C. J. Sansom: Apokalipszis (részlet)

Myreille

Boszorkányság, ördögi megszállottság, a vég kezdete vagy egy őrül sorozatgyilkos ámokfutása. Tudor-korabeli történelmi krimi.

Fülszöveg:
1543 tavasza. VIII. Henrik király Parr Katalinnak udvarol, akit hatodik feleségének szemelt ki. Az udvarlás fejleményeit Cranmer érsek és az udvar szorult helyzetben lévő protestáns frakciója árgus szemmel követi, mivel a lady a reformok iránti szimpátiájáról ismert. Eközben Matthew Shardlake egy tizenéves fiú ügyén dolgozik, akit a Bedlambe, az őrültek házába zártak attól tartva, hogy ijesztő vallásos mániája miatt eretnekség vádjával máglyára kerülhet.

Amikor régi barátját szörnyűségesen meggyilkolják, Shardlake ígéretet tesz özvegyének, hogy a gyilkost az igazságszolgáltatás kezére juttatja. Amint Shardlake asszisztensével, Jack Barakkal, és orvos barátjával, Guy Maltonnal nyomozni kezd, kutatása Cranmerhez és Parr Katalinhoz vezet – és a Jelenések könyve sötét próféciáihoz. Hamarosan egy sor borzalmas gyilkosságra derít fényt, amelyek boszorkányság és ördögi megszállottság gyanúját vetik fel – mert mi másként lenne képes a Tudor-korabeli elme egy sorozatgyilkosra tekinteni?

C.J.Sansom: Apokalipszis
(részlet)

Első fejezet

A Lincoln’s Inn nagytermében a magas csillárok gyertyafénytől ragyogtak, mert késő délután kezdődött az előadás. A Lincoln’s Inn legtöbb tagja jelen volt, az ügyvédek legjobb talárjukat, feleségeik legszebb ruhájukat öltötték magukra. Egy órányi ácsorgás után a hátam már megfájdult, és irigyeltem azt a kevés idős és beteges társamat, akik székeket hoztak.
A Lincoln’s Innbeli előadást hagyományosan márciusban tartották; a hónap elejére tervezték, de kicsit későbbre tolták az erős havazás miatt, s most még mindig szokatlanul hideg volt, a színészek és a közönség gomolygó lehelete úgy szállt fel a magas tetőgerendákhoz, mintha füst lenne. Az idei előadás az új Interlúdium volt, a Kincs próbája, egy erkölcsjobbító moralitásjáték, amelyben csodálatos jelmezeket viselő színészek játszották el az emberiség bűneit és erényeit. Miközben az Erényt alakító színész látványos világos ruhájában és hosszú, fehér, hamis szakállában kioktatta Alakoskodást megtévesztő viselkedéséről – meglehetősen helyénvalóan az ügyvédi közönség előtt –, a figyelmem elkalandozott. A tekintetem a közönség sorainak árnyékban rejlő arcaira vetült. Rowland kincstárnok, egy vékony arcú, maró stílusú ember úgy méregette a színészeket, mintha azon tűnődött volna, vajon nem lett volna-e jobb egy kevésbé drága jelmezes színtársulatot felbérelni, még ha ez a színjáték nem is igényelt kifinomult díszletet. Velem szemben régi ellenségemet, Stephen Bealknapet láttam, akinek kapzsi halványkék szeme az ügyvédtársait fürkészte. Tekintete sohasem pihent, soha nem találkozott senkiével, és amint észrevette, hogy ránézek, el is siklott. Ő volt talán a legaljasabb ügyvéd, akivel valaha találkoztam; még mindig gyötrődtem amiatt, hogy tizennyolc hónappal ezelőtt patrónusa, Richard Rich machinációja miatt kénytelen voltam elállni egy ügytől, amelyben ő képviselte az ellenérdekű felet. Meglepett, hogy fáradtnak, betegnek láttam.
Kicsivel odébb barátom, Roger Elliard fogta felesége kezét; a színjáték után vacsorára voltam hivatalos hozzájuk. Új jelenet kezdődött, a Vágy szövetségre lépett a Gonosz Hajlammal. Ahogy átölelte, Vágyat hirtelen fájdalom sújtotta, és térdre rogyott.

Ó, egek, hirtelen szenvedély fűt,
mi térdre kényszerít,
meghalok gyógyír nélkül,
a görcs, a görcs megbénít.

Az isteni igazságtétel által sújtott színész kinyújtotta remegő kezét a közönség felé. Bealknap egyfajta zavart megvetéssel nézett felé; de Roger hirtelen elfordult. Tudtam miért; később beszélni akartam vele erről.
Végre véget ért az előadás; a színészek meghajoltak, a közönség tapsolt, mi nézők megmozdítottuk fagyos tagjainkat, és kiléptünk az előtte elterülő udvarra, a Gatehouse Courtra. A nap éppen lenyugodott, sárgás fénnyel világította meg a vörös téglás épületeket, és az udvart borító olvadt havat. Az emberek a kapuhoz sétáltak, vagy, ha a Lincoln’s Innben laktak, akkor köpenyeikbe burkolózva hazafelé vették az irányt. A bejáratnál vártam Elliardékra, közben biccentettem az ismerősöknek. Mindenfelé csak a közönség volt, mivel bírósági ülésszakon kívüli szombat volt, a Virágvasárnap előtti este. Elliardék szállása felé pillantottam. Minden ablakból világosság áradt és tálakkal sürgölődő szolgákat lehetett odabent látni. Dorothy vacsorája híres volt az Innben, és még a Nagyböjt végén is, amikor a vörös hús tiltott volt, tudtam, hogy gazdagon terített asztalokkal és pazar vendéglátással fogadja a meghívottakat.
A hideg ellenére ellazultnak éreztem magam, nyugodtabbnak, mint amilyen hosszú ideje voltam. Egy hét múlva beköszönt a húsvét vasárnap, és egyúttal március huszonötödike, az 1543-as év hivatalos kezdete. Az elmúlt években ezidőtájt néha eltöprengtem azon, hogy milyen zord eseményeket hozhat a következő év, de most inkább arra gondoltam, hogy csupa kedvező és érdekes munkám van, és jó barátokkal együtt töltött időnek nézek elébe. Reggel, miközben felöltöztem, megálltam egy pillanatra, hogy az arcomat tanulmányozzam a hálószobai tükrömben; ilyet ritkán tettem, mivel a púpos hátam látványa még mindig elkeserített. Szürke csíkokat láttam a hajamban, és mélyülő ráncokat az arcomon. Ugyanakkor azt gondoltam, hogy talán méltóságteljes kinézetet kölcsönöznek; és az előző évben betöltöttem a negyvenet, már nem várhatom el, hogy fiatalnak nézzek ki.
Aznap délután, az előadás előtt lesétáltam a Temzéhez, mert hallottam, hogy végre megindult a jégzajlás a hosszú, keserves telet követően. Megálltam a Temple Stairs-en, és onnan néztem le a folyóra. Való igaz, hatalmas jégdarabok ütköztek egymásnak óriási csattanásokkal és recsegéssel a zavaros szürke vízben. Míg visszasétáltam a puha, olvadó havon, azt reméltem, hogy végre talán eljön a tavasz.
A nehéz, prémszegélyes köpenyem ellenére hirtelen megborzongtam a nagyterem ajtajában állva; bár a levegő kétségkívül melegedett kicsit aznap, még mindig hideg volt, én pedig nem szedtem vissza azt a súlyt magamra, amit tizennyolc hónappal azelőtt vesztettem a súlyos lázam alatt. Kissé megrezzentem, ahogy valaki a vállamra csapott. Roger volt az, karcsú alakját nehéz köpeny rejtette. Mellette felesége, Dorothy, mosolygott rám, akinek kerekded arca kipirult a hidegtől. Barna haját egy gyöngyökkel ékesített francia főkötő alá tűrte.
– Sötét hangulatban voltál, Matthew – mondta Roger. – A mű magas morális felfogásán töprengtél?
– Magas, mint egy torony, de nehéz, mint egy elefánt – mondta Dorothy.
– Az volt – értettem egyet. – Ki választotta?
– A kincstárnok. – Roger arrafelé nézett, ahol Rowland egy agg bíróval beszélt, komolyan bólogatva közben. Roger lehalkította a hangját. – Valami olyat akart, ami politikailag nem vitatott. Bölcs dolog a mostani időkben, bár egy itáliai komédia jobb lett volna.
Keresztülvágtunk együtt az udvaron. A hó majdnem teljesen eltűnt a Gatehouse Court szökőkútjáról, ami az elmúlt három hónapban végig be volt fagyva, és szürke jégfoltok tűntek elő a felszínén. Hamarosan talán megint működni fog, és újra hallatszik majd lágy csobogása az egész udvarban. Néhány pénzérme csillogott a jégen, az emberek még a befagyott szökőkútba is dobtak pénzt egy fohász kíséretében a győzelemért egy jogvitában vagy szerencséért szívügyekben. Mégha tagadják is, az ügyvédek ugyanolyan babonásak, mint más emberek.

*

Az ajtóban Roger inasa üdvözölt minket, egy Elias nevű öregember, aki évek óta a családdal volt, és felkísért az emeletre, hogy megmossam a kezemet. Ezután a fogadószobába mentem, ahol vastag gyertyák vetettek meleg sárgás fényt a székekre és párnákra. Már tucatnyi vendég, mind ügyvédek és a feleségeik, ült vagy ácsorgott odabent, miközben Elias és egy fiú bort szolgált fel nekik. Ropogó tűz melegítette a szobát, édes illatokat hozott ki a fapadlóra szórt illatos gyógynövényekből, a fénye villódzott az asztalterítőn lévő ezüstneműn. A falakat keretezett, többnyire bibliai alakokat ábrázoló, az új divat szerint készült festmények díszítették. A nagy tűzhely fölött állt a Lincoln’s Inn egyik legszebb berendezési tárgya, Roger büszkesége és öröme: egy nagy, fából faragott, bonyolult mintázatú fríz, teljes levélzetű faágak virágokkal és gyümölcsökkel összefonódva, amelyeken állatok fejei kukucskáltak ki; szarvas és vaddisznó és még egy unikornis is. Roger mellette állt, és Ambrose Loderrel beszélgetett. Sovány alakja eleven volt, finom kezeivel folyamatosan gesztikulált, amint a kövérkés ügyvédnek magyarázott, aki mozdulatlanul hallgatta, szkeptikus kifejezéssel a vörös arcán.
Dorothy mellette állt, arcából ítélve jól szórakozott, színes öltözéke éles kontrasztban volt a két ügyvéd fekete talárjával. Egy zöld damasztruhát viselt, amin arany zsinórozás futott le elöl, és magas gallérja nyaknál nyitott volt; jól illett hozzá. Amint meglátott, kimentette magát és elindult felém.
Közel húsz éve ismertem Dorothyt. Egy serjeant lánya volt abban az irodában, ahol először dolgoztam. Mindketten a húszas éveink elején jártunk akkoriban, és azonnal vonzani kezdett Dorothy eleganciája, eszessége és kedves természete – ritka kombináció az ilyen. Úgy tűnt, ő is szereti a társaságomat, sohasem látszott rajta, hogy zavarná a hajlott hátam, és jó barátokká váltunk. Egy kis idő múlva azt merészeltem gondolni, hogy megpróbálom a barátságot valami többe fordítani, habár nem adtam jelét az igazi érzelmeimnek, és ezért csak magamat okolhattam, amikor megtudtam, hogy Roger, a barátom és kollégám már megkérte a kezét és ő igent mondott. Később azt mondta – és én elhittem neki –, hogy nem vette észre a Dorothy iránt táplált érzelmeimet. Aki azonban sejtette ezeket, és próbálta megédesíteni a keserű pirulát azzal, hogy elmondta: nehéz volt meghoznia a döntést. Ezt nemigen hittem el, tekintve, hogy Roger éppolyan jóképű volt, mint amilyen okos, élénk, energikus kecsességgel a mozdulataiban.
Dorothy, hozzám hasonlóan már elmúlt negyven, bár eltekintve a szeme körül látható ráncoktól jóval fiatalabbnak nézett ki. Előrehajoltam és megcsókoltam kétfelől az arcát.
– Boldog virágvasárnapot, Dorothy.
– Neked is, Matthew. – Megszorította a kezem. – Hogy szolgál az egészséged?
– Mostanság jól. – A hátam gyakran okozott kellemetlenséget, de az elmúlt hónapokban lelkiismeretesen végeztem a gyakorlatokat, amelyeket orvos barátom, Guy javasolt, és sokkal jobban éreztem magam.
– Jól nézel ki.
– Te pedig minden új évben egyre fiatalabban, Dorothy. Ez a következő talán békét és fellendülést hoz.
– Remélem. Ugyanakkor volt egy különös előjel, hallottál róla? Két óriási halat vetett partra a Temze. Nagy szürke állatok, fél ház méretűek. Biztosan a jég alatt voltak. – A csillanás a szemében elárulta, hogy mint sok más dolgot a világon, ezt is elragadóan abszurdnak találta.
– Életben voltak?
– Nem. A zátonyokon hevernek odaát Greenwich-ben. Az emberek százával kelnek át a London Bridge-en, hogy megnézzék őket. Mindenki azt mondja, mivel ez a virágvasárnap előtti napon történt, szörnyű történéseket jelez előre.
– Az emberek manapság mindig találnak előjeleket. Ez egyfajta szenvedéllyé vált a buzgó londoni Biblia-olvasók között.
– Igaz. – Kutató pillantást vetett rám, talán kihallott egy kis keserűséget a válaszomban. Húsz évvel ezelőtt Dorothy, Roger és én reformerek voltunk, akik a világon létrejövő új keresztény szövetségben reménykedtek. Ők még mindig hittek ebben. Sok vendégük is az volt a kezdetekkor, de legtöbbjük már visszavonult egy csendes, csak a szakmájával törődő életvitelbe, megrémülve és kiábrándulva a vallási konfliktusok és az elnyomás árjától, ami még magasabbra hágott az elmúlt évtizedben, mióta a király szakított Rómával. Kíváncsi voltam, vajon Dorothy rájött-e, hogy számomra a hit szinte már teljesen tovatűnt.
Témát váltott. – Mi legalább jó híreket kaptunk. Jött egy levél Samueltől, biztosan újra megnyitották a Bristolba vezető utakat. – Felvonta a sötét szemöldökét. – És a sorok közül azt olvastam ki, hogy felbukkant egy lány is.
Samuel volt Roger és Dorothy egyetlen gyermeke, a szemük fénye. Pár évvel korábban a család Bristolba költözött, Roger szülővárosába, ahol a városi jegyző tisztségét kapta meg. Egy évvel ezelőtt tért vissza a Lincoln’s Innbe, hogy ügyvédi hivatását gyakorolja, de Samuel, aki most tizennyolc éves és egy ruhakereskedő inasa, szülei nagy szomorúságára úgy döntött, hogy ott marad.
Lágyan elmosolyodtam. – Biztos vagy abban, hogy nem a te vágyaidat láttad a levelébe?
– Nem, említett egy nevet. Elizabeth. Egy kereskedő lánya.
– Nem veheti el feleségül, amíg tart a tanulóideje.
– Akkor jó. Ez időt ad, hogy kiderüljön, összeillenek-e. – Dorothy pajkosan elmosolyodott. – És nekem, hogy küldjek néhány kémet Bristolba. Esetleg a segédedet, Barakot. Úgy hallottam, hogy ő jó az ilyenfajta munkákban.
Felnevettem. – Barakot lefoglalja a nekem végzett munka. Egy másik kémet kell találnod.
– Szeretem az éles humorát. Jól van?
– A feleségével elvesztették a kisbabájukat tavaly. Ez nagyon megviselte, bár nem mutatta.
– És a feleségét?
– Már nem láttam Tamasint egy ideje. Mindig meg akarom látogatni őket otthon. Meg kell már tennem. Nagyon kedves volt velem, amikor lázas voltam.
– Akkor a Court of Requests elfoglal téged. És serjeant vagy. Mindig tudtam, hogy egy nap eléred ezt a magas méltóságot.
– Igen. – Elmosolyodtam. – És ez jó munka. – Több mint egy év telt el azóta, hogy Cranmer érsek jelölt engem a két ügyvéd egyikének, akiknek a Court of Requests előtt kell eljárniuk, ahol a szegény emberek kérelmeit hallgatták meg. A serjeanti rang, egy rangidős ügyvéd rangja a tisztséggel együtt jött.
– Sohasem élveztem még így a munkámat – folytattam. – Noha rengeteg ügyünk van, és néhány ügyfél… nos, a szegénység nem teszi az embereket jóvá vagy készségessé.
– Nem is lehet – felelte Dorothy nyomatékosan. – Ez egy átok.
– Nem panaszkodom. A munka változatos. – Egy pillanatra elhallgattam. – Van egy új ügyem, egy fiúé, akit a Bedlambe dugtak. Holnap találkozom a szüleivel.
– Virágvasárnap?
– Elég sürgős.
– Egy őrült ügyfél.
– Az a kérdés, hogy valóban őrült-e vagy sem. A királyi tanács parancsára vitték oda. Ez az egyik legfurcsább ügyem, amivel valaha találkoztam. Érdekes ugyan, de bárcsak ne kellene összeakadnom a tanáccsal.
– Meg fogod találni az igazságot, ebben nem kételkedem – tette a kezét a karomra.
– Matthew! – Roger tűnt fel mellettem. Élénken megrázta a kezemet. Kicsi és inas volt, keskeny, de kellemes arccal, kutató kék szemekkel és ritkulásnak indult fekete hajjal. Ugyanúgy életerőtől duzzadt, mint mindig. Annak ellenére, hogy annyi évvel azelőtt elnyerte Dorothyt, még mindig erős szeretet éreztem iránta.
– Hallom, hogy Samuel írt – mondtam.
– Igen, az a kópé. Végre!
– A konyhába kell mennem – mondta Dorothy. – Rövidesen megint találkozunk, Matthew. Beszélj Rogerrel, van egy érdekes ötlete.
Meghajoltam, amikor távozott, azután Roger felé fordultam.
– Hogy vagy? – kérdeztem csendesen.
Lehalkította a hangját. – Nem jött vissza újra. De örülök, ha láthatom az orvos barátodat.
– Láttam, hogy félrenéztél, amikor Vágy hirtelen összeesett a színdarabban.
– Igen. Ez az egész megrémiszt engem, Matthew. – Hirtelen sebezhetőnek látszott, mint egy kisfiú. Megszorítottam a karját.
Az elmúlt hetekben Roger néhány alkalommal teljesen váratlanul elveszítette az egyensúlyát és elesett, bármilyen látható ok nélkül. Attól félt, hogy nyavalyatörés fejlődött ki nála, a szörnyű megpróbáltatás, amikor egy egyébként egészséges férfi vagy egy nő időnként visszatérően a földre rogy, magán kívül kerül, vonaglik és nyöszörög. A gyógyíthatatlan betegségre egyesek úgy tekintettek, mint egyfajta átmeneti őrültségre, mások pedig mint egy gonosz szellem jelenlétének bizonyítékára. Az a tény, hogy a látványos tünetek bármely pillanatban előtörhettek, azzal járt, hogy az emberek elkerülték a szenvedőket. Egy ügyvéd karrierjének ez a végét jelenthette.
Megszorítottam a karját. – Guy kideríti, hogy mi van mögötte, ígérem. – Roger kiöntötte a szívét előző héten egy ebéd közben, mire megszerveztem, hogy amilyen hamar csak lehet, fogadja őt az orvos barátom – négy napon belül.
Roger szomorúan elmosolyodott. – Reménykedjünk, hogy olyan hír lesz, amit hallani szeretnék. – Lehalkította a hangját. – Azt mondtam Dorothynak, hogy hasfájdalmaim vannak. Úgy gondoltam ez lesz a legjobb. A nők állandóan aggodalmaskodnak.
– Ahogy mi is – mosolyodtam el. – És néha alaptalanul. Sok oka lehet ennek az állandó elesésnek. És jusson eszedbe, hogy neked nincsenek rohamaid.
– Tudom. Ez igaz.
– Dorothy említette, hogy van valami új ötleted – mondtam, hogy eltereljem a figyelmét.
– Igen. – Visszafogottan elmosolyodott. – Meséltem róla Loder barátomnak, de ő kevés érdeklődést mutatott. – A vendégei felé pillantott. – Egyikünk sem szegény itt – mondta csendesen.
Karon fogott, és egy kicsivel odébb vezetett. – Most olvasom Roderik Mors új könyvét, az Egy keresztény panasza London városával szemben-t.
– Óvatosnak kellene lenned. Vannak, akik lázítónak nevezik ezt a könyvet.
– Az igazság megrémíti őket. – Roger hangja csendes volt, de szenvedélyes. – Jézusra, Mors könyve vádbeszéd a városunk ellen. Rámutat, hogyan került a rendházak minden vagyona a királyhoz vagy a kegyenceihez. A monostorok iskoláit és kórházait bezárták, a betegeket magukra hagyták, hogy lássák el magukat. A szerzetesek gondoskodása elég szűkmarkú volt, de most semmi sincs nekik. Ez mindannyiunk szégyene, hogy a nyomorult emberek légiói az utcákon hevernek, betegen és félholtan. Tegnap láttam egy fiút a Cheapside egyik ajtajánál, a csupasz lába félig elrohadt egy fagyástól. Adtam neki egy hatpennyst, de amire valóban szüksége lenne, egy kórház, Matthew.
– De, mint mondtad, a legtöbbet bezárták.
– Éppen ezért fogok gyűjtést szervezni egy Inns of Court által létrehozandó kórházra, egy kezdeti alapító gyűjtéssel az ügyvédek körében, majd létrehozunk egy alapítványt meghagyásokra és adományokra.
– Beszéltél már a kincstárnokkal?
– Még nem. – Roger megint elmosolyodott. – Ezeken a jóembereken csiszolgatom az érveimet. –Loder kövérkés alakja felé intett. – Ambrose ott azt mondta, hogy a szegények megbotránkoztatnak minden járókelőt a büdös szagukkal és kipárolgásukkal. Ő talán hajlandó fizetni azért, hogy megtisztítsák az utcákat. Mások a koldusok tolakodására panaszkodnak, ahogy mindenhol pár pennyért könyörögnek. Nekik nyugodtabb utcákat ígérek. Vannak érvek, hogy rábeszéljük azokat, akik híján van az irgalmasságnak. – Elmosolyodott, aztán komolyan rám nézett. – Segítesz?
Eltöprengtem egy pillanatra. – Még ha sikerrel jársz is, mit tehet egy kórház a mindenhol meglévő nyomorúsággal szemben?
– Enyhet ad néhány szegény léleknek.
– Segíteni fogok, ha tudok. – Ha bárki sikerre vihette ezt az ügyet, az Roger volt. Az életereje és gyors gondolkodása sokat fog számítani. – Támogatom a kórházadat, és segítek támogatókat szerezni, ha szeretnéd.
Roger megszorította a karomat. – Tudtam, hogy segíteni fogsz nekem. Nemsokára megszervezek egy bizottságot…
– Egy újabb bizottságot? – Dorothy visszatért, arca kivörösödött a konyha hőjétől. Fürkészőn nézett a férjére. Roger átölelte a derekát.
– A kórháznak, kedvesem.
– Az embereket nehéz lesz meggyőzni. Az erszényük lapos a király adói miatt.
– És talán többet is szenvednek – mondtam. – Azt beszélik, hogy ezt az új parlamentet fel fogják kérni, hogy szavazzon meg még több pénzt a királynak, hogy hadat viselhessen a franciák ellen.
– Pazarlás, ha elgondoljuk, mire lehetne költeni a pénzt – jegyezte meg keserűen Roger. – De igen, ő megfelelő időnek fogja ezt tartani egy ilyenfajta vállalkozásra most, hogy a skót király meghalt és az a kisded lány van a trónjukon, így ők nem avatkozhatnak be a franciák oldalán.
Egyetértően bólintottam. – A király hazaküldte a skót lordokat, akiket Solway Moss után fogott el. Azt mondják, hogy esküt tettek, hogy házasságot hoznak létre Edward herceg és a csecsemő Mária között.
– Te mindig ugyanolyan jól informált vagy, Matthew – mondta Dorothy. – Barak még mindig szállítja a pletykákat az udvari szolgák közötti barátaitól?
– Igen.
– Hallottam, hogy a király új feleséget keres.
– Azóta mondogatják ezt, amióta Howard Katalint kivégezték – mondta Roger. – Ki lenne most éppen?
– Lady Latimer – felelte Dorothy. – A férje meghalt a múlt héten. Nagy temetés lesz holnapután. Rebesgetik, hogy a király évek óta vonzódik hozzá, és most lépni fog.
Én nem hallottam ezt a szóbeszédet. – Szegény nő – mondtam, majd csendesebben hozzátettem: – Féltheti majd a fejét.
– Igen – bólintott Dorothy. Egy pillanatig csendben maradt, majd felemelte a hangját és összeütötte a tenyerét. – A vacsora készen áll, barátaim.
Mindannyian átmentünk az étkezőbe. A régi, hosszú tölgyfa étkezőasztalon ezüsttányérok sorakoztak, és a szolgák étellel teli tálakat helyeztek el Elias felügyelete mellett. Az asztal dísze a négy hatalmas tyúk volt; mivel még böjt volt, a törvény egyébként csak halat engedett fogyasztani ebben az időben, de a folyó befagyása ezen a télen a halat megfizethetetlenül drágává tette, és a király engedélyt adott az embereknek, hogy fehér húst egyenek.
Elfoglaltuk a helyünket. Én Roger korábbi vitapartnere, Loder, és James Ryprose közé kerültem; ez utóbbi egy idős ügyvéd volt, akinek szúrós szőrzet keretezte arcát, amely olyan ráncos volt, mint egy öreg fonnyadt alma.
Szemben velünk Dorothy és Roger foglalt helyet Mrs. Loderrel, aki éppolyan pufók és jóllakott kinézetű volt, mint a férje. Rám mosolygott, felvillantva hiánytalan fehér fogsorát, majd meglepetésemre belenyúlt a szájába és kihúzta mindkét sort. A fogak két fából készült ívbe voltak rögzítve, itt-ott bevágva, hogy illeszkedjen a néhány szürke csonkhoz, ami megmaradt a saját fogaiból.
– Jól néznek ki, nem igaz? – kérdezte, elkapva a tekintetemet. – Egy cheapside-i borbély-sebész készítette nekem. Természetesen nem tudok velük enni.
– Tedd el őket, Johanna – mondta a férje. – A társaság nem akarja ezeket bámulni evés közben. – Johanna lebiggyesztette az ajkát, amennyire csak egy majdnem fogatlan asszony képes lehet rá, és a fogsort elhelyezte egy kis dobozba, amit a ruhái redőibe rejtett. Elfojtottam egy borzongást. Azt a francia divatot, amelyet néhányan a felső osztályban felvettek, hogy halott emberek kihúzott fogait viseljék, elég hátborzongatónak találtam.
Roger megint a kórházáról kezdett beszélni, ezúttal az öreg Ryprose-nak címezve az érveit. – Gondoljunk a beteg és elesett emberekre, akiket be tudnánk hozni az utcákról, talán meg is tudnánk gyógyítani.
– Igen, ez egy érdemleges cselekedet lenne – értett egyet az öregember. – De milyen hatása lesz mindennek a szemtelen koldusokra, akik ellepik az utcákat, pénzért zaklatnak minket, néha fenyegetéssel? Mi lesz velük? Én egy öregember vagyok, és néha félek egyedül sétálni az utcán.
– Nagyon igaz. – Loder testvér áthajolt előttem, hogy hangot adjon az egyetértésének. – Az a kettő, akik tavaly novemberben kirabolták és megölték szegény Goodcole testvért a kapuknál, uratlan monostori szolgák voltak. És nem kapták volna el őket, ha nem mennek kérkedni a kocsmákba tettükkel, ahol elköltötték szegény Goodcole pénzét, és egy becsületes kocsmáros nem riasztja a konstáblereket.
– Bizony, bizony – bólogatott Ryprose élénken. – Nem csoda, hogy a gazda nélküli emberek büntetlenül kéregetnek és rabolnak, amikor az egész városban mindössze maroknyi konstáblernek kell gondoskodnia a biztonságunkról, akik közül a legtöbb majdnem olyan öreg, mint én.
– A városi tanácsnak ki kellene jelölnie néhány erős férfit, hogy korbáccsal űzzék ki őket a városból – mondta Loder.
– De Ambrose – mondta a felesége csendesen. – Miért olyan kíméletlen? Amikor fiatalabb volt, azért érvelt, hogy a munkanélküli szegényeknek joguk van ahhoz, hogy alkalmazzák őket, és a városnak fizetnie kellene azért, hogy hasznos dolgokat végezzenek, mint amilyen az utcák kövezése. Maga mindig Erasmust és Juan Vivest idézte a keresztény közösségnek a szerencsétleneknek végzett szolgálatairól. – A nő kedvesen a férjére mosolygott, talán bosszút állva a fogaira tett kurta megjegyzésért.
– Így is van, Ambrose – mondta Roger. – Jól emlékszem erre.
– És én is – értett egyet Dorothy. – Te kardoskodtál a legádázabbul a királynak a szegények iránti kötelességei mellett.
– Nos, onnan nincs semmi érdeklődés, szóval nem látom, hogyan kellene nekünk segíteni. – Loder rosszalló pillantást vetett a felesége felé. – Hozzunk tízezer rühes koldust az Innbe és etessük meg őket a díszasztalnál?
– Nem – válaszolt csendesen Roger. – Pusztán használjuk fel a vagyonos státuszunkat arra, hogy segítünk néhányukon. Amíg jobb idők jönnek, talán.
– Nem csak a koldusok azok, akik az utcán sétálást gyötrelemmé teszik – tette hozzá Ryprose komoran. – Mindenhol felbukkannak azok a zavaros beszédű Biblia-magyarázók. Van egy a Newgate Street alsó részén, ott áll egész nap, azt üvöltözve és panaszolva, hogy közeledik az apokalipszis.
Az asztal mentén az egyetértés moraja futott végig. A Thomas Cromwell bukását követő években az uralkodót a Rómával való szakításra biztató reformerek királyi pártfogása véget ért. A király ohasem helyeselte teljes mértékben a lutheránus hitet, és most fokozatosan visszafelé tartott a vallás régi formája felé, ami egyfajta pápa nélkül katolicizmus volt, egyre fokozódó elnyomó intézkedésekkel a más véleményen levőkkel szemben; annak elutasítása, hogy a kenyér és bor szentsége átalakul Jézus Krisztus tényleges testévé és vérévé, eretnekségnek számított, ami halálbüntetéssel járt. Még a purgatórium tanítása is elfogadható lett megint. Mindez kárhozott dolog volt a radikálisoknak, akik szerint az egyetlen igazság a Bibliában található. Az üldöztetés csak azzal az eredménnyel járt, hogy sok reformert a radikális oldalra vezetett, és ők Londonban különösen merésszé és hangossá váltak.
– Tudják, mit láttam ma az utcán? – kezdte egy másik vendég. – Az egyik templom előtt éppen gallyakat helyeztek el a hóban a holnapi virágvasárnapi ünnepségre, amikor egy falkányi mesterinas tűnt fel és szétrugdosták a gallyakat, miközben azt kiabálták, hogy ez pápista ceremónia és a pápa az Antikrisztus!
– Ez a vallási radikalizmus újabb ürügyet szolgáltat az inasoknak, hogy megvaduljanak – jegyezte meg Loder komoran.
– Holnap baj történhet – mondta Roger.
Bólintottam. Virágvasárnapkor a tradicionalista templomokban a szokásos ünnepségek lesznek, a templomszolgák prófétáknak öltöznek és egy gyerek egy szamáron fog lovagolni, mialatt a radikális prédikátorok a saját templomaikban ezt pápista istenkáromlásnak fogják nevezni.
– Lesz egy újabb üldözés – jósolta valaki baljósan. – Olyan szóbeszédet hallottam, hogy Bonner püspök keményen le fog sújtani a Biblia-értelmezőkre.
– Több égetést ne – mondta csendesen Dorothy.
– A város nem támogatná ezt – rázta a fejét Loder. – Az emberek nem szeretik a radikálisokat, de az égetéseket még kevésbé. Bonner nem fog ilyen messzire menni.
– Nem fog? – kérdezte Roger csendesen. – Nem fanatikus-e ő is, csak a másik oldalról? Nem válik megosztottá az egész város?
– A legtöbb ember csak nyugodt életet akar – mondtam. – Még azok is közülünk, akik valaha radikálisok voltunk. – Szárazon rámosolyogtam Rogerre. Ő egyetértően bólintott.
– Fanatikusok mindkét oldalon – jegyezte meg Ryprose borúsan. – És mi, szegény átlagemberek mind középen. Néha félek attól, hogy mindnyájunkra halált fognak hozni.

Agave>>

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra