Baráth Katalin: A türkizkék hegedű (részlet)

Myreille

Két csábos pesti nő nyomoz egy jóképű, de ördögi alak után egy eltűnt kisfiú miatt. Kalandos krimi a Monarchiában.

Baráth Katalin első regénye, A fekete zongora nagy sikere után megírta következő krimijét A türkizkék hegedű címmel. A Monarchia korában zajlanak az események.

Az 1910-es évek, kisvárosinak semmiképpen sem nevezhető Budapestjén eltűnik egy árva kisfiú. Nem különös eset ez, a pezsgő, élettel teli fővárosban mindennap történnek ennél különösebb dolgok is – csak éppen Dávid Veron ezt nem hagyja annyiban. A Nő című feminista lap munkatársaként kívülről ismeri a várost, és barátnőjével, a tündöklő szépségű, csábos Marával együtt nyomozni kezd. A gyanú hamarosan egy ördögi alakra terelődik, egy bizonyos Szászi Barabásra, aki vallásos lózungokkal – és persze sármos külsejével – vonzza magához a gyermek után áhítozó nőket.

Veron és Mara nyomozópárosához csatlakozik egy délceg, jóképű sírkőfaragó is (aki nem utolsó sorban az eltűnt kisfiú nagybátyja), hogy hármasban kezdjék üldözőbe venni a velejéig gonosz Szászi Barabást. Balatonfüreden keresztül egészen Abbáziáig követik, ahol olyan titkos üzelmekre bukkannak, amely az egész Osztrák-Magyar Monarchia jövőjére katasztrofális és végzetes következményekkel járhat.

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű

Agave

(részlet)

1. fejezet

– Tolvaj! Fogják meg! – süvített fel a tömegből egy hang olyan velőtrázó rémülettel, hogy hirtelenjében nem is igen lehetett megállapítani, egy nő avagy egy férfi torkából eredt. Az emberáradat, amely a Párisi Nagyáruház barna, tompa fényű márványfolyosóin hömpölygött, pontosan úgy viselkedett a kétségbeesett sikoly hallatán, mint amikor egy tűzoltókocsi szirénája zúg fel a közelben: a sárga, rózsaszín, világoskék, de legfőképpen fehér virágmintás selyemruhába öltözött hölgyfolyam és a néhány, kigombolt galléros, nyugati módi szerint szabott öltönyben feszítő úr alig észrevehetően lelassított. Gondosan frizérozott fejüket, ami addig a dúsan megrakott kirakatok felé fordult, mérsékelt izgatottsággal forgatni kezdték, hogy meglássák végre, ki az a nyomorult, akitől a kiáltás származik, és vajon miféle pitiáner gaztett ennek a segélykiáltásnak az oka.
– Az elefántcsont kámeámat merném tenni rá, hogy megint Berci az, a kalapbolond! – legyintett fáradtan egy öreg nő, aki leginkább egy kimerült dromedárra emlékeztetett, ráncai közt vastag okkerszínű púderréteggel, és lefelé konyuló, hosszú pillás szemével.
– Kalapbolond? – álmélkodott őszintén a dromedárhölgy karjába kapaszkodó, jajvörös kalapot viselő fiatal lány. Mélabús szeme vágása azonnal elárulta, hogy a teveszerű dáma közeli rokona, azzal a különbséggel, hogy tőle az áll csontozatát is megtagadta a kegyetlen sors, hogy egy horpadékony, félúton elbizonytalanodó bőrlebennyel ajándékozza meg helyette.
– Egy afféle elmeháborodott, ki a kalapokat kedveli – világosította föl az öreg hölgy. – Napjában többször is végigüget e csarnokban, hogy lekapja a vásárlókról a fejfedőket. Az ily módon összeharácsolt holmit saját odújába, az áruház padlására hurcolja – mutatott fel görbe, csontos ujjával a nő a fényárban úszó mennyezetre. – Különösen a piros szalmakalapokat zárta a szívébe – fejezte be a kalapbolond Berci bemutatását.
A lány megszeppenten szorította feje búbjára a kezét, mire az idős nő szája kaján mosolyra húzódott, láttatni engedve két, a kelleténél jóval kitüremkedőbb, arany szemfogát. Ám nem sokáig mulathatott, mert abban a pillanatban valaki akkorát lökött rajta, hogy egyenest bezuhant egy közeli harisnyaboltba, a szépen felsorakoztatott kamásnik közé. Társasága, a kalapos leány mindeközben leesett állal bámult (ha lett volna álla) az alacsony, birkózó vállú, busa fejű fickó után, aki futtában megtaszította az idősebb hölgyet. Az ifiúr csíkos kartoninget és foltos, rongyos szárú nadrágot hordott, és korán kopaszodott. Egyébiránt meglepően fürgeséggel szaladt-ugrált előre, át a tömegen, nyomában háborgó, méltatlankodó hangokkal, kezében pedig egy degeszre tömött, aranyláncra fűzött, zöld bársony bugyellárissal. Egy kövér fiatalasszony próbálta utolérni, de jócskán lemaradt, szőke kontya siettében szétzilálódott. A nő zaklatottan hadonászott rövid, vaskos karjaival.
– Nála van minden pénzem! Fogják már meg! – kiabálta. A lábait ügyetlenül szedő, kétségbeesett arcú kis nő úgy festett, mint aki nyomban orra bukik. A tömeg már nem is a tolvajt figyelte, hanem őt, és bizony nem kevés száj húzódott gúnyos mosolyra, látván az asszonykát, aki szemmel láthatóan vesztett helyzetben folytatta egyre távolodó bugyellárisa komikus és egyben reménytelen üldözését.
A rabló, aki egy szempillantás erejéig megtorpant, hogy ellenőrizze, végképp maga mögött hagyta-e már a zsákmány gazdáját, elégedett vigyorral állapította meg, hogy közel a szabadulás. Akadálytalanul vágta át magát a lefelé vezető lépcsőkön, lökte el útjából a figyelmetleneket, akik nem vették észre, hogy tolvaj közeleg, tehát illendő félreállni, és úgy tenni, mint aki mit se lát. Csak egy díszmagyarba öltözött, félszemű öregember sietett lovagiasan a megkárosított hölgy segítségére, ám hiába emelte föl husángnak is beillő botját, hogy elgáncsolja vele a nevetve száguldó zsebmetszőt, a fiú könnyedén átugrotta az ormótlan sétapálcát, és immár az utolsó, a földszintre vezető lépcsősor felé vette az útját. A mosoly azonban lehervadt kerek, vörös képéről, amikor észrevette, hogy időközben egy rendőr is előkerült valahonnan, aki mindössze egyetlen emeletnyi távolságra van tőle, és éppen futásnak ered, egyenesen az ő irányába.
Az úri közönség pompásan szórakozott. A szerencsétlen szőke nő kibomlott hajjal, levegő után kapkodva fékezte le amúgy sem sebes lépteit, és a rendőrre hagyta a hajsza befejezését. Megállt, zihálva nekidőlt az egyik hűvös márványoszlopnak, és aggódó tekintettel kísérte előbb a tolvajt, majd a kackiásra pödrött bajszú, éltesebb rendőrt, aki a tolvajnál valamivel lassúbbnak, ugyanakkor szívósnak és elszántnak tűnt.
A rabló egy percre sem állt meg, hiába vágta mellbe odakint – akár egy súlyos kalapács – az utca népét kínzó, fojtó júliusi levegő, és hiába nézett le rá szigorúan a két szobor a Párisi Nagyáruház homlokzatáról, a kerek óra mellől. Mert ugyan miért is ijesztették volna meg ezek a szobrok, különösen az, amelyik hozzá hasonlóan egy pénzes zacskót szorongatott a kezében? Ezt az alakot állítólag az áruház tulajdonosáról, Goldberger Samuról mintázták, akiről nem keringtek különb pletykák, mint bármelyik nevezetesebb utcai tolvajról. Őneki azonban, a kőalaknak, aki a magasból szemlélte a Sugárúton vonuló fiákereket és napernyős hölgyeket, senki sem árthatott, míg szerény, felemás cipőjű kollégájának nyomába szegődött a rend őre. Ennélfogva az ifjonc kapkodva tuszkolta a bársonytárcát a nadrágja korca és az inge közé, aztán jobbnak látta, ha gondolkodás nélkül balra kanyarodik, és a Liget helyett, amelynek árnyas zugait és félvilági alakjait apróra ismerték már a rendfenntartók, inkább a Nagymező utca felé lohol tovább.
Délelőtt tizenegyre járt az idő, ám a nap már olyan irgalmatlanul szórta sugarait a Sugárút idő koptatta, de még mindig a kiegyezést követő évtizedek nagyra törő hevületét árasztó palotáinak tetőcserepeire, hogy a kávéházak pálmafás teraszain pihegő vendégek akár azt is gondolhatták, kocsonyává fő minden ember fia, aki a tető alatt reked. No persze eszük ágában sem volt ilyesmit feltételezni, hiszen pontosan tudta a világtól elvonult özvegy is, hogy a paloták vastag falai, sötét, súlyos függönyei mögött tágas termekben hűsölnek a pénzben és rangban nem szűkölködő lakók, és hogy többségüknek cselédek serege áll rendelkezésére, akik uruk egyetlen bágyadt sóhajára jeges limonádéval csurig töltött, metszett üvegkancsókkal sietnek elő, amely kancsókat az est közeledtével egyre sűrűbben váltják fel a pezsgőspalackok.
Legalábbis így képzelte az utca népe. Arról azonban, hogy melyik pompás villa bérlője intette le a fiákerest azért, hogy a Duna egy néptelen partszakaszára szállítsa, ahol végre megszabadulhat a hamis váltók és a kártyaadósság halálos terhétől, és teteme a lélek súlyától megszabadulva, immár könnyedén lebeghet a Fekete-tenger örök enyhet adó sós habjai felé – nos, arról csak az esti lapokból szerezhettek tudomást. Az az úr, aki a két hónapja megveszekedetten tomboló nyár ellenére is holtsápadtan kapaszkodik fel éppen a hintóra, amelynek oldalán lángoló főnixmadaras nemesi címer díszlik, vajon a tüdőbeteg, de szolgálatkész kóristalányt készül meglátogatni, avagy egyenesen a Fiumei úti családi sírboltba készül? Ezt a kávéházak népe csakúgy nem sejtette (ha találgatni azért merészen találgatott is), mint a Párisi Nagyáruházból kirontó tolvaj, aki mellbe lökte ezt a sápadt főurat, felugrott a főnixmadaras hintó gyalogjáró felőli lépcsőjére, és a selyemmel-bársonnyal bélelt kocsin keresztül verekedte magát újra ki, a keskeny lovaglóútra.
A tolvaj a hintóból kis híján egy almásderes patái alá zuhant. A ló rémülten ágaskodott fel, de mire a nyeregből kieső lovas teste a földet érte volna, az egyre hangosabban ziháló legény már a Sugárút közepén járt, szétrebbentve a napernyős hölgyek és lovagjaik fiákerek közé merészkedő meghitt kettőseit. Egy pillanatra sikerült belegabalyodnia az egyik hölgy hivalkodóan terjedelmes, súlyos uszályába, és amíg meglepő ügyességgel kikeveredett belőle (közben még arra is akadt érkezése, hogy foghíjas vigyorát az uszály tulajdonosára, az éleset sikkantó, tornyos frizurás, hamvas színésznőpalántára villantsa), megállapította, hogy üldözője jócskán lemaradt, nem utolsó sorban azért, mert hivatalos személyként ügyelt a korzózó előkelőségek testi épségére, és nem volt mersze szó nélkül félrelökni a frakkos uraságokat és szívük habos-fodros hölgyeit, holott így lassan feladhatta a küzdelmet. A tolvaj ennélfogva egyre magabiztosabban, egyre könnyülő léptekkel futott a Sugárút kellős közepén (feltartóztatni itt sem akarta egyetlen járókelő sem). Olykor megtapogatta az övébe préselt kövér bugyellárist, és bár az egyik cipőjét a vágta során elhagyta valahol (talán a hintóban, a főnixmadár parázsló tollai mögött maradt?), diadaltól eltelve kanyarodott sebesen a Nagymező utcába, át a lovaglóúton, a fák között, a gyalogjárdán, elszáguldott a sarki épület mellett, amelynek cégérén ósdi könyvek virítottak. Már fel is tárult előtte a Nagymező Sugárútnál keskenyebb, de azért még így kényelmesen széles, menekülésre kellőképpen alkalmas kövesútja. Az a mulató is feltűnt, ahová a hátsó ajtón beiszkolva, üldözői örökre elvesztik a nyomát. A tolvaj okkal reménykedett, hogy hamarosan megszámolhatja, mennyivel is gazdagodott, úgyhogy megragadta a gatyakorca mellé rejtett bugyellárist, aprókat rántott rajta, és akkor –

– egy kemény ütés csattant a homlokán.
A világ feketébe borult előtte, ő pedig eszméletétől búcsúzva rogyott a Nagymező utca felforrósodott köveire.

 

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra