Bódog és az orrjóság

Vidra

orrjosag2

Az orrjóság szerintem nagyon aranyos szó, egyébként pedig létező szakkifejezés: kutyás versenyeken ez egy pontozható kategória.
Bódog vizuális orrjósága nyilvánvalóan maximum pontszámot érdemelne: szépséges, orrszerű, arcberendezkedéséhez pompásan illeszkedő, ráadásul piros orra van, mint ahogy az a képeken látható. Természetesen az orrjóság kategóriát nem erre találták ki, hanem a szimatolási, szagkövetési, más megfogalmazásban orrhasználati képességek értékelésére.
Tévhit, hogy minden kutyának kiváló a szaglása: alkattól és külső körülményektől függően van olyan kutya, amelyik van annyira szétszórt vagy tehetségtelen, hogy simán elmegy a zsákmány (labda, kaja) mellett.
Bódogról már kiskorában kiderült, hogy meglehetősen kényelmes (lásd még: lusta) kutya, agility- és apport-eb soha nem lesz belőle, mutattak viszont jelek arra, hogy a szaglása irigylésre méltó. Időnként azon is elgondolkodtam, lehet-e a kutyának orr-izomláza, olyan aktívan képes egyébként moccanatlan testhelyzetben, látványos orrizom-mozgások kíséretében szaglászni.
Elkezdtük hát tesztelni az orrát, és Bódog nagyon élvezte ezeket a feladatokat. Először csak a lakásban rejtettünk el neki dolgokat, megtévesztő szagmintákat is elhagyva itt-ott, aztán a lépcsőházat is bevontuk a játékba, később pedig jött a park. Bódog boldogan keresett és talált, csak ott akadt el a tudományunk, hogy a keresés jobban fellelkesíti, mint a találás. Eléri a zsákmányt, felveszi/megeszi, aztán földre szorított orral szalad tovább, hátha talál még valamit. Úgyhogy ezen még dolgozni kell.
Büszkék vagyunk rá egyébként, egyszer engem is megtalált. Majdnem.
Megbeszéltük, hogy a szőrösebbik gazdájával kisétálnak a parkba, miközben én ugyanezt a parkot más irányból támadom. Előre meghatározott útvonalon csináltam neki szagból csapát, aztán telefonon szóltam, hogy indulhatnak az elejétől. Bódog rövid pórázra került, orra rátapadt a talajra, és mozdonyos lendülettel, végig a szagon maradva villámgyorsan átszelte a parkot, miközben gazdája károlybácsisan lobogott mögötte a bozótosban. Végül megérkezett: két méterre tőlem megállt, és engem már nem talált, tanácstalanul toporgott. Tényleg két méterre voltam tőle, csak függőlegesen: egy fán ülve vártam rá, és ezt a dimenziót egyáltalán nem tudta hová tenni. De látszott rajta a megkönnyebbülés, mikor aztán a nyakába ugrottam.
Bizton állíthatom, hogy Bódognak mind közül ez a kedvenc játéka (mármint nem a nyakbaugrás, hanem a szagkövetés). És ki tudja, lehet, hogy egyszer még jól jön, hogy ilyen tehetséges az orra.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra