Toni Morrison: Nagyonkék

Remous

Alig két éve jelent meg Magyarországon Toni Morrison első regénye, a Nagyonkék, s máris antikváriumban bukkantam rá. Ez a tény, és az internetes olvasónaplókban talált bejegyzések alapján tudom, hogy nem aratott nagy sikert. A könyv amely a szeretetet és a szeretethiányt egyaránt kísérő fájdalom, a varázslatos meseszövés és az örvénylő költői fantázia remekműve; – úgy érzem – azért osztotta meg az olvasókat, mert a regényben felvetett (valóságos) problémákat, afro – amerikanizált jelenségeket szűken értelmezték. És ez olyannyira jellemzi (skatulyák nélkül) az országot.

A szerző szülővárosában, az ohiói Lorainben játszódó történet egy áldozattá váló tizenegy éves fekete kislány, Pecola Breedlove sorsát beszéli el. Pecola azért imádkozik, hogy kék szeme legyen, mert így ő is éppolyan szép és szeretetre méltó lesz, mint a sok-sok szőke, kék szemű, filmvászonra illő fehér amerikai kislány. 1941 baljós őszén, amikor a városka kertjeiben nem bújik elő a bársonyvirág, Pecola élete sem tud szárba szökkenni; fájdalmas és borzalmas pusztítással járó fordulatot vesz. Hogy tölti ki egy gyerek szívét a félelem és a magány? Hogyan lesz tragédia abból, hogy egy vágy beteljesül; erről szól a Nagyonkék.

Arra érdemesek vitatkozhatnak pszichológiai tesztek alapján; sémákat zsolozsmázhatnak, de a két világháború között játszódó, helyenként naturális történetben, a feketék (oly messze van) problémája rávilágít arra, hogy számos magánvalóság ma is létező társadalmi szindróma. Itt és most! (lásd mai Híradó) pedofília, kirekesztettség, megkülönböztetés stb. Fontos mondandója még a könyvnek, hogy sem én, sem a gyermekeim ne zárkózzanak el a megismerés elől. Azért mert valami rossz (pl: pedofília , rasszizmus), azért még létezik, tehát ideje többet tudni róla. Ha pedig kérdeznek, tabuk nélkül válaszolni kell nekik. Okosak, értelmesek, felesleges féligazságokkal etetni őket.

Toni Morrison: Mese a nyelvről – elhangzott 1993-ban, a Nobel-díj átadásakor (Fordította: Vághy László)

„ Hol volt , hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony. Világtalan, de igen bölcs. Vagy öregember? Talán guru. Nyugtalan gyermekeket csitítgató kobzos. Több nép mesekincséből is hallottam már hasonló történetet.

Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy öregasszony. Világtalan. Bölcs.

Az általam ismert változatban az asszony rabszolgák leánya, fekete, amerikai, és egyedül lakik egy kis házban a falu végén. Páratlan bölcsessége széltében – hosszában ismert, megkérdőjelezhetetlen. A falu népének ő a törvény, és az is, ami a törvényen túl van. Oly nagy tiszteletben tartják, s oly mértékben rettegik a szavát, hogy a híre a falu határán túl, messze földre szárnyal; a városba is elér, ahol a vidéki próféták észjárása és mondásai nagy nevetség forrása.

Egy nap ezt az idős asszonyt felkeresi néhány fiatalember. Abban törik a fejüket, hogy látnoki képességeiről lerántják a leplet, és ország – világ előtt bebizonyítják, hogy az, aminek hiszik: csaló és szélhámos. Tervük egyszer: belépnek a házba, és feltesznek neki egy kérdést, melynek megválaszolása kizárólagosan attól függ, amiben az asszony őtőlük különbözik, s ezt a különbözőséget pedig ők alapvetően csököttségnek vélik – a vakságát. Elébe állnak, és az egyik így szól hozzá: „ A kezemben, öregasszony, egy madarat tartok. Mondd meg, él–e a madár, vagy halott?”

De az öregasszony nem válaszol, mire megismétli a kérdést: „A madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt?”

Most se felel. Világtalan; nem látja vendégeit sem, nemhogy azt, mi van a kezükben. Nem ismeri a bőrük színét, a nemüket, sem azt, mely földről jöttek. Csak azt tudja biztosan, hogy valamiben sántikálnak.

Oly sokáig hallgat az öregasszony, hogy a fiatalemberek csak nagy nehezen tudják visszatartani a nevetésüket.

Végül megszólal; szelíd, de szigorú hangon. „ Nem tudom”, feleli. „ Nem tudom, hogy a madár a kezetekben eleven-e vagy holt, csak azt tudom, hogy a kezetekben van. A ti kezetekben.”

A válasz a következőképpen értelmezhető. Ha a madár halott: vagy már így találták, vagy ők ölték meg. Ha él, még mindig megölhetik. Hogy életben marad – e, egyedül őtőlük függ. Akár így, akár úgy, ők felelnek érte.

Így dorgálta meg ifjú látogatóit az öregasszony, amiért az erejüket fitogtatták, és gúnyt űztek a védtelenségéből, az értésükre adván, hogy nemcsak azért felelnek, amiért csúffá akarták tenni, hanem a kis batyunyi életért is, amit a cél érdekében felhasználtak. A világtalan asszony a hatalommal való kérkedésről az eszközre irányítja a figyelmet, amivel a hatalmat gyakorolják.

Ellenállhatatlan erővel csábított mindig az elmélkedés, vajon saját gyönge testén kívül mi mindent jelképezhet ez a tenyérben tartott madár – és különösen csábít most, ahogy eltöprengek a munkám fölött, aminek a révén most e megkülönböztetett figyelem övez. Úgy döntöttem, a madarat mint a nyelv, az asszonyt pedig mint egy céhbeli írónő képét fogom fel. Az asszony aggódik, hogyan bánnak a nyelvvel, mi mindenre alkalmazzák, miféle gyalázatos célra használják, miért veszik el tőle jogos tulajdonát, amin álmodik, amit születésekor kapott. Író lévén részben rendszernek, részben valamiféle élő organizmusnak látja a nyelvet, ami fölött az ember hatalommal rendelkezik; de legfőképpen mégis közvetítő eszköznek – tettnek, ami bizonyos következményekkel jár. Így tehát a gyerekek által feltett kérdés – „Él – e vagy halott?” – véres valóság a számára, mert úgy gondol a nyelvre mint természetes halálnak és tudatos pusztításnak egyaránt kitett dologra, mint egy kétségkívül veszélyeztetett és csak céltudatos erőfeszítés által megmenthető valamire. Úgy véli, hogy amennyiben a madár halott, őrzői felelnek a tetemért. Márpedig nemcsak attól halott egy nyelv, ha már senki nem ír rajta és beszéli; elég, ha megmerevedik, és bárgyú elégedettséggel csodálja önnön bénultságát. Mint az agyonlúgozott és tisztogatott, lúgozó-tisztogató hivatalnoknyelv. Könyörtelenül szabályoz és csendőrködik, s nincs vágya és célja egyéb, mint bódult nárcizmusának önkívületében szabad mozgásteret biztosítson kizárólagos dominanciájának. De ha sz utolsókat rúgja is, mégsem egészen hatástalan; serényen gáncsolja a szellemet, fékezi a tudást, elnyomja az ember teljesítőképességét. Kérdésekre nem fogékony, új eszméket létrehozni vagy akár megtűrni, gondolatokat tetszetős formába önteni, történeteket elmesélni, zavarba ejtő csöndeket feloldani egyaránt képtelen. A hivatalos nyelv, amit a tudatlanság szentesítése és a kiváltságok védelme végett kovácsoltak, nem más, mint a fényesre dörzsölt páncél, ami elvakít a csillogásával, ám amit, mint felesleges burkot, a lovagok már réges-rég sutba hajítottak. De mégis itt van egész ostoba, gőgös, falánk és érzelgős valójában. Tiszteletet parancsol a nebulóknak, a zsarnoknak menedéket biztosít, szilárdság, össznemzeti egyetértés, béke és harmónia hamis emlékeit idézgeti.

Az asszony tudja, hogy amikor – gondatlanságból, a használat vagy a tisztelet hiányából, netalán közönyből eredően, avagy hivatalos rendelet következtében – meghal a nyelv, nemcsak ő maga, hanem mindenki, aki használta, illetve alakított rajta, felelős a kimúlásáért. Hazájában a gyermekek inkább leharapják a nyelvüket, és golyót használnak helyette, hogy a szótlanság, a bénult és bénító nyelv szavára felhívják a figyelmet; a nyelvre, amiről a felnőttel egyszer s mindenkorra lemondtak mint eszközről, mely segíthetne megbirkózniuk a jelentéssel, útmutatást nyújthatna, vagy kifejezhetné az érzelmeiket. És nem csak a gyerekek némulnak el. Némán tátognak az államfők, a hatalom fő sáfárai is, mert kilúgozott beszédük nem teszi lehetővé, hogy hozzáférjenek ahhoz, ami emberi ösztöneikből még megmaradt, mert csak ahhoz szólnak, akik engedelmeskednek nekik, és a célból, hogy kicsikarják az engedelmességet.

A nyelv szisztematikus kizsákmányolása világosan felismerhető minden abbéli törekvésben, hogy figyelmen kívül hagyva árnyalatait, sokrétűségét, bába – jellegét, fenyegetőzésre és mások leigázására használják. A zsarnoki nyelv nemcsak képviseli az erőszakot, hanem ő az erőszak maga; nemcsak jelképezi a tudás korlátait, hanem maga is korlátoz. Akár ködösítő állpolitikai zsargon, akár a lélektelen média álnyelve; akár az akadémia gőgös és megcsontosodott vagy a tudomány árupiacra kacsingató stílusa; akár az etikátlan törvény gátlástalan kifejezésmódja vagy a kisebbségek elidegenítését célzó nyelvezet, mely a rasszista agressziót irodalmi álca mögé rejti – el kell vetni, kiselejtezni, megváltoztatni, leleplezni. Ez a korcs nyelv vért iszik, megleli a legsebezhetőbb pontokat, a tiszteletreméltóságos a patriotizmus krinolinja alá bújtatja fasiszta csizmáját, mellyel a kimerült és meggyalázott értelembe tiporva kíméletlenül halad a célja felé. Mindenfajta szexuális, faji és vallási zsargon csak a mások fölött érvényesített uralom csendőrnyelvének a díszpéldánya; nem tűrik és nem tűrhetik az új ismeretet, s nem ösztönzik a kölcsönös eszmecserét….”

Az asszony pontosan tudja, hogy nincs az a szellemi zsoldoskatona, csillapíthatatlan étvágyú diktátor, lefizetett politikus és demagóg, az az álzsurnaliszta, akit az ő gondolatai meggyőznének. Mindig volt, van és lesz olyan buzdító nyelv, mely fegyverbe szólítja a honpolgárokat, hogy mészároljanak és lemészároltassanak a bevásárlóközpontokban, a törvényszékeken, a postahivatalokban, a játszótéren, a hálószobákban és az utcákon, olyan izgató és a megszépített emlékezetre apelláló nyelv, mely az értelmetlen halál szánalmasságát és feleslegességét eltussolja. Volt, van és lesz az erőszakot, a kínvallatást és gyilkosságot megszentesítő szentesítő diplomatikus zsargon. Mindig volt, és egyre több lesz a csábító, mutáns nyelv, melyek egyedüli célja, hogy megfojtsák a nőt, letömjék a torkán, mint libamájnak szánt libákén a saját kimondhatatlan, vétkes szavait; egyre több a tudományos kutatás örvén állami felügyeletet gyakorló nyelv; politikai és történelmi zsargon, amit a célból kreálnak, hogy elnémítsák milliók szenvedését; csillogóvá varázsolt nyelv, mely az elégedetleneket és a kitaszítottakat csak arra ösztökéli, hogy szomszédaikra támadjanak; arcátlan pszeudoempírikus nyelv, melynek egyedüli célja, hogy a kisebbrendűség és reménytelenség ketrecébe zárják az alkotó szellemet.

Az ékesszólás, a csillogás, a tudós utalások cifra máza alatt azonban, akárhogy izgat és csábít is az ilyen nyelv, a szíve egyre lankad, vagy talán már meg is szűnt dobogni – ha a madár halott.

Az asszony eltöpreng, mennyire másképp festhetett volna bármely tanítás eszmetörténete, ha az nem ragaszkodik mindenáron az idő és emberi élet elfecsérléséhez, amit fölénye, egyeduralma, képviselete és megideologizáslása tett szükségszerűvé, illetve nem kényszerül rá, a kirekesztés halálos kimenetelű vitáira, melyek csak elzárják a megismerés útját, mind a kirekesztő, mind a kirekesztett elől.

Bábel tornyának története hagyományosan azt a bölcsességet sugallja, hogy az összeomlás szerencsétlenség volt, és hogy a rengeteg nyelv széthúzása, súlya idézte elő az építkezés csődjét. Hogy egy hatalmas, monolitikus nyelv léte segíthette volna a tervet, és a mennyet előbb – utóbb elérik. De kinek a mennyországát, kérdi az asszony. Miféle mennyország lett volna az? Talán az emberiség még nem érett meg a paradicsom elérésére, s kissé elkapkodta a dolgot, ha senki nem vette a fáradtságot, hogy más nyelveket, más nézeteket, más történeteket megértsen. Ha erre képesek, a mennyország, ahová elérni vágytak, ott hevert volna a lábuk előtt. Egy bonyolult és fáradságos mennyország, igaz; ám a mennyország mint élet, s nem mint egy élet utáni valaminek az ábrándja.

Az asszony szerette volna ifjú látogatóit meghagyni abban az elképzelésben, hogy a nyelvet tűzzel – vassal életben kell tartani, csak azért, hogy legyen. A nyelv életerejét az a képessége határozza meg, hogy a nyelvet beszélők, a nyelven írók és olvasók tényleges, elképzelt, illetve lehetséges életét ábrázolni tudja – e. Ha tartsását nemegyszer abból nyeri is, hogy helyettesíti a tapasztalatot, azt sohasem pótolhatja egészen. Afelé a pont felé ível, ahol a jelentést sejti. Az Amerikai Egyesült Államok egyik elnöke felmérve a roppant temetőt, amivé országa lett, ezt mondta: „ A világ nemigen fogja tudomásul venni, és emlékezni sem fog sokáig arra, amit mi mondunk. De azt sohasem fogja elfelejteni, ami itt történt.” Fellelkesíti az embert, ha ilyen egyszerű szavakat hall. Ezek tartják életben a nyelvet, ami nem hajlandó magába fogadni a pusztító faji háború 600 000 áldozatának valóságát. E szavak mélységes tiszteletadást fejeznek ki a meggyászolt élet megfoghatatlansága előtt: nem akarnak emlékművé lenni, megvetik a „végső szót”, megtagadják az „összegzést”, elismerik, hogy „ nem áll hatalmukban sem hozzáadni, se levonni a számból”. Ez a tisztelet az, ami megindítja az asszonyt, a beismerés, hogy a nyelv sohasem lehet méltó az élethez. És ez nem is volna kívánatos. A nyelv sohasem fogja tudni tetten érni a rabszolgaság, a népirtás, a háború tényét. És nem is helyes, ha ilyen fennhéjázó posztra pályázik. Ereje, öröme abban fejeződjék ki, hogy a megragadhatatlan felé törekszik.

Legyen grandiózus vagy gyöngéd, vakondjáratokat fúró vagy kánontagadó, hahotázzon vagy legyen bár ábécé nélküli zokogás: egy ügyesen megválasztott szó, a tudatos csend, a háborítatlan nyelv, mindig a tudás felé hullámzik, s nem önnön pusztulása felé. Bezzeg ki nem hallott arról, hogy egy irodalmat betiltanak, mert kérdez; rossz hírét költik, mert bírálni merészel; eltörlik a föld színéről, mert új, más? És hányakat háborít fel az öngyilkos nyelv gondolata?

Szavakkal dolgozni fenséges, véli az asszony, mert alkotó tevékenység; jelentést hoz létre, mely biztosítja a különbözősünket, emberi különbözőségünket – a minőséget, aminek a révén az életnek semmilyen formájához nem hasonlítunk.

Meghalunk. Talán ez az élet értelme. Közben létrehozunk egy nyelvet. Talán ez az életünk mértéke.

„Hol volt, hol nem volt…” A látogatók feltesznek egy kérdést az öregasszonynak. Kik ők, miféle ifjak? Mit szűrnek le ebből a találkozásból? Mit hallanak ki a döntő szavakból: „ A madár a kezetekben van”? Vajon e kijelentés a lehetőségek távlatait nyitja meg előttük, vagy az arcukba csapja az ajtót? Lehet, hogy az ifjak ezt hallják: „Semmi közöm hozzá. Öregasszony vagyok, egy vak fekete nő. Minden bölcsességemmel csak annyit tudok, hogy nem segíthetek nektek. A nyelv jövője rajtatok múlik.”

Csak állnak ott. Mi van, ha nincs is semmiféle madár a kezükben? Mi van, ha a látogatás csak ürügy volt, trükk, amivel azt akarták elérni, hogy szóljon hozzájuk, komolyan vegye őket; őket, akiket még sosem vett komolyan senki? Csel, aminek a révén benyomulhatnak a felnőttek világába, erőszakot tehetnek rajta, felnőtt fecsegésük dögletes miazmáján, ami állítólag róluk és értük van, de amit eszükbe sem jut megosztani velük? Fontos dolgok forognak kockán, többek között a kérdés, amit az asszonynak szegeznek: „ A madár, amit a kezünkben tartunk, élő vagy holt?” Talán ezt jelenti a kérdés: „ Megmondaná valaki, mi az az élet? Mi az a halál?” Semmi trükk, semmi szamárság. Egyenes, világos kérdés, méltó egy bölcs öregasszony figyelmére. És ha a bölcs öregasszony, aki megélte már az életet, és szembenézett a halállal, nem tud felelni, akkor ki tud?

Márpedig nem felel; megőrzi a titkot, önmagáról való jó véleményét; gnomikus kijelentéseit; el nem kötelezett művészetét. Nem oldja fel, rájuk kényszeríti a távolságot, visszavonul elszigeteltsége, tudása, privilegizált magánya fennköltségébe.

Átruházza a felelősséget, aztán nem szól többet.

Mély ez a csend, még a szavaiban rejtőző értelemnél is mélyebb. Csupa remegés ez a csend. Az ifjak nyugtalankodni kezdenek, aztán egyszer csak folyni kezd belőlük a szó:

„ Nincs hát nyelv, nincsenek szavak, amiket nekünk adhatnál, s amelyekkel áttörtetnénk kudarcaid tömkelegét?” kérdik. Melyekkel utat törhetnénk a tanításon át, amiben az imént részesítettél minket, s ami egyáltalán nem is tanítás, mert mi is azt figyeljük, amit cselekedsz, nemcsak azt, amit mondasz? És észrevettük ám, hogy gátat emeltél a nemeslelkűség és a bölcsesség közé.

Nincs már semmiféle madár a kezünkben, se élő, se holt. Csak te vagy itt, és a mi kérdésünk. Olyasmi lenne ez a semmi a kezünkben, aminek a puszta gondolatát sem bírod elviselni? Vagy mindenestül elfelejtetted volna a gyermekkorodat, amikor a nyelv még mágia volt, jelentés nélküli varázslat? Amikor a képzeleted a láthatatlant ostromolta? Amikor a kérdéseid és a válasz igénye oly fényes lánggal lobogott benned, hogy csak remegtél tudatlanságod dühében?

Azzal kell hát kezdenünk öntudatra ébredésünket, hogy ti hősök már megvívtátok és elveszítettétek a csatát, és semmit sem hagytatok a kezünkben, kivéve amit a képzeletetek vetít oda? Válaszod nagyon agyafúrt volt; mesterkéltsége azonban zavarba ejt minket, és téged is zavarba kéne hogy ejtsen. Valld be: szemérmetlenül öntetszelgő volt ez a válasz. Olcsó televíziós forgatókönyv, ami értelmét veszíti, ha a kezünk üres.

Miért nem nyújtottad ki a kezed és érintettél meg minket puha ujjaiddal, miért nem késleltetted egy kicsit a maró szót, a leckéztetést, legalább amíg megtudod, kik vagyunk? Annyira megvetetted a cselünket, ostoba, átlátszó fortélyunkat, hogy észre sem vetted, milyen kínban voltunk, miként vonhatnánk magunkra a figyelmedet? Fiatalok vagyunk. Éretlenek. Egész rövid életünkben azt hallgattuk, hogy legyünk felelősségteljesek. És ugyan mit jelent ez a szó ebben az eleven katasztrófává lett világban, ahol amint a költő mondja: „ semmit sem kell már feltárni, hisz minden itt áll előttünk szemérmetlen valójában”. Örökségünk merő gyalázat. Azt szeretnéd, ha mi is a te öreg, világtalan szemeiddel látnánk, ami nem mutat egyebet, mint kegyetlenséget és középszerűséget? Azt hiszed, olyan ostobák vagyunk, hogy újra és újra hamis esküt teszünk valamiféle „nemzet” fikciója mellett? Hogy mersz a kötelességről prédikálni nekünk; nekünk, akik derékig állunk múltad mérges posványában?

Bagatellizálsz minket, és bagatellizálod a madarat, amit mellesleg nem is tartunk a kezünkben. Nem lehetne a mi életünknek is valamilyen élményanyaga? Nincs dal, nincs irodalom, vitamindús vers, történelem, ami valamilyen tapasztaláshoz kapcsolódna, s amit átadhatnál, hogy segíts nekünk, hogy ne kelljen üres kézzel indulnunk? Te felnőtt vagy. Öreg és bölcs. Ne csak a saját tekintélyedre ügyelj. Gondolj a mi életünkre, és öntsd mesékbe nekünk a te külön világodat. Találj ki történeteket. A mese alapvető dolog – segít létrejönnünk, abban a pillantásban, amikor létrejön. Nem fogunk kárhoztatni, ha többet markolsz, mint amennyit a kezed fogni képes; ha a szeretet olyannyira átizzítja a szavaidat, hogy lángra kapnak, elenyésznek, és nem marad más, mint az égett seb a nyomunkban. Vagy ha az orvos higgadt nyugalmával, szavaid csupán a nyílt sebet öltik egybe, ahol a vér folyik. Tudjuk, hogy ezt nem lehet rendesen megcsinálni, végérvényesen. A szenvedély sosem elég; sem a mesterségbeli tudás. De azért csak próbálkozzál. A mi kedvünkért; s a magad érdekében felejtsd el mindennapi életedet, és meséld el, milyennek látod a világot a sötétben, és milyennek a fényben. Ne azt meséld, miben higgyünk, mitől féljünk. Mutasd meg nekünk a hit széles szoknyáját és az öltést, ahol a félelem burka szálakra bontható. Te, öregasszony, akit vaksággal áldott meg sors, te beszéled a nyelvet, ami elmeséli, amit csak nyelv mesélhet el: hogy láthatnánk képek nélkül. Csakis a nyelv védhet meg a megnevezhetetlen dolgok iszonyatától. Csakis a nyelv segíthet elmélyednünk önmagunkban.

Meséld el, milyen asszonynak lenni, hogy tudjuk, férfinak lenni mit jelent. Hogy mi történik a periférián. Milyen, amikor az embernek nincsen otthona. Milyen, amikor elsodródik az egyetlen személytől, akit ismer. Milyen a legvégén élni egy falunak, ahol senki ki nem állhat.

Mesélj nekünk a partközelből húsvétkor visszafordult hajókról, a mezőn hagyott placentáról. Mesélj a szekérrakomány rabszolgáról, akik oly halkan énekelnek, hogy a leheletük beleolvad a hóesésbe. A rabszolgákról, akik tudják a szomszédjuk vállának görbületéből, hogy a következő megálló az utolsó lesz. Imára kulcsolt kézzel a hőségre, aztán a napra gondolnak. Felemelik az arcukat, mintha ott lenne, és lesütne rájuk. Forgatják a fejüket, mintha keresnék. Megállnak egy fogadónál. A kocsis és a cimborája bemennek a lámpással, és otthagyják őket a sötétben pusmogva. A ló vizelet belegőzölög a patája alatt a hóba, és sisteregve megolvasztja; az összefagyott rabszolgák irigykedve nézik a meleg lét.

Nyílik a fogadó ajtaja; egy fiú és egy lány lép ki a fényből. Felmásznak a kocsira. A fiú keze három éven belül puskát markol, de most egy lámpást tart meg egy kancsó langyos almabort. Szájról szájra adják. A lány kenyérrel, húsdarabkákkal, és valami olyasmivel kínálja őket, ami még sokkal értékesebb: egy – egy pillantással annak a szemébe, akit épp kiszolgál. A férfiaknak egy, a nőknek két adag jár. És egy pillantás. A rabszolgák visszanéznek. A következő állomás az utolsó. De még nem ez. Itt még meleg fogadja őket.”

Az ifjak befejezik a beszédet és elhallgatnak; s most az öregasszony hangja töri meg a csendet.

„ Végre, mondja. Most már bízom bennetek. Rátok bízom a madarat, ami nincs is a kezetekben, pedig most fogtátok csak meg igazán. Nézzétek. Milyen csodálatos is ez, amit mi létrehoztunk – együtt.”

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra