Halottégetés a szent Bagmati partján

kovács attila

Csupán egy állomás a lélekvándorlásban: temetési rítus Kathmanduban a szent folyó partján.

Kathmandu Nepál legnépesebb városa és egyben az ország fővárosa is. Gyakran hasonlít egy kifordított emésztőrendszerre, az emberi tevékenységhez kötődő, civilizált világunkban kínosan leplezett aspektusai a nyílt utcán zajlanak, a megfelelő zajjal és illatokkal körítve. A legmegdöbbentőbb mind közül a hinduk számára természetes, az elmúláshoz kötődő folyamat: a halottak elégetése a szent folyó partján.

A leprások utcai kéregetését, az utcán alvók átlépését egészen gyorsan megszokjuk. A halott alatt ropogó máglya, a pörkölődő hús és haj, köröm jellegzetes szaga viszont minden egyes újabb alkalommal arcul üt.  A reptérhez közel elhelyezkedő Pasupatinath szentély melletti folyószakaszt használják évszázadok óta a rítus helyszínéül.

Halottégetés a Bagmati partján, Kathmandu, Nepál (fotó: utazom.com)

A szertartás akár több óráig is tarthat: az első lépés, hogy a színes (ha nő) vagy fehér (ha férfi) lepelbe csavart elhunytat rituálisan megmosdatják a szent Bagmati folyó szürkén mocskos, szeméttel és virágfüzérekkel teli vizében. Festékáldozattal kenik be a testét, majd visszacsavarják a lepelbe és a külön neki épített máglyához viszik, amit többször körbejárnak vele. A gyászoló család többségében férfi, nők csak a legközelebbi hozzátartozók közül vesznek részt az égetésen. Az arcokon nem tükröződik fájdalom, csak az elhunyt gyermekei sírnak, a többiek egykedvűen veszik tudomásul azt, hogy valaki elmúlt az árnyékvilágból: teljesen megnyugtatja őket stabil  hitük a lélekvándorlásban.

A halottat virágfüzérekkel és festékkel, rizsszemekkel borítják el, majd fákat helyeznek a máglyán fekvő testre, és szalmát dugnak közé a könnyebb gyulladás végett. A halottal kapcsolatos tevékenységeket egyébként az erre hivatottak végzik, fehér ruhában, a családtagok néha besegítenek. A rítusok befejezése után meggyújtják a fák alját, a szél felkorbácsolja a lángokat, a pernye magasra repül, és fehéres, szürkés, fojtó füsttel száll az ég felé a pörkölődő emberi test égésterméke.

A szentély környéke egyébként hemzseg azoktól akik az ide igyekvők áhítatából és adakozó kedvéből próbálnak megélni: számtalan majom,  hiányos végtagokkal és arccal rendelkező, leprában szenvedő kéregetőket kell messziről elkerülnünk. Itt csoportosulnak a  koldulásból élő szent emberek, a szádhuk, akik minden földi javuktól megszabadulva, szinte teljesen meztelenül, de arcukon idült mosollyal a világot szemlélő aszkéták.

Az élménytől kissé elkábulva, attól könnyedségtől, ahogy ezek az emberek elengedtek mindent, kicsit furcsán érezzük magunkat: a mi repülőjegyünk árának feléből az egész falujuk elélne egy évig. Zavartan szorongatjuk drága fényképezőnket, feszengünk értékes túrafelszereléseinkben: mintha egy marslakó szemlélné a valódi Föld lakóit.

Aztán visszatérünk a Bagmati partján lassan hamvadó halottat szemlélő, hétköznapi ruházatú nepáliakhoz: ők sem csinálnak túl nagy ügyet egykori szerettük elfüstöléséből, a hamvait a szemetes folyóba seprik, ahonnan a koldus-gyerekek egy madzagra erősített mágnessel próbálják kihalászni a halott testére szórt aprópénz darabjait.

Teszik ezt vidáman hancúrozva, nagyokat nevetve, pedig a világ egyik legszegényebb országának, Nepálnak is a legalsó társadalmi rendjébe tartoznak, egy olyan kategóriába, ami alá nagyon már nem lehet süllyedni, mégsem látom rajtuk azt a kilátástalanságot, mint néha a tömegközlekedésen elkapott tekinteteken, a reggeli Budapest munkába siető forgatagában. Sok okos dolognak jut az nyomára, aki elgondolkodik, miért is van ez.

További képek a szertartásról az utazom.com-on>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra