Olyanokat mondtak erről a könyvről – igaz, a borítón, de Neil Gaiman -, hogy “A Fény Ura vicces, bölcs, áthatja a csoda és a tudás.”, én meg dörzsöltem a tenyerem, végre egy jó sci-fi…
Roger Zelazny: A fény ura
Hiszem, hogy a könyvek úgy találnak ránk, mint az emberek: sorsszerűen. Nekem túl eleven még az emlék, milyen volt vágyni a gyereket és meglátni a két csíkot a terhességi teszten, ezért az első mondatok után állandósult a heves szívdobogásom. Azonban a történet nem csak a “lombikbébi-eljárás hajnaláról” szól, hanem a hétköznapi csatákról, amelyeket mindannyian annyira hasonlóan vívunk meg.
Több könyvnek nekikezdtem az elmúlt hónapokban, de ez volt az első, amire minden nap szorítottam egy kis időt, és borzasztóan bánom, hogy ilyen vékonyka könyv, még háromszor-négyszer ennyit is elbírnék belőle.
Voltak oldalak, amikor kacagtam, voltak, amikor csorogtak a könnyeim, máskor meg úgy szíven talált, hogy belül ordítottam, igen, én is ilyen kis pisis vagyok.
Véget ért a szavazás és az eredmény szerint Lugosi Viktória: Dafke a könyvklubunk első és egyben júliusi könyve. Augusztus harmadikán lesz téma nálunk a könyv. Viszont a “verseny” nagyon szoros volt, ezért megvan az augusztusi könyvklubunk nyertese is, ami nem más, mint Jose Saramago: Kicsi emlékek.
Jó olvasást és ha valakinek olvasás közben támad gondolata és kedve levelet írni, ne vacilláljon.
Bevallom, azért vettem le a polcról a boltban, mert valami rövid, néhány óra alatt elolvasható könyvre vágytam, és mert a címe és a borítója szenvedélyt és tengert sugallt. Milena Agus stílusát egyesek Marquez-éhez hasonlítják.
A vékony kis könyvben nagyanyjának az életét és rajta keresztül egy szárd család sorsát meséli el valamikor a II. világháború közepétől kezdve napjainkig. A történet Szardínia szigetén kezdődik egy kis faluban, nagyanya ekkor a harmincas évei végén járó vénlány, aki semmi másra nem vágyik, csak a mindent elsöprő szenvedélyes szerelemre.
Fősuli harmadik évében olvastam végig az Austen-polcot. Nem hagyott mély nyomot, nem váltam megszállott rajongóvá – azért majd a lányomnak megmutatom -, és nálam egy kategóriába került a Romana füzetekkel. Milyen újabb bőrt lehet lehúzni Austen-ről, fanyalogtam a film címe láttán, de ketten is ajánlották, tehát megnéztem.
Azt hiszem, már a Médea és gyermekei idején megfordult a fejemben, hogy egy ilyen “fajsúlyú”, kortárs szépíró vajon ír-e a holokausztról? Papírra veti-e a maga történetét? (L.Ulickaja kikeresztelkedett zsidó.) Van-e bátorsága írni erről, tud-e újat közölni, miközben sokak számára “már annyira elcsépelt ez a téma”?
