Egy regény története – Neil Gaiman: Amerikai istenek

Myreille

10 éve várok erre a könyvre, mégis itt az ismeretlenség izgalma. Bővített kiadás. Neil Gaiman mesél a könyv születéséről és változásairól.

 

Az Amerikai istenek már egyszer megjelent magyarul. Én kölcsönkaptam, elolvastam, majd a polcomon akartam tudni. Lehetetlen küldetés volt. Persze, tudtam, hogy csak idő kérdése. Az Agave Neil Gaiman könyveinek sorában egyszer ennek a pillanatnak is el kellett jönnie. Hiába olvastam már a regényt, itt az ismeretlenség izgalma, hiszen a legújabb kiadás bővített és jubileumi. Maga a szerző mesél arról a könyv előszavában, hogyan született a regény és mit is jelent a bővített kiadás.

Neil Gaiman (fotó: Allan Amato, forrás: http://journal.neilgaiman.com/)

Előszó a tizedik évfordulóra megjelent jubileumi kiadáshoz

Fogalmam sincs, milyen érzés lehet olvasni ezt a regényt. Csak azt tudom, milyen volt átélni a megírás folyamatát.
1992-ben költöztem Amerikába. Akkor kezdett el motoszkálni valami a fejemben, ami kezdetben sokáig csak összefüggéstelen, de fontosnak tűnő ötletek halmaza volt: két férfi találkozik a repülőn, egy autó a jégen, az érmetrükkök jelentősége, és mindenekelőtt Amerika, ez a különös, hatalmas hely, aminek hirtelen a lakója lettem, de semmit sem értettem belőle. Én azonban meg akartam érteni ezt az országot. Sőt mi több, meg akartam örökíteni írásban.
Aztán történt egyszer, hogy egy kurta izlandi átszállás alkalmával éppen a Leif Erikson utazásairól készített diorámát nézegettem, amikor váratlanul összeállt a fejemben a kép. Azonnal írtam egy levelet az ügynökömnek és a szerkesztőmnek, amiben vázoltam a könyv lényegét. A lap tetejére még odabiggyesztettem, hogy „Amerikai istenek”, de biztosra vettem, hogy ennél jobb címötlet is eszembe fog jutni.
Néhány héttel később a szerkesztőm átküldte a könyv egyik lehetséges borítótervét. A kép egy utat ábrázolt, cikázó villámmal a látóhatáron, a tetején pedig az „Amerikai istenek” felirat díszelgett. Pontosan úgy nézett ki, mintha a fejemben formálódó regény borítója lenne.
Egyszóval volt egy borítóm, amihez még nem készült el a könyv, és a gondolat egyszerre tűnt felvillanyozónak és félelmetesnek. A képet kitettem a falra, majd egy darabig megszeppenve méregettem, és hirtelen biztosan tudtam, hogy ezzel vége a címkeresésnek. Ez volt a könyv borítója. Ez volt a könyv.
Most már csak meg kellett írni.
Az első fejezet egy vonatúton, Chicago és San Diego között született meg.
Az utazást később sem hagytam abba, eközben pedig folytattam az írást. Eldugott vidéki utakon autóztam Minneapolisból Floridába, mert úgy gondoltam, hogy Árnyék, a könyv hőse ugyanezeken az utakon vándorol majd. Írtam tovább, amikor pedig úgy éreztem, elakadtam, ismét útnak indultam. Húsos pitét ettem Michiganben, Cairóban pedig kukoricafasírtot. Próbáltam csak olyan helyekről írni, ahol jártam.
Ez a regény sok helyen készült – különböző floridai házakban, egy fakunyhóban valamelyik wisconsini tó partján, egy Las Vegas-i hotelszobában.
Árnyékkal együtt jártam az országot, és ha éppen nem tudtam, mi történik vele, akkor írtam egy történetet azokról, akik Amerikába jöttek, és mire azzal végeztem, addigra azt is tudtam, mit fog tenni Árnyék, és visszatértem hozzá.
Azt a cél tűztem ki magam elé, hogy naponta kétezer szót írjak meg, és ha sikerült összehozni ezret, boldog voltam.
Emlékszem, amikor elkészült az első teljes vázlat, azt mondtam Gene Wolfe-nak – ő a legbölcsebb író a barátaim között, és több kiváló könyvet írt, mint bárki más, akit ismerek –, hogy úgy érzem, végre megtanultam regényt írni. Gene kedves mosollyal nézett rám. „Azt soha senki nem fogja megtanulni, hogyan kell regényt írni – mondta. – Csak azt, hogyan kell megírni az éppen aktuális könyvet.”
Gene-nek igaza volt. Sikeresen megtanultam, hogyan kell megírni azt a regényt, amin dolgoztam, de semmi mást. Mindenesetre egy nagyon szép, furcsa könyvet tanultam meg írni. Folyamatosan tudatában voltam annak is, milyen sok mindenben elmarad a befejezett mű attól a csodálatos, aranyfényben csillogó, tökéletes könyvtől, ami a fejemben élt, de még így is nagyon boldoggá tett a végeredmény.
Közben szakállat növesztettem és a hajamat sem vágtam le, amit sokan kissé furcsának találtak (leszámítva a svédeket, akiknek ez határozottan tetszett, és mint mesélték, volt egy királyuk, aki egyszer egészen hasonlóra vállalkozott, habár nem regényírás kapcsán). Amikor az első piszkozat végére értem, megborotválkoztam, majd nem sokkal ezután a célszerűtlenül hosszú hajtincsektől is megszabadultam.
A második piszkozat véglegesítése közben bizonyos dolgokat még jobban kibontottam vagy tisztáztam. Azok a jelenetek, amelyek a kelleténél szűkszavúbbak voltak, terebélyesedtek, a túlságosan elburjánzó pillanatokat pedig megnyestem.
Ezt a regényt sok mindennek szántam. Egy nagy, fura, csapongó könyvet akartam írni, és ez végül sikerült is. Olyan könyvről álmodtam, amelyben helyet kaphatott minden, amit Amerikával kapcsolatban nagyon szerettem vagy éppen rögeszmésen foglalkoztatott, azok az apróságok, amelyekről mindig megfeledkeznek a filmekben vagy a tévésorozatokban.
Végül befejeztem és elküldtem a könyvet. Némi megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy egy mondás szerint a regény definíciója a „terjedelmes próza, amiben akad egy csomó hiba”, és egészen biztosra vettem, hogy valami ilyesmit írtam én is.
A szerkesztőmet aggasztotta, hogy a regény egy kicsit hosszabb és csapongóbb a kelleténél (a furcsaságával nem volt problémája), ezért arra kért, vegyem feszesebbre, és ezt meg is tettem. Utólag úgy érzem, jogosak voltak az aggályai, mert a regény meglehetősen sikeres lett – sokat eladtak belőle, és nagyon szerencsésnek érzem magamat, amiért elég sok díjat nyert, többek között a Nebulát és a Hugót (amelyek elsôsorban science-fiction díjak), a Bram Stokert (ami horror) és a Locust (ami fantasy), ez pedig tökéletesen igazolta az elképzelésemet, hogy valóban fura könyvet sikerült írnom, ami népszerű lett ugyan, mégsem tudta senki igazán, melyik kategóriába tartozik. Ez azonban akkor még a jövő zenéje volt: először ki kellett adni. A kiadás folyamata lenyűgözött, ezért indítottam egy blogot, hogy a megjelenés szakaszairól tudósítsak (a blogot egyébként a mai napig írom, bár a témája már régen más). A megjelenést egy dedikálókörút követte az Egyesült Államokban, majd Kanadában, végül pedig otthon, Angliában. A körút legelső állomása a New York-i Világkereskedelmi Központ Borders könyvesboltjában volt. Pár nappal azután, hogy a turné véget ért, és hazatértem, 2001. szeptember 11-én már sem a bolt, sem a Világkereskedelmi Központ nem létezett többé.
Leginkább a regény fogadtatása lepett meg.
Előtte már megszoktam, hogy olyan történeteket mesélek, amiket az emberek vagy szerettek, vagy nem olvastak. Ezt a könyvet azonban az olvasók vagy imádták, vagy gyűlölték. És azok, akik a második csoportba tartoztak – még akkor is, ha a többi munkámat kedvelték –, szívből utálták. Egyesek szerint a könyv nem lett elég amerikai, míg mások túlságosan amerikainak tartották; voltak, akik ellenszenvesnek találták Árnyékot, mások szerint elkerülte a figyelmemet, hogy Amerika igazi vallása a sport és így tovább.
Ezek kétségkívül jogos észrevételek. Végül azonban a regény többé-kevésbé megtalálta az olvasóit. Talán nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, többen szerették, mint ahányan nem, és ők egészen a mai napig szeretik is.
Remélem, egy napon még visszatérek ehhez a történethez. Végtére is Árnyék azóta tíz évvel idősebb. Akárcsak Amerika. Az istenek pedig várnak.

Neil Gaiman
2010. szeptember

Megjegyzés az új kiadás szövegéhez

Ez a könyv, amit az olvasó a kezében tart, némileg különbözik az elsô kiadástól.
Nem sokkal az Amerikai istenek első megjelenését követôen Pete Atkins és Peter Schneider, az azóta sajnálatos módon megszűnt kis kiadó, a Hill House Publishing tulajdonosai megegyeztek a regény amerikai kiadójával, és kihozták az Amerikai istenek egyedi változatát. Amint egyre többet meséltek arról a sok bámulatos apróságról, amellyel a korlátozott példányszámú megjelenés fényét kívánták fokozni – egy valódi könyvkötészeti remekben gondolkodtak –, én fokozódó szorongással gondoltam a kiadás alapjául szolgáló szövegre.
Majd bátortalanul megkérdeztem, nem akarják-e az eredeti, vágatlan kéziratot használni hozzá?
Mint kiderült, akarták.
Ezzel aztán egészen újfajta komplikációk egész sorozata kezdôdött, ugyanis rádöbbentem, hogy miután meghúztam az Amerikai isteneket, számos más helyen nyúltam még bele a szövegbe javítási céllal. Vagyis egy ilyen végleges kiadás kizárólag akkor jöhet létre, ha valaki fogja az utolsó szerkesztetlen változatomat, és összeveti a legutolsó szerkesztett változattal, amit utána összefésül a megjelent kiadással is (ugyanis könnyed szívvel firkáltam tele a betördelt próbanyomatokat a különböző szerkesztői változtatásaimmal, amelyekről ugyanilyen könnyed szívvel felejtettem el listát vezetni), és vitás esetekben eldönti, melyik változatot használja.
Ez már ránézésre is hihetetlenül nagy munkának tűnt. Vagyis a körülményeket tekintve az egyetlen elfogadható döntést hoztam, amit tehettem: elküldtem Pete Atkinsnek néhány rendkívül terjedelmes dokumentumfájlt, hozzácsaptam a könyv két példányát (az amerikai és a brit kiadást), illetve azt a listát, amiben a megjelenés óta talált elütéseket és apró hibákat vezettem, majd megkértem, hogy vágjon rendet a káoszban. És Pete Atkins kiválóan eleget tett a feladatnak. Ezután én is nekiültem a kéziratnak, amit Pete előkészített, és szintén végigolvastam az egészet: ahol kellett, kijavítottam pár hibát, rendezettebbé tettem a szöveget, és esetenként olyan kihúzott részeket is visszaállítottam, amelyeket nem kizárólag a feszesség kedvéért húztam ki.
Így született meg az a végleges változat, amellyel tökéletesen elégedett voltam (tekintve, hogy egy regény, mint azt talán már említettem, nem más, mint terjedelmes próza, amiben akad egy csomó hiba).
A Hill House végül korlátozott példányszámban ki is hozta a regényt – talán 750 darab készült belôle („valódi könyvkötészeti remek”, mondták róla, és ezúttal nem azok, akik megjelentették). Nagyon drága kiadvány volt. Rendkívül hálás vagyok, amiért a kiadóim az első megjelenés tizedik évfordulójára ezt a bővített változatot kívánták piacra dobni, ezúttal jóval több példányban, mint 750, ráadásul sokkal olcsóbban. Az Amerikai istenek jubileumi kiadása, amit a kedves olvasó a kezében tart, durván tizenkétezer szóval hosszabb annál, amelyik a díjakat nyerte, egyúttal ez az, amire a legbüszkébb vagyok.
Szeretnék köszönetet mondani Jennifer Hershey-nek, a regény eredeti szerkesztôjének, illetve Jennifer Brehlnek, aki ennél a kiadásnál bábáskodott, és mindenekelőtt szeretném kifejezni hálámat Pete Atkinsnek a kézirat előkészítésében végzett hatalmas munkáért.

Agave>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra