Divatról másként, avagy népviseletek a kifutón

Myreille

Ugyanaz a vágy hajtotta nagyanyáinkat, amikor a rakott szoknyáik között válogattak, mint minket, amikor egy jeles napra készülődünk.

A várpalotai Thury-vár hatalmas termeiben első pillantásra nem villanyozott fel Hámori Sándor gyűjteményéből összeállított időszaki kiállítás. A legtöbb népviselet ráncait, hímzéseit “látásból” ismertem, azonban a hagyományőrzés ezen formája nagyon messze áll tőlem.

Hámori Sándor 1982. augusztus 19-én, az első erdélyi kirándulása alkalmával, Kolozsvárott vásárolt egy széki kalapot, majd szenvedélyévé vált a népviseletek gyűjtése. Ószeresektől, kirakodóvásárokon és régiségkereskedőktől vásárolt ruhákat, de vannak viseletek, amelyeket kifejezetten neki, a gyűjteményébe varrtak.

A ruhák között járkáltam – mert nagyon izgatta a fantáziám, miért halmoz fel valaki több szekrényi használt nadrágot, blúzt és cipőt -, amikor megláttam a tengerkék, rakott szoknyát  a ciklámen felsővel és arra gondoltam, hogy ez a ruha ezen a nyáron Párizsban is megállná a helyét. Adta magát, hogy ezután úgy nézelődjek, mintha egy megdermedt fashion showba csöppentem volna, azonban itt a “kifutóra” nem divatguruk készítették a ruhákat, hanem hús-vér emberek, akik  a ruhákba tűvel és cérnával belevarrták a történeteiket, az örömüket és a bánatukat. A nagy gonddal és szeretettel elkészített ruhákban a “gyökerek” mellett fellehető az önkifejezés vágya is: a hagyományos népviselethez mindenki hozzátette (még ha csak egy fodor vagy szalag erejéig is) saját egyéniségét, ízlését.

Az évtizedek alatt a rakott szoknyát farmerre cseréltük, de mégse vagyunk olyan nagyon mások, mint nagyanyáink.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra