Alessandro Baricco: Selyem (részlet)

Myreille

Vékony kis könyv arról, hogyan vágyódik egy férfi és hogyan szeret egy nő. Baricco pedig úgy mesél, mint senki más, szavakkal arról, amire nincsenek szavak.

 

Évekkel ezelőtt már olvastam ezt a könyvet, de most – mert újra kiadta a Helikon és az egyik kedvenc regényem – ismét elolvastam. Egy este, pár óra csupán, mert tényleg vékonyka könyv, azonban másodszor se volt unalmas, sőt, a varázslat, amit Baricco ebben a regényben a szavakkal művel, most is lélekig hatolt. A Selyem volt az első regény, amit Baricco-tól olvastam és utána rávetettem magam az egész életműre, de sehol máshol nem találtam meg azt, amit ebben a könyvben: a vágyódás, a szerelem és az önámítás tarka szövetét, amelyet az ember maga sző vékony kis selyemfonálból.

Alessandrot Baricco így mesél saját könyvéről:

„Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni.

Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.)

Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika.

Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.”

 

 

Alessandro Baricco

Selyem

(részlet)

8

– Jóformán az egész világ – jegyezte meg halkan Baldabiou. – Majdnem – és kétujjnyi vizet öntött pernod-jába.
Augusztus, éjfél után. Ilyenkor Verdun általában már bezárt. A székek katonásan az asztalokra borogatva. A pultot már letörölte. Még a lámpákat kell leoltani. Ám Verdun várt: Baldabiou beszélt.
Hervé Joncour kialudt cigarettával a szájában, mozdulatlanul hallgatta. Mint nyolc éve, hagyta, hogy most is ez az ember írja újra a sorsát, szép rendes sorokban. Hangja halkan és tisztán szólt, csak a pernod kortyai szakították meg vissza-visszatérően. Egyszer sem állt meg hosszabb időre. Az utolsó, amit mondott, ez volt:
– Nincs választásunk. Ha túl akarjuk élni a dolgot, el kell mennünk oda.
Csönd.
Verdun a pultra támaszkodott, s úgy nézett föl kettejükre. Baldabiou azzal volt elfoglalva, hogy találjon még egy kortyot a pohár fenekén.
Hervé Joncour az asztal szélére tette cigarettáját, csak azután kérdezte:
– És pontosan hol lenne az a Japán?
Baldabiou Saint-August tetői fölé mutatott a botjával.
– Mindig egyenesen arra.
Mondta.
– A világ végéig.

14

Japán legelérhetetlenebb emberének, mindazon javak tulajdonosának, melyeket a világ szívesen elvitt volna erről a szigetről, Hervé Joncour megpróbálta elmesélni, kicsoda is ő. Anyanyelvén beszélt, lassan, igazából nem tudva, Hara Kei képes-e megérteni. Ösztönösen eltekintett minden óvatosságtól, egyszerűen, kerekperec, töviről hegyire elmondta, mi az igazság. Az apró részletekről és a lényeges eseményekről ugyanolyan hangon számolt be, takarékos mozdulatokkal, mintha tűzvészből menekült tárgyak leltárát sorolná mélán és egykedvűen, hipnotikus révületben. Hara Kei hallgatta, vonásait semmilyen kifejezés nem bolygatta föl. Úgy meredt Hervé Joncour szájára, mintha az egy búcsúlevél utolsó sorait formázná. A szobában minden oly csöndes és mozdulatlan volt, hogy óriási eseménynek tűnt fel, ami hirtelen megtörtént, holott semmiség volt.
Váratlanul
minden mozdulat nélkül
kinyitotta szemét
az a lány.
Hervé Joncour tovább beszélt, de ösztönösen a lányra pillantott, s beszéd közben azt látta, hogy az a szem nem keleti metszésű, és zavarba ejtő erővel mered rá: mintha elejétől fogva, lehunyt szemhéja alatt is rászegeződött volna. Hervé Joncour a tőle telhető legtermészetesebben igyekezett folytatni, hogy hangjában semmi se érződjék. Csupán akkor hallgatott el, amikor tekintete a földön előtte álló teáscsészére esett. Szájához emelte, és lassan ivott belőle. Aztán tovább beszélt, a csészét visszatette maga elé.

18

A peték, melyeket Hervé Joncour Japánból hozott – százával tapadtak a kis eperlevelek színére –, tökéletesen egészségesnek bizonyultak. Lavilledieu környékén abban az évben mind mennyiség, mind minőség tekintetében különleges volt a selyemtermés.
Úgy határoztak, nyitnak még két fonodát, és Baldabiou kolostort építtetett a kis Szent Ágnes-templom mellé. Nem világos, miért, de kerek épületet képzelt el, így a tervezést egy spanyol építészre bízta, akit Juan Beniteznek hívtak, és bizonyos hírnévre tett szert a Plazas de Toros, a bikaviadalok világában.
– Természetesen homokos udvarról szó sem lehet, kert legyen. És a bejáratnál delfinfejek, nem bikafejek.
– ¿Delfin, señor?
– Hal, tudja, Benitez?
Hervé Joncour számolgatott egy kicsit, és rájött, hogy gazdag ember lett. A birtokától délre vett harminc acre földet, s a nyári hónapokat azzal töltötte, hogy parkot tervezett, olyant, melyben kellemes, csöndes sétákat lehet tenni. Láthatatlannak képzelte, mint a világ végét. Délelőttönkint Verdun kávéházáig merészkedett, meghallgatta a helyi eseményeket, átlapozta a Párizsból jött újságokat. Esténkint sokáig üldögélt a feleségével, Hélène-nel a tornácon. Az asszony fölolvasott valami könyvet, s ez boldoggá tette a férfit, mert arra gondolt, ennél szebb hang nincs is a világon.
1862. szeptember 4-én betöltötte harmincharmadik évét. Úgy találta, élete békés látvány.

Helikon>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra