Nyugat-Európa legmagasabb pontján, közel az éghez

kovács attila

Mondják, a hegymászók meghódítja a hegyet és a csúcsot, pedig ez fordítva is igaz. A hegy formálja az embert. Gondolatok a havon.

Hajnal fénylik a keleti égen, vöröses homályba olvasztja az éjjel tiszta sötétkék hátterén ragyogó csillagok milliárdját. Csípősen hideg a szél, mikor arcomba csap a szabadba kilépve, de a meredek kaptató hamar rendbe rakja a hőháztartást, és megnyugtatóan ropog a fagyott firn a hágóvas éles hegyei alatt, biztonságos lépést kínálva a havas hegyoldalon.

Sorra hunynak ki a csillagok, a halvány derengésben sejthetővé válik a hatalmas hasadékok szeldelte gleccserfelszín néhány veszélyesen tátongó, kékes mélysége. A fejlámpák sorából alkotott lánc egészen a csúcsig kanyarog: kijelölve a felvezető ösvényt, mintha druidák százai gyűlnének össze e szellős helyen titkos szertartásra. Karcolja torkom a hideg, oxigénszegény levegő, de ez az érzés nem befolyásolja az elénk táruló látvány fenségét: 4200 méteren, a Dom csúcsán kitárul a táj. Fölénk magasodik a Mont Blanc kegyetlenül keményen csillogó hegytömbje, és ellátni a svájci határon jóval túlra, a Matterhorn mögött a Castor és Pollux ikrei felé, mellettük kel épp a Nap, míg közvetlen alattunk, négyezer méterrel lejjebb az Arve völgyében még csak a köd gomolyog-ott lenn messze még a reggel.

A napfelkelte első sugara már a felső gerincen ér, a Vallot bivak kis alumíniumból készült konzervdoboz-szerű kunyhója felett: az előbukkanó korong elvakít és áldott meleget ad, szükség is van erre az utánpótlásra 4562 méteren. Már csak két meredek, lélekpróbáló szakasz van hátra a kitett gerincen: mindkét irányban felfoghatatlan meredekség, mintha az egész világ felett kellene egyetlen keskeny pallón egyensúlyozni. Mindenfelé tiszta és érintetlen fehérség-az óriáshegy szűz palástja ragyog szembántó csillogással. Kivételezett helyzetünk van: szinte szélcsendben tesszük meg az utolsó szakaszt, megszeppent némaságban és áhítatban kaptatunk felfelé, csak szívdobbanásunk ütemét hallgatjuk és szapora lélegzetünk ritmusára lépünk megfontoltan.

Fotó: utazom.com

Megszűnik létezni a lenti világ: sem gondot, sem dicsőséget, sem vágyat, sem szerelmet nem érzek, mert semmi nem lehet több ennél a lelkem minden zugát színültig töltő érzésnél. A végtelent és a porszem létet, az élethez való görcsös ragaszkodást és a mindent egy lapra feltevő felelőtlenséget egyszerre élem át, a bármelyik pillanatban utánam nyúló halál gondolata éppoly közel van hozzám, mint az, hogy könyörögve kérem, hogy épségben átvészeljem ezt a kalandot is. A legintenzívebb élmény ez, a legnagyobb ajándék, a legmagasabb szintű éberséget kívánja félig alva töltött életem napjai közül, és a képzeletemben megélt vágyak helyett a legkönyörtelenebb valóság feltételeit kell elfogadnom. Ha nem teszem- nekem és a rám bízottaknak azonnal végük. Az igazság az, hogy indulás előtt mindig számot vetek magammal, és azt érzem, eleget kaptam már így is ebben a rövid megelőző szakaszban, s ha itt kell, hogy véget érjen e kalandregény, ám legyen, sokkal jobb helyszín egy méltó befejezéshez, mint egy koszos pesti utca vagy a kórház sterilizált szagú, lelketlen közege. Megkaptam, bőven a jót, és ez már csak plusz, ajándék, hab a képzeletbeli tortán, csak jó és csak hasznos történhet ezután. Itt állok Nyugat-Európa legtetején, innen minden csak lejjebb van, a tökéletes körpanoráma kínálkozik. Most vagyok, Nándi a legközelebb hozzád.

Fotó: utazom.com

De ma is, mint mindig, simán megy minden, és tizedszerre is felkaptatok a keskeny gerincen, épp csak kettő könnycsepp szökik a szemembe, de máris letörlöm. Gépies mozdulatokkal kötöm vissza a beülőbe a kötelet visszaindulásnál, csavarom be a karabiner nyelvét, majd kétszer ellenőrzök mindent és elindulunk lefelé. Minden idegszálammal a kötél legapróbb rezdülésére koncentrálva még akkor is, ha tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ezen a szakaszon semmi sem segít: a legapróbb hiba pontosan az utolsó lesz.

Lent a menedékház biztonságában megmutatkozik a leghétköznapibb dolgok valódi értéke: egy száraz zokninak, egy forró teának, egy bátorító szónak világmegváltó hatalma van egy pillanatra. Még a kőzuhatagban ereszkedés okoz némi megerőltetést, és követel maximális figyelmet, aztán lassan elfogy a hó, és a sziklatörmelék borította sivatagi tájban fokozatosan utat tör magának a zöld szín is, itt-ott apró bimbós virág is küzd az életéért a kietlen körülmények közepette. Nemsokára kis kőszáli kecskegidák kószálnak az ösvény mentén, újabb jelét adva a magasság csökkenésével egyre erősödő életnek. Az emberi kéz alkotása: a fogaskerekű vasút és az acélsodronyon a mélybe bukó felvonó már a hétköznapok szintjére szállít: újra anyagi javakért megszerezhető kényelmünk vesz körbe, és a zuhanytálcában a négynapos kosszal a lefolyóba örvénylik le a halálfélelem és a kétségbeesés: csak a dicsőség mámorító érzése marad meg, hősies történetek kiszínezett formájában. A valódi igazság pedig végül elhallgatásba burkolózik.

Az, hogy mennyit formálódtunk, alakultunk az elmúlt napokban. Az hogy hogyan ígértünk meg mindent annak fejében, hogy túléljük ezt a mászást, önző módon, a többiek vesztét is kilátásba helyezve. Az, hogy hogyan könyörögtünk a legateistább hétköznapokban töltött évtizedek után is, valami felsőbb erőhöz, hogy hagyja meg rongyos, elhibázott életünk. Hogy mit fogadkoztunk, hogy megváltozunk, és jobbak, tisztábbak leszünk, csak ne most szálljanak vissza ránk mindennapi bűneink egy szerencsétlen baleset formájában. Az, hogy lehet, első alkalommal életünkben átéljük saját porszemnyi létünk valódi méretét, és felfogjuk tényleges hatásunk mértékét a világmindenségre: a pont semmit. És ehhez mérten fokoljuk be, értékeljük újra életünk korábban egészen más fontossági sorrendben megítélt rendjét, céljait, szabályait.

Chamonix igényes, de kellően sznob hangulata, ízletes fondüje, könnyed fehérbora és csíkszemű látogató-hömpölygése ébreszt a magasztos álmunkból: a rövidtávon sokat markoló turisztikai marketing is megtalálja itt a maga számítását. Mégis szeretem ezt a forgatagot, mert a kávézóteraszról, a civilizáció közepéből fellátsz a baljóslatúan sötét fenyveseken át a piszkosszürkétől a vakítófehérségig emelkedő gleccsereken keresztül egészen a még nem háborgatott, éles ragyogású csúcsokig.

Fotó: utazom.com

Ezen a magasságon újra egyszerű emberek vagyunk, közeli vagy távoli ismerősök, akiket az élmény végleg összekapcsol, hiszen négy napra kialakult közöttünk a létező legmélyebb, csupán a szenvedélyt nélkülöző kapcsolat: fizikailag és szellemileg is össze voltunk kötve, közösek voltak a félelmeink, az álmaink, egymáshoz igazítottunk a lépésünk. Elfogadtuk egymás gyenge gyarlóságát, feltétlenül megbíztunk a másik biztos léptében, és remegő térdei ellenére kezükbe adtuk a sorsunk a leggyengébbnek is. Az alázat, az elfogadás és a csapatért, a másikért hozott áldozat próbáját a tengerszinten nem feltétlenül kell kiállni: menekülhetünk önző magányunkba, vagy bújhatunk múltunkból magunkkal hordozott szennyes súlyos halmai mögé, lehet ezernyi hazug kifogásunk a megfutamodásra-a valódi kihívások felvállalása helyett. Itt ez a viselkedés rövid távon befejezi a létet: csak az marad talpon, aki képes félretenni félelmeit és meghozni a döntést, mély hittel saját magában és a célban. Csak az alkalmas a feladatra, és van benne elszántság megcselekedni saját határainak átlépését is ha kell, kellő alázattal viseltetve a helyettünk és felettünk döntő Hegy felé, aki végül kíméletlenül meghozza az ítéletet: felenged-e vagy sem hatalmas vállán, vagy csak meghagyja az esélyt egy későbbi próbálkozásra. Ennek elfogadása gyakran nagyobb feladat a csúcsra jutásnál, és komolyabb döntés, nagyobb elszántságot kíván nem sokkal a cél előtt helyesen dönteni és visszafordulni.

Ki tudja, hányszor látom még viszont ezt a tájat, ki tudja mennyi siker és kudarc kapcsolódik még ide, hozzáírva néhány újabb fejezetet életem regényéhez? Egy biztos: ez a vidék már kicsit én is vagyok, ismerem sok zugát és hangulatát, előre látom fellegeinek haragosba fordulását. Mint régi ismerőst köszönteni biztonságot ad, ezzel a mély lelki nyugalommal indulok el újra lavinákkal, gleccserhasadékokkal szegélyezett ösvényeinek labirintusában, mert tudom: örökre részévé válok ennek a csodának, ha egyszer nem térek vissza.

További lélegzetelállító képek az utazom.com-on a Mont Blancról és a hegymászásról>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

3 hozzászólás a “Nyugat-Európa legmagasabb pontján, közel az éghez” című cikkhez.

  1. ádám szerint:

    az év melyik részében másztál fel a mont blanc tetejére?

    VálaszVálasz
  2. attila szerint:

    @ádám: június, szeptember, általában.

    VálaszVálasz

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra