Moksha.hu > MŰVHÁZ > Paulo Coelho: Az accrai kézirat (részlet)
Paulo Coelho: Az accrai kézirat (részlet)
Myreille - Publikálva:
Nem felhőtlen a viszonyom Coelhoval. Legtöbbször csak idegesít, mint a közhelyszótár, mégis el tud találni egy-egy mondattal.
Az alkimistát szerettem. Éppen olyan élethelyzetben voltam, hogy minden lélekbúvár, hitet és lelket erősítő olvasmányt szeretettem. Majd elindult a Coelho-ár és a könyvek áradatában megcsömörlöttem. Olvastam tőle még 3-4 könyvet és meguntam. Majd olvastam tőle kismillió idézetet és idegesített. Ma egészen váratlanul talált meg a legújabb Coelho könyv, és volt egy mondat – mert azért mindig megpróbálom a “nem szeretem” dolgokat, hátha változott a helyzet -, ami eltalált.
“Nem akkor győznek le, ha veszítesz, hanem amikor feladod!”
Paulo Coelho: Az accrai kézirat
részlet
“Amikor egy falevél lehull a fáról, vajon úgy érzi-e, hogy legyőzte a hideg?A fa azt mondja a levélnek: „Ez az élet körforgása. Talán azt hiszed, hogy meghalsz, de valójában bennem élsz tovább. Neked köszönhetem, hogy élek, hiszen általad lélegeztem. Azt is neked köszönhetem, hogy szerettek, mert árnyékot tudtam adni a fáradt vándornak. A te nedved az én nedvem: mi egyek vagyunk.”Ha egy ember évekig készül rá, hogy megmássza a világ legmagasabb hegyét, és amikor odaér, kitör a vihar, vajon úgy érzi-e, hogy vereséget szenvedett? Azt mondja a hegynek: „Most nem akarsz engem, de majd megváltozik az időjárás, és egy napon fölmászom a csúcsodra. Addig meg itt vársz rám.”Az ifjú, akit visszautasít az első szerelme, kijelentheti-e, hogy a szerelem nem létezik? Azt mondja magában: „Majd találok valakit, aki megérti, mit érzek. És életem végéig boldog leszek.”A természet körforgásában nem létezik sem győzelem, sem vereség. Csak a mozgás létezik.A tél harcol az egyeduralomért, de végül el kell fogadnia a tavasz győzelmét, amely virágokat és vidámságot hoz. A forró nyár örökké akar tartani, mert meg van győződve róla, hogy a meleg jót tesz a földnek. De bele kell törődnie, hogy átveszi a helyét az ősz, ami enyhülést hoz az élőlények számára.A gazella megeszi a füvet, őt viszont felfalja az oroszlán. Nem arról van szó, hogy ki az erősebb, hanem arról, hogy Isten megmutatja a halál és a feltámadás körforgását. És ebben a körforgásban nincsenek győztesek és vesztesek: csak állomások, amelyek egymást követik. Az ember szíve akkor lesz szabad, amikor ezt megérti. Fogadd hát el ezt a ciklikusságot, ne méricskéld a nehéz pillanatokat, és ne hagyd, hogy becsapjanak a dicsőség pillanatai! Mindkettő elmúlik. Az egyik követi a másikat. És a körforgás addig tart, amíg ki nem szabadulunk a testből, hogy találkozzunk az Isteni Energiával.Amikor a harcos ott áll az arénában – akár a saját akaratából, akár a sors szeszélyéből –, a lelke bízvást örömét lelheti az előtte álló küzdelemben. Hiszen ha megőrzi a becsületét és a méltóságát, hiába veszíti el a csatát, nem szenved vereséget, mert a lelke érintetlen marad. És senkit nem fog hibáztatni a történtekért. Amikor életében először szeretett, megértette, hogy a visszautasítás nem ölte meg benne a szeretet képességét. És ami érvényes a szeretetre, az a háborúzásra is érvényes.Egy csata elvesztése vagy bárminek az elvesztése, amit a tulajdonunknak vélünk, szomorú pillanatokat okoz. De amikor elmúlnak ezek a pillanatok, felfedezzük magunkban az ismeretlen erőt, amely meglep minket és tiszteletet ébreszt önmagunk iránt.Körülnézünk, és azt mondjuk: „Túléltem.” És örülünk a saját szavainknak.Akik pedig nem ismerik fel magukban ezt az erőt, azt mondják: „Vesztettem.” És elszomorodnak.Mások, akik szenvednek a vereségtől és a megalázó történetektől, amiket a győztesek terjesztenek róluk, bár hullajtanak néhány könnycseppet, mégsem sajnálják magukat. Tudják, hogy a harc megszakadt, és pillanatnyilag ők vannak hátrányban. Hallgatják a szívverésüket. Észreveszik, hogy feszültek. Hogy félnek. De amikor számvetést készítenek az életükről, rádöbbennek, hogy bár rettegnek, a hit még mindig lángba borítja a lelküket és előre löki őket.Keresik, hogy mit rontottak el és mit csináltak jól. Ha elesnek, kihasználják a pillanatot, hogy megpihenjenek, begyógyítsák a sebeiket, új stratégiákat dolgozzanak ki és jobban felfegyverezzék magukat.És eljön a nap, amikor egy új csata kopogtat az ajtón. Még mindig tart a félelem, de cselekedni kell – aki nem tesz semmit, örökre ottmarad a földön. Felkelnek hát, és szembenéznek az ellenféllel. Felidézik az átélt szenvedéseket, amelyeket nem akarnak újra átélni.Az előző vereség arra készteti őket, hogy ezúttal ők győzzenek, hiszen nem akarják újra átélni ugyanazokat a fájdalmakat. Ha most sem győznek, majd győznek legközelebb. És ha legközelebb sem győznek, majd győznek azután. Nem az a legrosszabb, ha elesünk, hanem az, ha a földön maradunk. Csak az veszít, aki feladja. A többiek mind győztesek.És eljön a nap, amikor a nehéz pillanatok már csak történetek lesznek, amelyeket büszkén mesélnek azoknak, akik meg akarják hallgatni. És mindenki tisztelettel hallgatja őket, és három fontos dolgot tanul meg belőlük: Türelmesen várni a megfelelő pillanatot a cselekvésre. Elég bölcsnek lenni ahhoz, hogy ne szalasszuk el a következő alkalmat. Büszkén viselni a sebhelyeket.A sebhelyek érdemrendek, amelyeket tűzzel és vassal égettek a húsunkba. Az ellenség megijed tőlük, mert azt jelzik, hogy a viselőjük tapasztalt harcos. Ezért sokszor inkább a dialógusra törekszenek a konfliktus helyett.A sebhelyek hangja erősebben szól, mint a pengéé, amely okozta őket.”