Anya lettem – Ovi, suli, munka, hétvége

Myreille

Dani 3 éves lett és már a negyedik hetét kezdi az oviban. Zsombi iskolás nagyfiú, aki falja a betűket és remekül számol. Én meg, néha, pillanatokra kialudtam magamat.
A kihívásokat és a megoldandó problémákat már egy zen mester nyugalmával tudom elfogadni, mégis gyakran kapom magam azon, hogy sokat panaszkodom. Annyira vártam ezt az időszakot, amikor reggel elviszem a fiúkat oviba-suliba és utána belevethetem magam a munkába és végre nem kell lelkiismeretfurdalással küzdenem, mert nem tudok egyszerre nyolc felé szakadni. A dolog végül be is jött, mert a lelkiismeretfurdalás megszűnt és a feladataimat is tudom rendszerezni, de mégse elég a napi 24 óra. Mint ma, amikor hallottam a hajnali harangszót.

Hiába próbálok arra gondolni – talán Vekerdy vagy Feldmár mondta -, hogy a szülők mindig el akarják altatni a gyerekeiket, a gyerekek viszont mindig fel akarják ébreszteni a szüleiket és hogy hallgatni kellene a gyerekeinkre (ilyenkor is). És próbálom, tiszta szívvel, becsülettel, de miért éppen hajnali ötkor kelt engem Dani. Miért nem aludhatok még egy órát?

Persze, jó, hogy ilyenkor hozzám vackolja magát, orrom megtelik a hajával és az illatával, és az a két másodperc, amíg nyugton fekszik, maga a mennyország, de végül mindig az a vége, hogy összekészítem a két gyereket, elviszem őket oviba, suliba, kilencre pedig úgy érzem magam, mint akin átment egy tucat úthenger, pedig éppen ez az időszak, amikor hű de lendületesnek, kreatívnak és hatékonynak kellene lennem.

Fene dolog a 21. századi, „nyugati” nő kihívásai, mert az elméletben nagyon jól hangzik, hogy csinálj karriert (keress sok pénzt), legyél jó anya, legyél rendes feleség, tökéletes házvezetőnő és közben ragyogj a nőiességedtől. Az én rangsoromban általában én maradok utoljára és ennek egyenes következménye: a zen mester Floridában koktélozik, én meg itt fuldoklom. Néha csak annyira, hogy szombat este egy jó könyvre, csendre és kinyújtott lábakra vágyom, néha viszont annyira, hogy megpróbálom újraszervezni az életemet.

Jut eszembe: gyorsan elrohanok betenni egy adag mosást, amit reggel elfelejtettem. Csak 5 perc, ebédidőben meg kiteregetek.

Amire nem számítottam, hogy az iskola ennyi időt és energiát fog elvinni az életemből. A mai oktatási rendszerben a szerencsésebbik oldalon vagyunk (okos gyere, alacsony osztálylétszám, jó tanár néni), de úgy érzem, hogy ez nem tudja ellensúlyozni a pocsék tankönyveket. Október közepén már érzetem, hogy nem az igaziak a tankönyvek, de ezt először egy túlpörgő szülő idegbajának tulajdonítottam – tisztában vagyok maximalista hajlamaimmal -, ám akkor kaptam valóságos agybajt, amikor belenéztem a régi matek- és olvasókönyvekbe. És nem az a baj, hogy a mostani könyv alapján ne tanulna meg a fiam számolni és olvasni, hanem az, hogy ezek a könyvek, bugyuták, mintha olyan ember írta volna, aki utálta a matematikát és sohasem értette a matematikai gondolkodást, és az olvasmányaiban se talált volna sohasem örömöt.

Zsombi 7 éves (Fotó: Myreille)

Zsombi 7 éves (Fotó: Myreille)

Így feladatokat másolok Zsombinak a régi matekkönyvekből, másik olvasókönyvből is gyakorlunk és sokkal tanulunk itthon. A jó hír viszont az, hogy minden perc megéri, mert Zsombi csillog. Hiába tűnök szívtelen anyának, amikor az egész oldal írást kiradírozom, mert dőlnek a t betűk vagy tökök az s-ek, de amikor másnap csillagos piros pontot kap rá, boldog és elégedett, az írásképe pedig egyre szebb. A matematika feladatokat játékos kihívásként éli meg. Jó kedvvel olvas és fedezi fel azokat a betűket, amiket még nem tanult. Persze, neki is vannak nehézségei, felkavarodásai és küzdelmei, de bajba is lennénk, ha nem így lenne.

Anya: Dani, adok egy jó éjt puszit!
Dani: Soka! Még! Még! Még!
Anya: Dani, te szereted, ha puszilgatlak?
Dani: Az bódogság!

Zsombi nagyfiúsága mellett, még feltűnőbb Dani még meglévő, cseppnyi babasága. Szeretem, hogy még csak 25-ös cipőt hord, hogy még csak most tanulja a nyelvet és néha összeakadnak a betűk, hogy még mindig fontos neki, hogy csak úgy a karomban feküdjön egy kicsit, mert az olyan jó érzés és ez jár neki, és olyankor tökéletes számára a világ.

Dani 3 éves (Fotó: Myreille)

Dani 3 éves (Fotó: Myreille)

Anya: Dani, citromos vagy epres joghurtot kérsz?
Dani: Csokisat!!!!
Anya: És ha olyat apa nem hozott?
Dani: Abból baj jesz!

Daniban sokszor látom magamat. Dani hihetetlenül kemény és akaratos, de amikor az ovi harmadik napján elfutotta a személt a könny, amikor integettünk egymásnak, pontosan tudtam, mi játszódik le benne és bennem is ugyanazok a „csapok” nyíltak meg. Tudtam, milyen a felkavarodása és tudtam, hogyan győzi le. Dani minden nap hálás, hogy érte megyünk az oviba és ez nekem nagyon szokatlan. Zsombi kalandnak fogta fel az ovit, Dani pedig elfogadja, hogy ez az élet rendje. Mindeközben remekül működik az oviban, mégis „hurrá!” felkiáltással fogadja, ha beköszönt a hétvége. Pedig a hétvégén nincsenek nagy kalandok, „csak” együtt vagyunk és több időnk van a közös játékra, több mesét tudok olvasni és egyszerűen jó itthon lenni.

Apa: Dani, Dobos torta jó lesz szülinapodra?
Dani: Nem, gyertyás tortát akajok!

3. szülinapjára nem én sütöttem tortát, hanem az apja, aki ezzel élete első tortáját sütötte meg. Szeretek a fiaimnak tortát sütni a szülinapjukra és azt az érzést is szeretem, hogy tervezgetem a tortát, milyen tortát süssek, de át tudtam engedni a férjemnek ezt az örömöt. Először meglepett, hogy ilyenre vállalkozik, majd nagyon büszke voltam rá, hogy végigcsinálta, ráadásul piskótát sütött, amiben én nem érzem magam elég jónak, és a vége egy különleges, nagyon finom torta lett. Természetesen gyertyákkal.

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra