeknek. Galamb az utóbbi kategóriába tartozott, a gorillák meg az előbbibe.
– Elég régen találkoztunk… – kezdte Erik. – Tényleg…
– Túl régen – felelte Galamb. – Túl régen, barátom. De nem az én hibámból. Pontosan tudod, hol találsz meg.
Ez így igaz.
Galamb Miklós mindig a Monokowski Kaszinóban töltötte az idejét. Az a hír járta róla, hogy soha, vagy csak nagyon ritkán hagyja el kényelmes irodáját, ahol a tükörablakokon keresztül figyelheti a kaszinóban történteket. Erik viszont tudta, hogy az íróasztalától balra lévő festmény – egy ló harci díszben – valójában a Galamb lakásába vezető ajtó. Innét ruccant ki néha a külvilágba, ami szükséges volt az erőviszonyok fenntartásához. A madár egyike volt Amberville legveszedelmesebb lakóinak, és közvetve vagy közvetlenül ő irányította a kerület szervezett bűnözését.
– Ahogy te is tudod – jegyezte meg Erik, ügyelve, hogy hangja kedélyes és derűs maradjon –, engem hol lehet megtalálni.
– Igyekszem vigyázni a barátaimra – mondta Galamb. – És mindenképpen gratulálni akarod a sikereidhez.
Erik bólintott, és mosolygott, ám gerincét jeges kéz szorította meg. Nem tudta, Galamb mire akar kilyukadni. Erik ereje teljében volt, és úgy érezte, sok mindenre lehet büszke.
Galamb feltehetően olvasott valamit a Kristóf & Kristófról. Amióta Erik lett Varangy Kristóf és Nyúl Kristóf jobbkeze, meglehetősen sokat írt róla a sajtó.
– Kösz – mondta Erik.
– Szép a lakásod – folytatta Galamb Miklós.
Az előszobából ütések és reccsenések hangja szűrődött be. Annyira nem volt fülsüketítő, mint amikor az ajtót rúgták be, de ahhoz nagyon hasonló. Erik megfordult, és látta, hogy a két gorilla a rózsaszínű szófát aprítja fel éppen.
Emma, gondolta Erik, és a pánik lassan kúszott fel a gyomrából a torkába. Emma. Vigasztalhatatlan lesz.
– Miért?
Erik igyekezett nyugodtnak hangzani, és az előszoba felé intett a fejével, ahol a két gorilla tovább aprította, ami megmaradt a bútorból.
– Levezetnek – felelte a galamb. – Megszabadulnak a fölös energiáiktól. Talán el kellene mondanom, miért jöttem, mielőtt szétverik ezt a szép lakást.
Erik nyelt egyet, majd bólintott. A hátán izzadság csorgott, de lehet, hogy csak a másnaposságtól. Nem akart túl anyagias lenni, de a rózsaszínű szófát nem ingyen adták. És Emma soha nem fogja megérteni. Ő semmit sem tudott Erik fiatalkoráról, ugyanis a medve soha nem merte elmondani neki, hogy egykoron Galamb Miklósnak dolgozott. A többi nőnek utalt már erre és úgy általában a múltjára, mert azt hitte, ettől érdekesebbnek és izgalmasabbnak tartják. De Emmát nem lehetett ilyen könnyen lenyűgözni.
A gorillák végeztek az előszobában. Határozott léptekkel átdöngettek a nappalin, be az étkezőbe, ahol nekiestek az asztalnak és a székeknek.
Még szerencse, hogy a kristálycsillárt nem vették észre, gondolta Erik. Egy tizennyolcadik századi de Clos másolata volt, és mindössze négy volt belőle.
A következő pillanatban a kristály parányi darabokra robbant a padlón.

– Erik, te ismersz engem – mondta Galamb, és megigazította a sálját. – Én nem szoktam kertelni, azonnal a tárgyra térek. Rajta vagyok a Halállistán.
– A Halállistán? – kérdezte ostobán Erik.
– Azon – bólintott a galamb határozottan.
– De… – kezdte Erik, mert nem tudta, viccel-e vele Galamb, vagy sem. – De biztos vagy benne? Ez nem olyasmi, amit… tudni…
Erik elhallgatott.
– Van ennek bármiféle jelentősége? – kérdezte Galamb unottan.
Erik az óvodában hallott először a Halállistáról. Felnőttként nehezen hitte el, hogy valóban létezne egy ilyen lista. A Sofőrök olyan elvek alapján dolgoztak, amiket csak ők ismertek, és ez táptalajt adott a pletykáknak. A „viseltes és megfáradt” plüssállatokat vitték el piros teherautóikban, legalábbis ezt mondta mindenki. Senki sem tudta, mi történik az elvitt állatokkal, de eltűntek, és soha nem kerültek elő. Nem csoda hát, hogy mindenki félt a Sofőröktől, és nem ok nélküli, hogy mindenki hinni akart egy lista létezésében, hiszen így a Sofőrök éjszakai látogatásai nem tűntek olyan esetlegesnek és értelmetlennek. A Környezetvédelmi Minisztériumot szokták a Sofőrökkel kapcsolatban emlegetni, hiszen ez a kormányszerv volt felelős a város tömegközlekedéséért és az úgynevezett Kölyöklistáért. Ám azt senki sem hitte komolyan, hogy valakinek az a dolga a Minisztériumban, hogy halálra ítéljen egyes plüssállatokat.
– Talán van valami jelentősége – felelte óvatosan Erik.
Nem akart a másik irányba nézni, az étkező felé, a hangok alapján tudta, hogy mi folyik ott.
– Ha nincs Halállista, akkor nem is lehetsz rajta.
– Ez – legyintett Galamb – egy olyan érvelés hipotetikus része, ami engem hidegen hagy. Egyetlen dolog miatt jöttem ide. Azt akarom, hogy keresd meg a listát, és húzd ki róla a nevem.
A csend csak egy pillanatig töltötte meg a lakást. A gorillákat az étkezőben teljesen lekötötték a székek, amiket keményfából készítettek.
– Miért pont én?
– Mert tartozol nekem – emlékeztette Galamb. – Nem kevéssel.
– De az olyan régen történt.
– Kamatos kamat, és ne feledjük, hogy milyen rossz tárgyalási helyzetben vagy – felelte lekezelően és majdnem kedvesen a galamb, de aztán megint bekeményített. A madár ezekről a hirtelen hangulatváltozásokról volt híres. Vagy hírhedt. – Akárhonnét nézzük, Erik, te tökéletesen megfelelsz erre a feladatra. Ott van az anyád…
Amióta Rinocérosz Edda lett a Környezetvédelmi Minisztérium – Mollisanváros három legfontosabb minisztériumának egyike – feje, azóta Erik ázsiója érezhetően megnőtt az ismerősei közt. Most minden figyelemről és ázsióról lemondott volna cserébe azért, hogy ezt a beszélgetést meg nem történtté tegye.
– Kedves Galamb – mondta Erik –, garantálhatom, hogy sem a Környezetvédelmi Minisztérium, sem az anyám nem tud semmiféle Halállistáról, ami…
– Persze, persze – legyintett Galamb, majd végigsimított zakója hajtókáján. – Nem érdekel, hogy hogyan oldod meg. Minél kevesebbet tudok, annál jobb. Boldogan irányba állítanálak, ha tudnálak, de a macska… aki azt állította, hogy a nevem… rajta van a listán… sajnálatos módon… eltűnt. Ott kezded, ahol akarod.
– De én…
Galamb Miklós felállt, és ezzel Erikbe fagyasztotta a szót. Szörnyű csattanást hallottak. Erik a porcelánnal teli tálalószekrényre tippelt.
– Indulunk! – kiáltotta a galamb.
Azonnal csend lett az étkezőben, a két gorilla kiügetett a nappaliba.
Galamb egy lépést tett az előszoba felé, de eszébe jutott, hogy elfelejtett valamit. Megfordult.
– Nagyon egyszerű az egész – mondta, és hidegen végigmérte Medve Eriket, aki továbbra is csak ült a kanapén. – Ha a Sofőrök elvisznek engem, akkor a gorilláim elviszik az imádott Nyúl Emmádat. És darabokra tépik.
A galamb nem várta meg, hogy fenyegetése milyen hatást gyakorol a medvére. Követte a gorillákat az előszobába. Erik képtelen volt megmozdulni.
– Sok szerencsét! – csicseregte a madár az ajtóból, és eltűnt.
Második fejezet

Erik arra szánta a napot, hogy rendet tegyen a lakásban. Emmával egy lakberendezési lapba illő otthont teremtettek maguknak Amberville egyik régi, patinás műemléképületében. Nehezen lehetett mentséget találni arra, hogy Erik Amberville-be költözött, ahol gyerekeskedett. Azt kellett volna tennie, amit a reklámszakmában dolgozó kreatívok szoktak: egy kevésbé szép (de ugyanolyan drága) lakásba költözni Tourquai északi részén, egy multikulturális negyedben. Vagy ami még jobb, vehetett volna egy felújított loftot Yokban. Az passzolt volna a magáról kialakított képhez: a szakma különce volt, akinek igencsak titokzatos a múltja.
Tizenöt és tizenkilenc éves kora között Medve Erik a Monokowski Kaszinóban élt, Amberville egyik tiltott bűntanyáján. Ott aludt, ahol éppen hely volt, egy asztal alatt, egy kanapén vagy a vécén, ebből a szempontból nem volt válogatós. A legtöbb esetben kiütötték a drogok, és akár egy rulettasztalon is el tudott volna aludni. Az alkalmazottak öltözőjében, egy szekrényben tartotta az összes tulajdonát, egy nejlonszatyorban. Legjobb barátja, Gazella Lali a mellényzsebében őrizte a kulcsot. Erik olyan ritkán használta a szekrényt, hogy néha azt sem tudta, mit tart benne.
Ebben az időszakában Erik életét Galamb Miklós irányította. És erre állandóan emlékeztették is. Különböző nehézségű munkákat kellett elvégeznie. A feladatokat soha sem Galamb adta neki, de kétely nem férhetett hozzá, hogy ki hozza a döntéseket. Néha csak apróságokat kellett megtennie. Lezárt borítékban sok készpénzt vinni valahova, vagy kis csomagokba adagolt kábítószert (olyan vastag ragasztószalaggal körbetekerve, amit csak ollóval vagy éles késsel lehetett elvágni) szállítani az egyik kaszinóból a másikba. Néha Gazella Lalinak kellett segíteni kifosztani a kuncsaftokat a sikátorban. Máskor meg egész nap mosogatni. Néha pedig még ennél is kellemetlenebb dolgot kellett csinálnia, mint például a kuncsaftok vécéjében takarítani, vagy őrködni, miközben a gorillák tették, amiért a fizetésüket kapták.
Cserébe korlátlan hitelt kapott a kaszinóban.
Cserébe ételt és fedelet kapott.
A fiatal Medve Erik nem panaszkodott.
De minden egyes hitelbe leosztott kártyalappal, és minden egyes alkohollal leöblített fehér pirulával egy újabb lépést tett a szörnyű vég felé, amelyre a jelek szerint predesztinálva volt. Nyúl Emma nélkül a vörös teherautó még a huszadik születésnapja előtt elvitte volna Medve Eriket.

Amikor először meglátta őt, Nyúl Emma egy ablak előtt állt, ami a tengerre nézett. Olyan kacéran mosolygott, hogy Erik nem tudott ellenállni. Fehér ruhát viselt. Nyúl Emma úgy nézett ki, mintha egy reklámtervező álmodta volna meg. Olyan volt, mintha Medve Erik fedezte volna fel.
Azt mondják, a szerelem mindent legyőz.
Valóban.
Attól a naptól kezdve Medve Erik olyan fájdalommal, bizalommal, szenvedéllyel és önpusztító kitartással szerette Nyúl Emmát, ami felett nem volt hatalma. Amikor Emma sikert ért el, Erik boldogsága határtalan volt. Ha rosszul mentek a dolgai, Erik szinte megőrült attól, hogy nem tud segíteni.
És Emma ezt nem szerette.
Állandóan veszekedett vele, és azzal vádolta, hogy eltorzítja az érzéseit. Azt mondta, hogy Erik megfojtja őt, és eltörli a határokat kettejük élete között. Azt mondta, hogy a szerelmet nem így kell kimutatni.
Ha lehetősége lett volna rá, Erik máshogy mutatja ki szerelmét. De Emmával kapcsolatban Erik elvesztette a józan eszét. Úgy viselkedett, mint egy bocs, ösztönösen és gondolkodás nélkül. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.

Miközben Medve Erik a két gorilla munkálkodásának eredményét takarította el és elfogadható magyarázatot igyekezett találni arra, hogy mi történt a bútorokkal az előszobában és az ebédlőben (hogy időt nyerjen, azt találta ki, hogy az előszobai bútorokat egy fotózáshoz adta kölcsön, az ebédlőben lévőket meg kárpitoshoz és asztaloshoz vitette, mert rájuk fért a felújítás), rájött, hogy nincs választása.
Meg kellett tudnia, létezik-e a Halállista, és ha igen, akkor el kellett intéznie, hogy Galamb nevét levegyék róla.
Nem tudta, mennyi ideje van, de sejtette, hogy nem túl sok. És azt is tudta, hogy egyedül semmire sem jut.
Ezen az április napon a középkorú medve gondolatai ismét visszatértek bohém fiatalságához. Erik projektmenedzserekkel, tévéreklám-rendezőkkel és elkényeztetett marketingesekkel töltötte napjait, ők nem tudnának segíteni neki ebben a feladatban. Nincs más választása, össze kell szednie a régi bandát.
Harmadik fejezet

A Grand Divino valóságos paradicsom volt mindazoknak, akik azt hitték, két kézzel szórhatják a pénzt. Ruha, étel, lakberendezés vagy kultúra – mindezt, és még sokkal többet is meg lehetett találni a Grand Divinóban. A fantasztikus, márványból, bársonyból, tölgyfából és üvegből készült épületben mindent meg lehetett venni. A rózsaszínű épület pedig egyszerre volt hívogató és tágas. A bejárata a Délelőtti Időjárástól egészen az Esti Időjárásig nyitva állt. Amikor Medve Erik belépett a parfümök üveg- és tükörrengetegébe, ő volt az egyetlen vevő.
Az illatok, mint mindig, most is egy pillanat alatt elszédítették. A levendula és a menta, a pézsma és a liliom illata szinte elkábította; csak állt, és Nyúl Emmáról ábrándozott. Magas, zöld fűben feküdtek a nyári égbolt alatt egymás karjában, és olyasmiket mondtak egymásnak, amit csak azoknak mondunk, akiket nagyon szeretünk. Olyan volt, mintha hitt volna a saját reklámszlogenjeinek: „Giselle – a tavasz illata” vagy „No. 3 a Max Loyától – a szerelem álma”. Szerette a parfümöket, és az összes vezető márkával dolgozott már együtt. Még olyan termékekkel is, amiket nem szeretett, de ennek alig volt jelentősége. Erik ugyanis nem a parfümöket szerette, hanem a sikert. De azt mindennél jobban. Tudta, hogy ez nem túl vonzó oldala személyiségének, és igyekezte annyira elnyomni, amennyire csak lehet.
De nem tudott jól hazudni, és Emma mindig az álarca mögé látott. Tegnap este nem hitte el, amit Erik a bútorokról mondott. A békesség és nyugalom kedvéért elfogadta a kitalációit magyarázatként, de ma reggel támadásba lendült, mondván: még egy bocs sem hinné el a hazugságait.
Erik úgy döntött, hogy még akkor sem mondja el az igazat, ha Emma sarokba szorítja. Az igazságtól semmi sem lenne jobb.
Medve Erik a száján át kezdte el venni a levegőt, hogy kivonja magát a csábító parfümök hatása alól, és visszanyerje az akaraterejét. Határozott léptekkel odasétált a mozgólépcsőkhöz, és felment az ötödik emeletre. Liftek is voltak a Grand Divinóban, csak éppen mindig elfelejtette, hogy hol. A műanyagból, üvegből és fémből készült mozgólépcsők jelentették a luxusáruház gerincét. A külső üvegborításnak köszönhetően pontosan lehetett látni az őket működtető mechanizmusokat, és egyfajta páternoszterként forogtak bennük a kerekek, így csábítva a látogatókat vásárlásra reggeltől estig. A mozgólépcsők lassan vitték egyre feljebb a vásárlókat, fel egészen a tetőre, ahol apró lámpacsillagok borították be a sötétkék hátteret. Egy ilyen – már-már isteni – élményt követően mit számított, hogy egy pár csizma párezerrel többe kerül, mint két utcával odébb?

Az ötödik emeleten, az ágyak és ágyneműk mellett volt a kézimunka osztály. A tűk és fonalak mellett egy bárszékszerűségen ült a masszív Varjú Tom-Tom. Kivételes látványt nyújtott. Egy hosszú, fehér asztal mögött görnyedt és méretük szerint szortírozta a tűket. A varjú fekete teste az asztal fölé hajolt, és a szárnya legvégén lévő toll segítségével végezte munkáját. Erik nem utolsó sorban a csőre alatt lévő – állítólag gyártási hibának minősülő – piros foltnak köszönhetően ismerte fel régi barátját. A varjú mellett annyira eltörpült az asztal, hogy úgy nézett ki, mintha a gyerekbútor-osztályról került volna ide.
Az osztályon még két eladó dolgozott, két idősödő emse, akiket Erik először nem is vett észre. Az egyik valami virágos anyagot hajtogatott Tom-Tomtól nem messze, a másik meg a leértékelt sarokban vasalt konyhai kötényeket.
Az osztályon teljes volt a nyugalom. Medve Erik egy emeletes ágy mögé húzódott be, hogy összeszedje a bátorságát. Szinte képtelenségnek tűnt, hogy a tűket lassan szortírozó plüssállat ugyanaz a madár, akit egykoron ismert. A varjú húsz évvel korábban könnyedén széttört két téglát is a szárnyai közt. Akkoriban Erik sokat nevetett azokon a nyomorultakon, akik véletlenül megzavarták Tom-Tomot, amint gondolataiba mélyedve ült: ennél értelmetlenebbül nehéz elveszíteni egy végtagot. Tom-Tom rendszerint kedvesebb is volt az átlagnál, de néha felrobbant a benne örvénylő őrülettől, amit képtelen volt uralni.
És most? Vajon lehet még számítani a varjú lojalitására?
Erik tett pár óvatos lépést, és kikerülte a vasalót emsét. Ahogy elhaladt a gobelinek mellett, a varjú felnézett. A másodperc tört részéig meglepetéssel vegyes aggodalom csillant fekete szemében. Lassan félretolta a tűket, és felállt.
– Ezt már nem hiszem el! – kiáltotta el magát.
Odarohant a medvéhez, a szárnyai közé vette, felemelte a földről, és olyan erősen szorította meg, hogy Erik elnevette magát. Főleg a megkönnyebbüléstől, de azért is, mert tisztában volt vele, mennyire nevetséges lehet kívülről a jelenet.
Miután a két régi barát üdvözölte egymást, és elpuffogtatta az ilyenkor szokásos közhelyeket, Tom-Tom leült a helyére, és folytatta a szortírozást. Erik az asztalra könyökölt, és figyelte, mit csinál a varjú.
– Te meg hogy a fenébe kötöttél ki itt? – kérdezte végül. Erik manapság egyre jobban figyelt arra, hogyan beszél, így a még a „fene” is furcsán hangzott a szájából.
– Hogy érted? – kérdezte a varjú.
– Nos… – felelte Erik, és magabiztossága szinte azonnal elpárolgott. – Hogyan kötöttél ki itt tűk, fonalak meg… emsék között?
– Jozefina és Amália – mosolygott Tom-Tom. – Ők a legjobbak. Segítenek a gobelinnel. Otthon egy hatalmas darabon dolgozom. A hálóba szánom. Egy fantasztikus tájkép lesz. Maradj itt ebédre, utána meg tudom mutatni. Valahol megvannak a rajzaim róla…
Tom-Tom bizonytalanul körbepillantott. Valahol megvoltak a rajzai.
– Őszinte leszek – közölte Erik. – Én inkább arra gondoltam, hogy megszabadítalak az ebédtől. Véglegesen.
– Nincs semmi baj az ebéddel – felelte Tom-Tom. – A pincében van egy büfé az alkalmazottaknak. Ma zöldségleves lesz. Tudom, nem hangzik valami izgalmasnak, de sokkal jobb, mint amire számítasz.
– Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit közösen – mondta Erik. – Te, Lali, Kígyó meg én.
– Valamit? – ismételte Tom-Tom.
Erik bólintott.
– Kígyó soha nem csatlakozik – vetette ellen a madár. – Pár éve összefutottam vele itt, az áruházban. Úgy tett, mint aki nem ismer meg. Azt hittem, viccel. Párszor utána szóltam, de még csak meg sem fordult.
– Kígyó csatlakozni fog – nyugtatta meg Erik.
– Garantálod?
– Garantálom.
– Ammindenit – bólintott Tom-Tom, és elmerült a gondolataiban.
– Pénzügyileg egy életre nem lesz többé gondod – közölte vele Erik, közben elképzelése sem volt, hogyan tartja meg ezt az ígéretét.
– Azt mondod?
– Azt.
– És ha balul sül el az egész? – kérdezte Tom-Tom, mert nem most kezdte az ipart.
– Akkor balul sül el.
A varjú bólintott, mintha Erik valami nagyon mély értelműt mondott volna, és még mélyebbre süllyedt a gondolataiban. Amikor Erik azon kezdett el tűnődni, hogy Tom-Tom vajon egyáltalán tudja-e, hogy min gondolkodik, a varjú lassan felkelt. Lassan, nem tétovázva, de nem is agresszívan.
– Appokolba – mondta. – Akkor menjünk.
– Rendben – felelte Erik mindenféle meglepetés nélkül.
A varjú levette a kötényt, amit az osztályon mindenkinek viselnie kellett, összehajtogatta, és letette a tűk mellé.
– Amália – szólt a közelebb álló kocának –, neked kell szortíroznod a tűket. Én felmondok.
Amália zavartnak és elveszettnek látszott, mindazonáltal elég hamar feltalálhatta magát, mert mire Erik és Tom-Tom odaértek a liftekhez, egy rozmár állta útjukat. A varjúra emelte szürke szemét, és megkérdezte, mi a helyzet.
– Felmondok – felelte kedélyesen Tom-Tom.
– Nem hiszem én azt – sziszegte magabiztosan a rozmár. – Így nem lehet felmondani. Mert erről szólni kell valakinek. Meg aztán felelőtlenség is, csak így.
A rozmár fontoskodásán Erik és Tom-Tom elmosolyodtak. Hirtelen beugrottak gyerekkoruk emlékei, a napok, amelyek soha nem jönnek vissza, és amelyeket az idő oly széppé tesz.
– Dobd félre – javasolta Erik.
– Úgy gondolod?
– Úgy gondolom.
Erre Tom-Tom lépett egyet előre, karmait belemélyesztette a parkettába, hogy biztosan álljon, majd felemelte a rozmárt, és bedobta az ágyak közé, ahol halkan rádőlt egy stóc ágybetét.
– Mint a régi szép időkben, mi? – nevetett Tom-Tom, és nyugodtan a liftek felé indult.
Medve Erik magának sem merte elismerni, hogy bármennyire is helytelen, de boldog.
– Van időnk beugrani a büfébe, mielőtt indulunk? – kérdezte Tom-Tom. – Nem szívesen maradnék le arról a zöldséglevesről.

Alkony 1

Ott állt a tornyában, és Mollisanvárost nézte az alkonyban. Hideg, kicsi szemében tűz égett, a megingathatatlan akarat tüze. Ezt az akaraterőt senkinek sem mutatta ki, tudta, hogy halálra rémisztené azt, aki megpillantja. És minden további nélkül el tudta rejteni, hiszen mindig ura volt önmagának. Aki képtelen uralkodni önmagán, az másokon sem tud. Számára pedig az ellenőrzés – akár saját maga, akár mások felett – egyenlő volt a hatalommal. Így élte az életét. Így ragadta meg a hatalmat, így gyakorolta. Szeme remegő fehérjében egy egészen rövid pillanatra mosoly csillant, de ezt senki sem láthatta. A hatalom mosolya volt, egyszerre elégedett és rettegéssel teli.

A sötétségben állt. Ahogy lenézett, látta az egymást keresztező sugárutakat, amik négy részre szelik a várost. A városát, a vágy és a tárgyak világát. Teljesen mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy az autók fényszórói róka módjára surrannak a labirintusszerű utcákon. A város minden egyes utcájának megvolt a saját színe. Minden fontos épületet az alaptól a tetőig befestettek – beleértve az ablakkereteket, a könyöklőket, a tetőcserepeket és a kéményeket is – a szivárvány valamelyik színének árnyalatára. A toronyból nézve Mollisanváros napközben a színek kavalkádja volt, de miután leszállt a sötétség, a neonfények adtak életet és személyiséget az aszfaltnak, a tégláknak és a cementnek. Imádta ezt a várost.
Mollisanváros pár kilométerre terült el a tengerparttól. Nyugatra a nagy tenger húzódott, partján Hillevie-vel, a gazdagok nyaralótelepülésével. Ezt leszámítva sűrű erdő határolta a várost északon, délen és keleten is. A város pedig nőtt: mindenütt kivágott fák és bokrok jelezték a terjedését. A plüssállatok mind a négy égtáj felé bővítették a várost. Az erdő végtelennek látszott, soha senkinek sem sikerült a mélyére hatolni, bár sokan megpróbálkoztak a lehetetlennek tűnő feladattal.
A plüssállatok természetüknél fogva kíváncsiak, gondolta. Ebből származott az örömük, és a balszerencséjük is.
A város mind a négy része arra törekedett, hogy a saját jellegzetességeit megőrizve, a legnagyobb legyen. Hajdanán független falvak voltak, de mostanra elválaszthatatlanul egybenőttek, és meg kellett osztozniuk az erőforrásokon. Amberville a burzsoá jóléte, Tourquai hektikus urbánus élete, Lanceheim tudatos különállása és végül Yok évről évre növekvő nehézségei egyre nagyobb kihívás elé állította a város vezetőit. Mára a város négy kerületében milliónál is több plüssállat élt, mindenféle fajtájú, színű és mentalitású. Néha úgy látta magát, mint a mindent mozgató bábmestert, hiszen uralkodott a többieken. Amikor becsukta a szemét, látta, ahogy négymillió apró fonál köti össze az agyát a város minden egyes állatával.
Büszkeség, gondolta. Halálos bűn.

A macska, aki kidöntötte a tejet, a macska, aki elkotyogta Galamb Miklósnak, amit nem kellett volna. A gondolat iszonyú haragra gerjesztette. Izmait öntudatlanul is megfeszítette, és megragadta a fotel karfáját. A gondolat, hogy egy ilyen jelentéktelen állat képes volt megzavarni egy jól működő folyamatot. A gondolat, hogy ez a majdnem tökéletes világ, amit nemcsak a maga, hanem mindenki számára épített, ilyen könnyen összeomolhat… A gondolat, hogy ezek szerint az évek alatt annyira ellustult és elkényelmesedett, hogy már nem törődött eléggé az egésszel… És így érhette meglepetésként, ami történt. Hagyta magát, hogy meglepje valami, ami pedig annyira egyértelmű. A plüssállatok gerinctelensége.
Megrázta a fejét.
Újra lassan lélegzett.
Erőt vett magán, hogy elterelje a figyelmét, különben felrobbant volna. Az ilyen, a macska ügyéhez hasonló hibák nélkül, gondolta, az élet túl könnyű lenne. Ha már a véletlen sem az ellensége, akkor ki állíthatja őt bármiféle kihívás elé? Azzal semmire sem megy, hogy itt áll, és a macskát átkozza.
Eljött a cselekvés ideje.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra