Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben (részlet)

Myreille

Lányregény egy kastélyból és gasztronómiai utazás Erdély ízeivel.

Ugron Zsolna írónőt mindenki Transylvánia Peter Mayle-jeként emlegeti. Első regényében egy kastély felújításának és egy szerelemnek a történetét írja meg. De elkerülhetetlen az összehasonlítás a regény főhősével, Annával, aki újságíróként járja a világot, miközben tehetséges, elbűvölő és gazdag (ugyan milyen más lehetne?) francia festő szerelmével pörgős társasági életet él Budapesten. Valamiért mégis üresnek érzi kapcsolatukat. Aztán rátalál örökségére – és egy kis erdélyi faluban a mindent felülíró szerelemmel együtt önmagára is. S lesz belőle egy erdélyi grófnő – a 21. században.

– Az élet engem is egy ehhez nagyon hasonló (lány)regénybe írt bele… – vallja Ugron Zsolna. – Nem nehéz analógiát találni Anna és az én életem között, itt van mindjárt az újságírás és az a bizonyos erdélyi kastély is. De Anna mégsem én vagyok, inkább kicsit az, aki életem egy szakaszában voltam, aki lenni szerettem volna, vagy éppen egyáltalán nem akartam lenni. A regénybeli helyszínek és a karakterek is többnyire kitaláltak. De gondolom nem ezt a történetet írtam volna meg, ha most nem egy erdélyi kastély és Budapest között ingázva élnék.

Ugron Zsolna Kolozsváron született, apai felmenői Erdély egyik legősibb nemesi családjához tartoznak. Televíziós újságíróként dolgozott Budapesten, mígnem Erdély újra be nem tört az életébe: hozzáment egy bengáli arisztokrata és egy erdélyi grófnő fiához. Két gyermekükkel azóta egy kis erdélyi faluban, Zabolán élnek, őseik kastélyát és birtokát újítgatva.

Ugron Zsolna: Úrilányok ErdélybenUplius-ház
(részlet)

Másnap, korán reggel feketében, halkan beszélgetve haladt egy csoport Erdély legszebb parkjában, Kolozsvár híres Házsongárdi temetőjében . Ilona grófnét, Erdély egyik utolsó nagyasszonyát temették a családi kriptába. A kripta így vagy úgy átvészelte a háborúkat és a társadalmi egyenlőtlenségeket még a halál kertjében is gyakran korrigálni akaró rendszert, ami a sírboltok többségét lebontatta. Ilona nénit sokan szerették Kolozsváron. Sokan voltak a temetésén is. Sokan sokfelől. Anna fejében emlékek és mesék keveredtek.

Ilona nénin nem változtatott az sem, hogy a kitelepítés után a ládagyárban az utcalányokkal együtt szegezte a gyalulatlan deszkát. A lányokat a rendszer igyekezett a csomagolóipar piaci igényeinek kiszolgálására átnevelni, Ilona nénit pedig valószínűleg a grófnék rendszerbomlasztó délutáni teázási szokásáról gondolták leszoktatni a ládaszegezéssel.
Ilona néni pedig igazán nem volt egy kizsákmányoló alkat, a főkomornyikra is szó nélkül ráhagyta, amikor az foghegyről szólt vissza, hogy márpedig itt a szőnyeg alatt soha nem volt és nem is lesz vikszolás. Mondta ezt a madarasi kastélyban, ahová Ilona néni igen fiatalon férjhez ment, oly fiatalon, hogy vagy a vikszolás rendeltetését, vagy a főkomornyik helyzetét nem tudta bemérni elsőre, és valószínűleg másodikra sem, mert a padló maradt kopott, színtelen a hallban a nagy perzsaszőnyeg alatt, ahogy addig is. Ilona néni mindenesetre később, amikor úgy alakult, a ládagyárban, már egyáltalán nem kérdezősködött. Egy idő után a lányok is tisztelték és szerették, s ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy ha Ilona néni kiment friss levegőt szívni a cigarettaszünetben, akkor a gyárudvaron szivarozó lányok nem káromkodtak, és nem mesélték egymásnak szórakoztatásul szaftos múltjuk kellemes vagy kellemetlen emlékeit. Egy-két nap után már arrébb mentek, hogy Ilona néninek ne kelljen végighallgatnia, ha ilyesmi forszírozódott tematikailag, mert csak úgy maguktól, rendszerellenesen szégyellték előtte mondani. Később inkább maradtak, és másról beszéltek, igyekezve, hogy kerüljék a szokásos jelzős szerkezeteket és kötőszavakat. Nem akarták megbántani azzal, hogy magára hagyják. Pedig Ilona néni nem szólt, nem kért, csendben elviselte, ha eleinte még a jelenlétében el-elcsattantak liezonok plasztikus slusszpoénjai. Ilona néni mindig mosolygott, és néha elmondta, ha kérdezték előző életéről, hogy úrinő este hat előtt nem visel briliánst. Kivéve a jegygyűrűjét. Hamisat meg semmikor sem. Hogy a csipkét nem hajtogatják, mert törik, a damasztot nem keményítik, hanem frissen áztatják-vasalják, mielőtt használják, mert meglátszik a hajtogatás éle.
Később, a nyolcvanas években, amikor már jegyre adták a kenyeret, vajat Kolozsváron – húst még jegyre sem –, Anna apja Ilona nénihez volt hivatalos vacsorára. Ünnepi vacsora volt, egy hazalátogató közös rokon tiszteletére. A kerek asztal körül helyet foglaló társaság jól érezte magát. Ettek, amit lehetett, az este kellemes volt, a hangulat kitűnő. Másnap Ilona néni telefonált. Hallhatóan ideges volt, ami a hasonló társadalmi hátterű és az ő generációjához tartozó hölgyekre egyáltalán nem volt jellemző, tekintve hogy végigcsináltak két világháborút, egy agrárreformot, pár menekülést, egy kitelepítést… Az egykori grófné kissé izgatottan exkuzálta magát. „Hallgasson ide, Miklós, igazán sajnálom, ilyen velem még sohasem fordult elő…”, hallatszott a telefonban.
Ilona néni eltévesztette az ülésrendet. Anna apjának, korára és a rokoni kapcsolataira tekintettel, a kerek asztalnál egy székkel közelebb kellett volna ülnie a házigazdához. Mert Ilona néninek az egypártrendszer kellemetlen díszletei között mégsem a jegyrendszer volt a meghatározó, hanem az élet apró, rendíthetetlen törvényei. Mert kommunizmus ide, diktatúra oda, az ülésrend, az ülésrend.

Anna dideregve állt a februári reggeli, csípős szélben. A Házsongárd fái sötétek és nedvesek voltak a hajnali esőtől. A megkopott köveken még olvadozott némi hó, az utakat sárosra áztatta az esővel keveredő hólé. Kászoni Gábort látta közeledni a szürke fényben. Feketébe öltözött, magas lánnyal jött, csak a testvére lehetett, annyira hasonlított rá. Sápadtak voltak, finom arcvonásokkal, sötét hajúak és szeműek, kimértek. Lassan mozogtak. Gábor lemaradt, megállt beszélgetni az öregek egy csoportjával. A lány közelebb jött. Endréhez ment, aki pár méterre Annától cigarettázott. Szentimréről jöttek, valamikor éjfél előtt futottak be, ők is késtek pár órát. Drum in lucru – az utakat mindig javítják errefelé. Gábor már ott él, és ő is hamarosan odaköltözik, mesélte a lány. Lenyűgöző volt a lelkesedése, ahogy Szentimréről beszélt. Endre valamiért kicsiévázta. Anna azon kapta magát, hogy hallgatózik.
Még otthon megnézte, mielőtt elindult. Kézdiszentimre valahol a háromszéki medencében, a Kárpátok nagy kanyarulatában, hegyek lába alatt, világ végén, az egykori Monarchia határán van. Kis falu, több száz kilométerre a repülőtértől, egyórányira a legközelebbi valamirevaló vasútállomástól. Az utak sem lehetnek valami jók arrafelé. Kicsiéva elegáns volt, lassan, megfontoltan beszélt, angolul, jóval érettebbnek tűnt annál, mint amennyi idős lehetett.
Bátyjával mindketten Németországban nőttek fel, és bár rendszeresen jártak Erdélybe nyaranta, a társaságból még az idősebbek sem igen értették, hogy mit akar ez a két szép fiatal a Székelyföld legvégén, miért költözött Gábor a londoni Cityből egy bőrönddel és egy laptoppal Szentimrére, ahol fél éve hálózsákban alszik egy fűtetlen, romos kastélyban.
– Szervusz, Anna – lépett oda hozzá egy távoli nagybácsi. Egy rokon Kolozsvár híres Orgona útjáról, ahol a kitelepített mágnások a háború után meghúzhatták magukat azokban a bizonyos mosókonyhákban és földes házikókban – legtöbben közülük évtizedekig –, és ahol Anna nagyszülei is laktak halálukig. A lány gyerekkora óta ismerte, de a nőt, akivel érkezett, még soha nem látta. Szőke lehetett valamikor, és szépen öregedett. A nagybácsi bemutatta őket egymásnak, de Anna a vezetéknevét nem hallotta, csak annyit, hogy Éva. A nő mosolygott, kedvesen megkérdezte, hogy honnan jött, de a választ már nem biztos, hogy értette, mert valaki vehemensen és „Évám, te itt!” felkiáltással elsodorta magával. Meg akarta kérdezni, hogy ki volt ez, de a nagybácsi közbevágott.
– Te szivarozol? Emlékszem, amikor kis pukkancsként mondogattad apádéknak, hogy te aztán soha nem fogsz szivarozni.
– Te is sok mindent mondogattál, és mégsem. Nem? De azért köszönöm, elfogadom, ha most épp megkínáltál.
– Jó, jó, de menj, apád vár a kijáratnál. Az előbb kérdezte, hogy merre vagy.
Az apja az idegen szőke nővel beszélgetett a temető főkapujánál, amikor odaért.
Ez tényleg elképesztő, apám mindenkit ismer Kolozsváron, gondolta. Mire odaért, a nő már elköszönt és elsietett.
– Ki volt ez? Ismerem? Nem emlékszem rá…
– Ó, a Kászoni Péter özvegye. Éva. Péterrel jól ismertük egymást, egy ideig ő is ott lakott az Orgona úton, aztán valamikor a hatvanas évek végén kiszöktették Németországba. A nagyapja egyik testvére oda ment férjhez, és a fiuk befolyásos politikus lett, ő intézte el, hogy Pétert hatvannyolcban – azt hiszem – kiengedjék. A feleségével valamikor a hetvenes években találkoztam Kolozsváron, amikor látogatóba jöttek Péter nagynénjével, Kleo nénivel. Nagyon fiatalon ment férjhez Péterhez. Félig osztrák, de valahogy erdélyi retyerutyaság is, az anyja a Pólika húga. Bécsben él. Azt hiszem, Péterrel, a férjével is harmadfokú unokatestvérek voltak, és nekem is rokonom valahogy az anyja révén. Beszél egy kicsit magyarul is. Néhányszor jöttek Kolozsvárra is látogatóba, de inkább Vásárhelyre jártak. Neked nincs honnan emlékezned rá, hacsak nem Ilona néninél láttad valamikor gyerekként. De talán Kleóra emlékszel, anyád szerintem biztos emlékszik rá. Kolozsváron mindig a nagyhangú nagynénémnél szállt meg, és ezek ketten olyan hangosan diskuráltak, hogy zavarták a Securitate lehallgató poloskáinak a vételét, amikor belemelegedtek a beszélgetésbe. És Kleo mindig azt mondogatta, amikor rászóltak, hogy kiabál, hogy „én nem kiabálok, nekem ilyen az orgánumom”.

Kleo néni volt a legidősebb a kézdiszentimrei kastély konteszei közül. Már a tízes évek végén férjhez ment egy osztrák herceghez, így még a nehéz évek előtt elkerült Erdélyből. Úgy alakult, hogy az osztrák hercegi birtokokat és vagyont néhány ezer kilométerrel odébb, a Felvidéken ugyanúgy elvették, mint Kleo néni családjáét Erdélyben. Szerencsére annyit meg tudtak menteni, hogy Stájerországban egy kisebb kastélyt vásároljanak. Itt élt Kleo néni élete végéig. Férjét és fiát elvesztette a háborúban, lányai férjhez mentek és elköltöztek. Házvezetőnőjével kettesben éltek, és a hercegné, ahogy a környékbeliek szólították, mindennap bebiciklizett a faluba intézkedni.
Óvodát alapított. A falusi gyerekek a kastély nagyszalonjában játszhattak és tanulhattak háromszor egy héten. Megszervezte, hogy az idős és mozgásképtelen hívek eljussanak misére. Jótékonysági színielőadásokat rendezett, és még ki tudja, mi mindenfélét. Talán csak a falubeli pék emlékezne pontosan, mert neki muszáj volt szponzorálnia kiflivel és péksüteménnyel a jótékony színielőadást, meg a többi karitatív eseményt. Ha jó ügyről volt szó, Kleo néni nem fogadott el nemet válaszként. Leadta a listát, és kész. A kenyér és a kifli pedig pontosan érkezett.
A kastélybeli házirend és az étkezések puritánsága, szigorúsága legendás volt. A Kászoni gyerekek majdnem minden hónapban meglátogatták Kleo nénit, és nyaranta hosszú heteket töltöttek nála. A kisfiú, Gábor szobája egykor börtöncella volt, abban az épületrészben, ami megmaradt a hajdani várból – arra épült később a kastély. Hűvös és kicsi helyiség, rácsokkal az ablakán. Be is ragadt Gábor feje a rácsok közé egyik szabadulási kísérlete közben, mert kifele még kipréselte valahogy, de befele fennakadtak a fülei.
Gábor már gyerekként sem rajongott a szabályokért, a süteményekért annál inkább. Így hát gyakran rajtakapták a kamrában, miközben a katonás rendben sorakozó vendégváró aprósüteményeket dézsmálta. A kamra a kisfiúnak maga volt a földi mennyország, angyalok helyett édes, színes szénhidrátokkal telezsúfolva. Egymás fölött és mellett, felcímkézve, íz és forma szerint sorba rendezve, külön a teához való, és külön fedeles dobozokban az omlós kekszek, külön a hétköznapi és az ünnepi – édesen és csábítóan pöffeszkedtek, simultak és hízelegtek a tészták. Tüchtig rendben, számon tartva.
Meghatározott alkalmakkor a megfelelő ízű és formájú kekszek és sütemények felszolgáltattak. Amennyit illett, annyit lehetett enni. Slussz. Teánál, születésnapon, ha vendég jött. Az, hogy mindenki akkor és annyit eszik, amikor és amennyire gusztusa támad, nem volt szokás.

(Anna nagyanyja mondogatta gyakran: „Egyetlen dologért vagyok hálás a kommunistáknak. Végre akkor eszem, amikor akarok. Az más kérdés, hogy nincs mit…”)

Gábor talán ötéves lehetett, amikor egy éjszakai beszerző hadjáraton összefutott a kamrában édesapjával, akit ugyanazon gyarló szándékok és édes epekedések, pontosabban tészták vezettek az éléstárba, s így a kekszkészlettel együtt az atyai tekintély is megcsappant.
Kleo néni szigorúsága ellenére nagyvonalú volt, csak a megfelelő viselkedésről vallott határozott nézeteket. Fiatal lányként a svéd királyi udvarban volt „ösztöndíjas”, azaz udvarhölgy.
Szerette a fiatalokat maga körül, unokaöccse diáktársait gyakran hívta vacsorára. Az unokaöcs finn évfolyamtársát is, aki lelkesen köszönte a meghívást, s csak azután kezdett el idegeskedni, miután elfogadta, s már nem volt mit tenni. De akkor nagyon. Nyilván valamit elront, felborít, kiönt majd a vacsoránál – rágta magát órákon át –, az ember mégsem úgy vacsorázik egy hercegnénél, mint a sarki kiskocsmában. És honnan fogja tudni, hogy mit mivel egyen, a filmekben is, ugye, látja az ember a temérdek villát, kést a tányér mellett, és a suta főhős mindig a halkéssel esik neki a roastbeefnek, rá is ez vár, menni akar ő egyáltalán?!
Nos, a jelenlevők beszámolója szerint a vacsora nagyon kellemes, oldott hangulatban kezdődött. Az asztaltársaság vidáman csevegett, és a finn egyetemista felszabadultan magyarázott valamit a házigazdának. Annyira felszabadultan, hogy egyszer csak megelevenedett a rémálma, és a fényes, mélysárga szósz a patyolattiszta koronás damasztra fröccsent. A fiatalember zavartan és vérvörösen meredt a kiabáló foltra. Kleo néni pedig diszkréten arrébb, a foltra tolta az egyetemista tányérját, rákacsintott és halkan odasúgta: – Ne idegeskedjen. Így kell ezt csinálni. Ezt meg a svéd királynétól tanultam.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra