Alan Powdrill, brit fotográfus remek portrésorozatot készített agyontetovált emberekről. A képpárokon ugyanaz az ember látható ruhában és ruhátlanul.
Eddig is tudtuk, hogy felszínesen és ostobán viselkedünk – mentségünk nagyjából annyi lehetett, hogy megpróbálunk nem felszínesen és nem ostobán viselkedni -, de Alan Powdrill portrésorozata nem hagy kétséget afelől, hogy nagyon sokat kell még fejlődnünk.
Látunk egy embert az utcán és beskatulyázzuk az életkora és a megjelenése alapján. Eddigi tapasztalataink alapján elképzeljük valamilyennek és csak ritkán vesszük a fáradtságot, hogy megismerjük, ritkán adunk neki alkalmat, hogy megmutassa, milyen is valójában.
Ha szeretjük a tetoválásokat, akkor egy agyontetovált emberre azt gondoljuk, hogy nagyon menő, ha nem szeretjük, akkor mérhetetlenül ostobának tartjuk, és észre se vesszük, hogy ez nem róla szól, hanem rólunk.
Az agyontetovált emberekről sokszor azt gondoljuk, hogy nem tisztelik a testüket és ami fiatalon menő, később vállalhatatlan lesz. De vajon hányan mondhatjuk el, hogy szeretjük bőrünk minden négyzetcentiméterét, hogy szeretünk tükörbe nézni, hogy önazonosak vagyunk, hogy merünk a jelenben élni és vállalni merjük önmagunkat.
A fotósorozatban szerepelnek olyanok, akik kamaszéveik elején kezdték tetováltatni a testüket és van olyan is, aki csak ötven éves kora után, amikor az apja már halott volt, az anyja pedig már nem tudott mondani semmit sem.
Alan Powdrill fotózás közben pőrére vetkőztette az embereket és ugyanilyen pőrére vetkőzteti a szemlélőt is. Sorozata nem a teljes testet beborító tetoválás himusza, de nem is a kritikája. Testkultuszról, emberi kapcsolatokról, bátorságról és önismeretről mesél roppant szuggesztív módon.
A képekből kiállítás nyílik Londonban, illetve a sorozat megtekinthető Alan Powdrill weboldalán.
