Galériával

Bármennyire érdekes hely, nem mindenki kíváncsi a csontkápolnára Kutná Horában.
Prágától 70-80 kilométerre fekszik a cseh kisváros, Kutná Hora, amely hajdan nem annyira a csonthalmokról volt híres, hanem ezüstbányájáról és pénzverdéiről: a 13. és a 17. század között a virágzó, gazdag település egyben királyi székhely is volt. Temetkezési helyként is fontos, sőt, „népszerű” volt, mivel a Golgotáról származó, szent földdel szórták be.
A Sedlec negyedben álló Csonttemplom eredetileg 1300 körül épült, a Szűz Mária Mennybemenetele-templom kápolnája volt. Az akkori pestisjárvány és a huszita háborúk miatt több tízezer embert hantoltak itt el – az ő csontjaik képezték az alapját a mostani gyűjteménynek. A morbid díszítés főként egy Frantisek Rint nevű ember műve: 1870-ben került a kápolna a Schwarzenberk család tulajdonába, és ők bízták meg ezt a férfit a dekorálási munkálatokkal. Hogy őrült volt-e vagy csak praktikus, nem tudom: mikor nekikezdett a feladatnak, már akkor álltak ott piramisokba rendezett csontok és koponyák, ő csak szabadjára engedte a képzeletét. Így lettek az emberi csontokból csillárok (a csillárban állítólag minden emberi csontnak jutott szerep), oltárok, kelyhek, címerek és szoborcsoportok.
Bizarrnak bizarr, de igazán mégsem hátborzongató; nekem inkább a halál misztériumáról, érdekes szépségéről, egyben az emberi anatómia különlegességéről szól – és nem horrorfilmek, vagy gót deathmetal bandák videoklipjei jutnak róla eszembe. Egy látogatást mindenképp megér, ha arra jársz; picike kápolna, jó 20 perc alatt mindent részletesen végig tudsz nézni, és magyar nyelvű ismertetőt is kapsz a belépő mellé.
A Csontkápolna többnyelvű honlapja: www.kostnice.cz
Kutná Hora 1995 óta a Világörökség része, a városról további infók itt: www.kutnahora.cz
Kutná Hora (Fotó: Vidra, 2008)

Náray Márton a PORT.hu Zene Európai Ünnepe szervezője azt írja: “… A Zene Európai Ünnepe amit, valljunk be a franciák, hagyományoztak a népes Európára, egy telibetalált ünnep, ami magáról a zenélés öröméről, és annak mindenkivel való megosztásáról szól. E mellett, pedig az egyik legfőbb jelentősége a mai lokálisan és globálisan egyaránt politikai, vallási, gazdasági krízisparanoiával és depresszióval mosott helyzetben, hogy a közösségről szól, a zenét szeretők közösségéről…”
Valóban e gondolatok jegyében zajlott és zajlik, üzenem mindenkinek, aki Párizsba és/vagy Franciaországba készül a következő hetekben, hónapokban. A Zene Európai Ünnepe programsorozatnak vége, de a muzsikának nem, ugyanis apropó van bőven. AIDS ellen, a szolidaritás jegyében, a művészetek pártfogására, az éhező gyerekekért stb. Egész nyáron tele lesz a város zenészekkel, utcán, parkokban, kis – és nagyszínpadokon. Műfaját tekintve pedig a klasszikustól a népzenén át a jazzig; profi zenészektől és kevésbé profiktól.
Így zajlott a múlt hétvégén is.
Zene képekben (Párizs, 2009 – Fotó: Remous)

A pisai ferde torony éppen egy pillantást és két képet ér, a pisai piac már nagyobb durranás és a piac szélén működő apró étterem pedig maga a mennyország. Utána pedig irány a tenger.
Már sok napja a forró Toszkán nyárban utaztunk, amikor az úti tervben Pisa és Marina di Pisa következett. A ferde torony ferde volt, rengeteg turistával és eredeti afrikai kincseket árusító bodegával. Nekem itt merültek le a fényképezőgépem aksija. A toronyról a két kötelező képet még meg tudtam csinálni, majd semmi. Ekkor elindultunk megkeresni a Antica Trattoria Il Campano, amiről a Guardianban azt olvastam, hogy ott kapni a világ 10 legjobb ételének egyikét.
Kezemben a címet szorongattam (Antica Trattoria Il Campano, 19 Piazza delle Vettovaglie) és nem létező olasz nyelvtudással próbáltam segítséget kérni. Az egyik néni lelkesen és sokat beszélt, majd irányba állított. Az étterem keresése közben a megtaláltuk a piacot is, ami zegzugos árkádjaival igazán csábító volt, még a szieszta kezdetén is. Végül feladtam, hogy úgyse találjuk meg azt a híres éttermet és biztos drága is, menjünk inkább a tengerpartra. Na, ekkor felnéztem és ott álltunk az étterem előtt. Egyszerű, szerény olasz vendéglő, a kertben ültünk le.
A Pecorino al forno servito con tartufo-t próbáltam ki, amely sült pecorino szarvasgombával és bár hihetetlenül egyszerű étel, rendkívül finom. Ebéd után elautóztunk Marina di Pisa-ba, az úgy gyönyörű, ahol végre ott volt a tenger, ragyogott a nap és az emberek a sziklákon napoztak.

Lucca nem a legtoszkánabb város és a pisai ferde torony árnyékában kevés figyelmet kap, viszont éppen ezért maradt meg kedves, szerethető kisvárosnak. Az óvárosát vastag, fülesbástyás fal veszi körül, tetején fák nőnek és sétaút vezet végig, és a falon belül mindenki biciklivel közlekedik. Lucca nem nagyváros, fél óra alatt kényelmesen el lehet sétálni egyik végéből a másikba, mégis maradásra csábítja a látogatót.
A néhány torony közül a La Torre Guinigi a legérdekesebb, tetején olajfák adnak árnyékot a várost madártávlatból kémlelőknek. Miután 233 lépcsőfokot megmászott.
Bár van egy piazza, amely Napóleon nevét viseli, a várost Napóleon sohasem kebelezte be, hanem nővérét, Elizát ültette a nyakára, de ő nem sok vizet zavart a büszke városköztársaságban, mert a falakon kívül, palotájában múlatta idejét szeretőivel. A rossz nyelvek még Paganinit is szeretői közé sorolták. Puccini viszont valóban a város szülötte és erre a luccaiak nagyon büszkék, a Dóm faragott oszlopaihoz Puccini zenét játszanak.
Ugyancsak érdekes és híres a Piazza Anfiteatro, amely ovális ívén üzletek és kávézók sorakoznak. A szűk utcák a házak szélére épített kőpadoktól még keskenyebbek, és előbb-utóbb minden utca egy piazzaba torkollik, ahol egy templom áll. Az aprócska városon belül egy apró botanikus kert is található, ahol nem csak különleges virágok nőnek, hanem számtalan paradicsomfajta is.
A városfalon belül igen családias a légkör. A nyaralás idejére mindenki helyi lesz. Amikor másodszor mentem be ugyanabba az üzletbe sajtot venni, már úgy köszöntöttek, mintha gyerekkorom óta ott élnék.
Lucca, Toszkána, Olaszország (Fotó: Myreille – 2007)

Asszociációs játék: Ne játssz a tűzzel! Az élet jelképe, hiszen legfontosabb testnedvünk árnyalata. Pszichológiában: segíti a koncentrációt. Színelméletben: a három alapszín egyike. Meleg szín.
Egyszerű tematika alapján, de igényes kiállítást láttam a Dekorációk Művészete Múzeumban. A téma: A Piros
A bíborosi palásttól a játékautóig , benne politika, belsőépítészet és szórakozás. A kiállítást a szín indikálta hatások, érzetek, kifejezések összefoglalójának szánták a szervezők, pedig első ránézésre olyan mintha Piroska házikójába botlottam volna.
Benn az épületben azon gondolkodtam, hogy a színek (most a piros) mennyire meghatározzák az életünket, néha észrevétlen változtatják meg hangulatunkat, vagy kápráztatják el szemünket. Eszembe jutott Andris, huszonéves vak barátom, aki 12 évesen veszítette el szeme világát és egyszer megkérdeztem tőle: mi hiányzik a legjobban? Azt válaszolta:
– A színek. A sárgára és a lilára , talán a pirosra még emlékszem, de félek ezeket is el fogom felejteni, mint a többit.
Hazafelé felötlött bennem : nem is erre a kiállításra készültem, miért mentem be? Szeretem a piros színt? Használok egyáltalán piros kiegészítőket, ruhadarabokat? Szőke nősen átpörgettem a ruhatáramat és jelentem: a csizma kivételével minden testrészemet elfedő darab fellelhető a gardróbban.
Otthon a piros alapon fehér pöttyös abroszra pillantva pedig mosolyogtam magamban. Lám – lám.
A tárlat persze ennél több: ötletesen összeállított és ötletet ad, jókedvre derít. (Nem, egyáltalán nem fárasztó.)
Pirosra fel!!

Elindult.

A “Világjáró moksha-táska” tulajdonképpen egy projekt (mert a kampányt olyan elcsépelté tette a politika) és az ötlet Remous-tól származik. A feladat egyszerű: vidd magaddal a moksha-táskád és a fényképezőgéped, csinálj a világ bármelyik nevezetes pontján, itthon vagy külföldön, egy képet, amelyen jól látszik a táska, és küld el a moksha@moksha.hu e-mailre pontos hely, dátum és a fotós nevének megjelölésével.

A moksha-táskának lett önálló oldala is.

Egy férfi arra gondolt, hogy a virágokat cukorburokba zárja és erre egy kis manufakturát is létrehozott.

A férfi Michael Diewald és Bécsben egy apró üzletben gyártja a virágos édességeket. Amikor nála jártam, éppen orgonák száradtak a kristálycukorban. A történetnek azonban itt még nincs vége. A szárított, cukrozott virágok, virágszirmok, önmagukban is mennyeiek, de különleges pralinékban és édességek díszítőiként is remekek.
Cím: 1060 Wien, Schmalzhofgasse 19. (Schmalzhofgasse – Haydngasse sarok)
Web: http://bluehendes-konfekt.com

Egy hely a város szívében, ahol… minden ódon és régimódi, azaz eredeti. A falak, a gerendák, a csillárok, a polcok, a padok, a légkör, a könyvek. Ez utóbbiból vannak újak is, meg használtak és előfordulnak 17. századbeli ritkaságok is.
Cím: Párizs, Rue de la Bûcherie 37, az 5. kerületben, a Szajna jobb partján. A világ 10 legszebb könyvesboltja között nyilvántartott üzlet ablakaiból éppen rálátni a Notre – Dame-ra.
A Shakespeare and Co.
Az elmúlt évtizedekben készült dokumentumfilmeknek köszönhetően nem egyszerűen egy kétemeletes könyvesbolt, hanem intézmény. Többezer kötet között bolyonghatnak a turisták, a diákok és a helybéliek is látogatják, mert a hely szelleme mit sem változott 1919 óta.
Kevesen tudják, hogy első tulajdonosa Sylvia Beach, saját irodalmi ízlése szerint működtette az üzletet, nagy sikerrel; hiszen a világon elsőként adta ki James Joyce: Ulysses című regényét (1922) és gyakran betértek hozzá a Lost Generation tagjai (Ernest Hemingway, Francis Scott Fitzgerald, Marianne Moore, Gertrude Stein).
A II. Világháborúig Párizs szellemi – irodalmi életének központjaként működött a Shakespeare and Co; 1941-ben Sylvia Beach menekülni kényszerült és bezárta az üzletet.
Pár évvel később George Whitman bostoni könyvkereskedő Párizsba költözött azzal a céllal, hogy eladja a könyveket és szállodává alakítja az ingatlant. De a mágikus hely őt is megigézte és Le Mistral néven újra megnyitotta a könyvesboltot. Withmann jóbarátja , Lawrence Durell (A Halottak Könyve, Alexandriai Négyes, Akkor, egyébként Gerald Durell bátyja) később felkereste Sylvia Beacht és engedélyt kért az eredeti név használatára. Ekkorra már beszállt az üzletbe Whitman egyetlen leánya Sylvia is, aki nagyon jól kezelte extrovertált apja szokásait. A legenda szerint Whitman nem ritkán pizsamában szolgálta ki a vevőket, hiszen a reggeli kávé és újságolvasás miatt “elfelejtett” felöltözni. Anais Nin, Henry Miller és Lawrence Durell is évekig úgy ragadt nála, hogy eredetileg csak egy – két éjszakára kértek szállást Rue de la Bûcherie 37-ben, de Sylvia szinte érezte, milyen jót tesz az üzletnek az írók, költők jelenléte.
Mindennapossá váltak az író-olvasó találkozók, nőtt a forgalom, ennek ellenére megmaradt kultikus helynek a Shakespeare and Co.

2003-ig nem volt se telefon, se számítógép, se internet a boltban, de mára (jól elrejtve) minden technikai eszköz rendelkezésre áll. Öt alkalmazott dolgozik az üzletben, a könyvtárosi munka mellett minden hétfőn előadást szerveznek, kétévente fesztivált (www.festivalandco.com) és egyáltalán nem aggódnak az online értékesítés betörése miatt.
Szerintük a mítosz, a szelíd múlt iránt akkor is megmarad az érdeklődés, ha a környékbeli éttermekben folyik az alkohol, mert a duhaj világban kell, hogy legyen egy csendes hely, ahol megpihenhetünk.
http://www.shakespeareandcompany.com/
Shakespeare and Co. (Fotó: 2009 – Remous)

Gyűjtöm a világítótornyokat, egyszerűen mert szeretem őket. Azt, ahogy kinéznek, és azt, amit nekem jelentenek.
A világítótorony az utolsó pont a szárazföld és a végtelen között. Utat mutat. Reményt ad. Egyszerre hív a szabadságba és a biztonságba. És közben ott áll erősen, rendíthetetlenül, bárhogy támadja a szél, bárhogy csapkodják a hullámok.
Vár még rám pár világítótorony a világban, de néhány kedvencem már van.

Tulajdonképpen jópofa volt az egész, mert eleredt az eső, és senki nem ment haza egy röpke zápor miatt. Én szeretem az esőt. Az eső hangját, illatát, csiklandját… eszembe juttatja, hogyan folyik le nyáron az őszibaracklé a könyökömig, vagy az izzadság hogyan csurog a halántékomon majd a fülem mögött futás közben,… és még számtalan érzetet kelt. Az esőben mindig találok egy tiszta gondolatot.

Nem vagyok Pavlov kutyája, tehát csak ezért nem áztatom magam, de ha úgy alakul nem feltétlenül menekülök eresz alá… De nem az esőről akartam írni, hanem a Múzeumok éjszakájáról és az éjszakai Rodin-kertről. ( Az az igazság, hogy akkora tömeg volt, hogy a kastélyba már kedvem se volt bemenni.)
A látogatók , apró szentjános-bogarakként keringtek a rózsillatú angolkertben. Igen, ez egy reklámfogás: az Energizer fejlámpát osztogatott a belépőknek. Így az esernyőfelhők alatt még színesebbek lettek a fények, mulatságosabb lett a hangulat.
A szobrokat pedig nem tudom megunni… A Gondolkodó alulról megvilágítva a szakadó esőben egyszerűen lenyűgöz. Mindig. Nem írok művészeti szakszavakkal pontos elemzést, mert az tényleg benne van az útikönyvekben. Tényleg meg kell nézni élőben. S aki, teheti az összes Callais-i polgárokat (ha jól tudom három van belőle). Mellettem egy nénikét annyira megbabonázta, hogy leült a padra, esernyő nélkül. Búbjára húzta a kapucnit és ült, nézte. Vagy az Ugolin előtt Ugolin della Gherardesca, zsarnok a 13. században, csapdába kerül, majd a dantei történet elkárhoztatott, vagy a Pokol kapujában állni esőben is megrázó.
Egyébként itt (hátha valaki az otthoni döntéshozók közül is olvassa) a kulturális politika részeként idén májustól, 24 éves korra emelték a térítésmentes látogatók körét az állami fenntartású intézményekben. Ennek előzménye, hogy korábban 11 éves korig ingyenes volt a múzeumi belépés, 18éves korig gyermekjegyet, azt követően felnőtt belépőt kellett váltani. Azonban egy felmérés eredményeként kimutatták, hogy éppen a fiatal felnőttek (akik a gyermeknevelés rejtelmei előtt /is/ állnak) ritkán, vagy egyáltalán nem jártak rendszeresen múzeumba. Márpedig az ő feladatuk (is) a jövő nemzedékének kulturális nevelése , tehát a “politika- a maga részéről – mindent megtett”. Szerintem jó döntés volt.
Musée Rodin
Éjszaka a Rodin-kertben (2009 – Remous)

Gurulsz szépen lefelé az olasz csizma nyugati partján, aztán a Laguna di Orbetello után lekanyarodsz balra, és Capalbio környékén egyszer csak ott van előtted a megelevenedett Tarot-pakli.

Van, akinek a Tarot szimplán jóskártya, nekem inkább játék, önismereti és önfejlesztő eszköz. Az elmúlt tizensok évben kíváncsi vagy tanácstalan élethelyzeteimben elég jelentős időt töltöttem a (mostanra már elég viseltes) kártyapaklival. Minél többet forgattam, az egyes lapok annál többet jelentettek, a jelentés-variációk által egyre több kép jelent meg a fejemben, csak én béna vagyok a rajzoláshoz is. A nálam tízezerszer tehetségesebb emberek szépen újabb és újabb képekbe tudták fogalmazni a kártyák által közvetített érzéseket, tessen csak például ezt a gyűjteményt végignézni (igen, Hello Kitty Tarot is van). És van olyan alkotó is, aki nem állt meg a rajzoknál, és ha már szoborni kezdett, akkor a méreteket se aprózta el.
Bírom az ilyen embereket, mint Niki de Saint Phalle: kitalálnak valamit, dédelgetik az ötletet, és még ha évtizedekbe telik, végül akkor is megcsinálják, mert van hozzá hitük és kitartásuk. Közel 50 évesen állt neki igazán, hogy összehozza a megálmodott Tarot-kertet, majd kellő türelemmel és baráti segítséggel 1998-ban, 68 éves korára lett kész a mű.
Gaudít (is) idéző ezoterikus mesevilág ez: minden hatalmas, minden élettelin, harsányan színes, mégse hajlik giccsbe. Csupa tükröződés, mozaik, csillogás, részlet az egész, miközben a legtöbb installáció akkora, hogy meg kell mászni, bele kell bújni ahhoz, hogy a sok apróság végül összeálljon.
Niki de Saint Phalle igazán inspiráló örökséget hagyott maga után 2002-ben; olyat, ami a Tarot-kártya ismerete nélkül is jólesik a szemnek és a gyermeki léleknek.
Tarot Garden official website
Tarot-kert/Tarot Garden/Il Giardino dei Tarocchi – Grosseto (2006 – Vidra)

View Larger Map

Az Óperenciás tengeren túl már jártam, <<mert möndég szerencsém vót… mégsem vagyok “dzsugori”>>,

… avagy pillanatok egy elégedett, szabad ember műhelyében.

Az egykori Csehszlovákiából New Yorkon, majd Svédországon át filmbe illő kalandsorozat az élete, ma a Párizs melletti Thiais (e:tyié)-ben él; aktívan, mégis a külvilágtól visszavonultan. Szenvedélyesen gyűjti a tárgyakat. Mindenféléket: lámpákat, darálókat, fali kézmosókat, ablaktáblákat és még ezernyi , mások számára kacatot. Mert mikor mit talál a bolhapiacon. Mégsem ószeres, hanem festőművész. Dániel Sándor néven született egy Pozsony melletti faluban, ma, 68 évesen Sano Daniel néven jegyzik az árverési katalógusban (AKOUN, 2007.).
Mint mondja: a tárgyak gondolatébresztők. Márpedig a gondolatokra, benyomásokra mindig szüksége van, hogy egy-egy pillanatkép vászonra, papírra vagy éppen ablaktáblára kerüljön.
8-10 évesen már ruhákat, cipőket tervezett, de a képzőművészeti iskolából kirúgták. Később, 1967-ben, a jöbb jövő reményében a cseh-magyar zöldhatáron át megszökött hazájából, aztán Jugoszlávián keresztül a Lajtán túlra és élete során bőven volt része mesébe illő fordulatokban, no meg szerencsében: “Ölébe köll mönni, de köll az élethö”.
Meseszerű képein valóban megjelennek élményei, talán az érzései, talán az élete; mégis jobban szereti, ha mindenki a saját történeteit fedezi fel az alkotásokban. A részletekbe rejtett gondolatokat nem akarja, és nem is nagyon tudja elmondani, mert ecset, pasztell, akril- és olajfesték az ő kenyere. Modern stílusát különböző technikai ötvözetekkel egészíti ki: kedveli a linometszést és a litográfiát. De nem szeret megrendelésre dolgozni, mert neki fontosabb a szabadság. Úgy véli: a téteket az árverésen kell megtenni, s a licit végére minden kiderül…
Sokévi tapasztalat és számtalan kiállítás után , mára úgy döntött: otthonában értékesíti képeit, mert a galéria nem neki való. Egyszerű, életszerető ember lévén jó szívvel fogad a világ bármely tájáról érkező nézelődőt, vásárlót – jönnek is. Japánból, Amerikából, Svédországból -, de kerüli a felhajtást. Örül, ha örülnek körülötte, örül ha magyarul beszélhet, bár két kis keverék kutyája csak szlovákul ért.
Gyönyörű régimódi házában kevéssel beéri: “van mivel föstöni, van mit föstöni, csak békösség lögyön mög ögészség”.
Azt hittem csak előttem szerénykedik, de egy régi barátja megerősítette: néha elmennek bolhapiacra, ritkán megisznak egy pohár bort vagy kávét a Coupole-ban. Ennyi. “Ja! És Sanyó (ahogy barátai nevezik) szereti a levegőt. Az óceánparton, Bretagne-ban. Azt nagyon.”