Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas (részlet)

Myreille

Ha unod a vérszívókat, viszont kedveled a vad, féktelen, ám kissé magányos vérfarkasokat, akkor ideje megismerkedned az utolsó példánnyal.

Glen Duncan angol regényíró 1965-ben született a Lancashire megyei Boltonban, angol-indiai családba. A lancasteri és exeteri egyetemeken filozófiát és irodalmat tanult, majd 1990-ben Londonba költözött, és négy évig könyvesbolti eladóként dolgozott, szabadidejében pedig írt. 1994-ben édesapjával Indiába látogatott, hogy felfedezze gyökereit. Az utazás során szerzett élményei tíz évvel későbbi műve, a The Bloodstone Papers alapjául szolgáltak. Később az Egyesült Államokba utazott, ahol hónapokig járta az országot vonattal. Ez alatt az időszak alatt írta meg első regényét, az 1997-es kiadású Hope-ot, egy pornófüggő fiatalember vallomásos történetét, melyre mind Amerikában, mind Angliában felfigyeltek a kritikusok. Az I, Lucifer könyve maró szatíra, melyben a címszereplő az emberek között kénytelen élni, a Weathercock modern kori moralitásjáték egy római katolikus szadistáról, a Death of an Ordinary Man egy elhunyt szemszögéből megírt pszichológiai thriller, az A Day and a Night and a Day pedig az amerikai terrorellenes harccal szemben fogalmaz meg kritikát egy terroristagyanús New York-i férfi vallatásán keresztül. 2011-ben jelent meg Az utolsó vérfarkas (The Last Werewolf) című regénye, amely a The Washington Post szerint “Duncan végre beledöfte a karót a vámpírőrületbe… Egyszerre okos és laza, filozofikus és szellemes, Az utolsó vérfarkas olyan regény, ami mintha folyamatosan kikacsintana ránk, miközben a saját véres pofáját nyalogatja… Egy éjsötét és letehetetlen thriller tele összeesküvésekkel, átverésekkel és gyilkossággal.
Nem beszélve az ôrült vérfarkasszexrôl, amitôl nekem is kedvem támadt kóborolni egyet a telihold fényében.”
Hasonlóan magasztalja a Booklist is: “Mindenki csináljon helyet a könyvespolcán ennek a véres, szexi thrillernek… A válasz a Twilightra, amit a felnőtt olvasók már annyira vártak.”

Glen Duncan jelenleg Londonban él, és nemrég fejezte be Az utolsó vérfarkas folytatását, ami Talulla Rising címmel kerül a nemzetközi könyvesboltokba nyáron.

Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves – és róla szól Az utolsó vérfarkas -, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig.

Glen Duncan
Az utolsó vérfarkas

(részlet)

Első hold
Jöjjön, aminek jönnie kell

I.

– Most már hivatalos – közölte Harley. – Tegnapelôtt éjjel megölték a berlinit. Te vagy az utolsó. – Kis szünet után hozzátette: – Sajnálom.
Ez tegnap este történt. Earl’s Court-i házának emeleti könyvtárában voltunk, ő mereven előredőlve állt a kőkandalló és a bordó kanapé között, én az ablakban ülve bámultam egy pohár negyvenöt éves Macallan meg egy Camel Filter társaságában a sötét London szakadó hóesését. A szobában mandarin, bőr és a tűzifa illata lebegett. Negyvennyolc óra elteltével még mindig kába voltam az Átoktól. A farkas a csuklóból és a vállból szivárog el utoljára. Az imént elhangzottakkal nem törődve arra gondoltam: Madeline később majd jól megmasszírozhat meleg jázminolajjal és a hosszú műkörmös magnóliakezeivel, melyeket nem szeretek, és soha nem is fogok szeretni.
– Hogyan tovább? – kérdezte Harley.
Hörpintettem egyet, nyeltem, futólag megelevenedtek előttem a Macallanklán skót szoknyás, tőzeglápban tapicskoló lábai, ahogy a whisky leforrázta a mellkasomat. Most már hivatalos. Te vagy az utolsó. Sajnálom. Előre tudtam, mit fog mondani. Na és most, hogy kimondta? Kis ontológiai szédülés. Kubrick köldökzsinórról levált, magányos, a végtelenbe úszó űrhajósa… Egy bizonyos ponton túl az ember képzelőereje csődöt mond. Hogy is szokták mondani? Jobb bele sem gondolni. Vitathatatlan tény.
– Marlowe?
– Ez a szoba neked semmit nem jelent – tûnôdtem. – De ha egy bibliofil meglátná, a világ örömkönnyekké zsugorodna a számára. – Nem túlzás. Harley gyűjteményének értéke 1,6 millióra becsülhető, miközben ő már le sem veszi a polcról a könyveket, mert életének abba a szakaszába lépett, amikorra felhagyott az olvasással. Ha megél még tíz évet, jön a következő szakasz: a visszatérés a könyvekhez. Amikor az ember leszokik az olvasásról, eleinte úgy érzi, ez az érettség netovábbja. Pedig az efféle magaslatok mindig délibábok.
Jellemző emberi sajátosság. Számtalanszor láttam már. Kétszáz év alatt számtalanszor lehet látni mindent.
– El nem tudom képzelni, milyen érzés lehet ez neked – szólalt meg.
– Én sem.
– Kell egy terv.
Erre nem válaszoltam. Inkább hagytam, hogy a csend töltse ki a tervezgetés alternatíváját. Harley rágyújtott egy Gauloise-ra, és remegő, lila eres, májfoltos kézzel teletöltötte a poharainkat. Hetvenéves korára egész hosszú maradt ritkuló, ősz haja, és tömpe, pödörtnek tűnő nikotinos bajuszt viselt. Volt idő, amikor fiatal barátai csak Buffalo Billnek hívták. Manapság fiatal pajtásai csak A bárányok hallgatnakból ismerik a sorozatgyilkos Buffalo Billt. Időnként megrohanja a pszichés gyengeség, és olyankor egy csontmarkolatú botra támaszkodik, noha az orvosa elmagyarázta neki, hogy azzal csak tönkreteszi a gerincét.
– A berlini – mondtam. – Grainer végzett vele?
– Nem Grainer. A kaliforniai pártfogoltja, Ellis.
– Grainer a fő műsorszámra tartogatja magát. Egyedül fog levadászni. Harley leült a kanapéra, és a padlóra meredt. Tudom, mi ijeszti meg: ha én halok meg előbb, búcsút mondhat a lelkiismeretét nyugtató szürrealitásnak. Jake Marlowe egy szörnyeteg, ez tény. Embereket öl meg és fal fel, ez is tény. Vagyis, tény, ami tény, Harley bűnpártoló. Amíg én élek, járok, beszélek és havonta egyszer megjárom a holdak útját, úgy tehet, mintha az élete dekadens álom volna csupán. Amúgy említettem már, hogy a legjobb barátom vérfarkas? A halálom brutális erővel nyitja majd fel a szemét. Segítettem Marlowe-nak megúszni a gyilkosságokat. Valószínűleg öngyilkos lesz, vagy végérvényesen megtébolyodik. Különben is, az egyik bal felső metszőfoga aranyból van, s ez a fogászati anakronizmus eleve félőrültséget sugall.
– A következő teliholdkor – felelte. – A többi vadásznak parancsba adták, hogy maradjanak ki belőle. Ez Grainer bulija. Hisz ismered.
Valóban. Eric Grainer a vadászok nagykutyája. Az OKNESZ (Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet) felső vezetése vagyonokat keres – adott esetben a tehetősektől – a szakértelmével. Grainer szakterülete az én fajtám becserkészése és megölése. Az én fajtámé. Amelyből, hála az OKNESZ orgyilkosainak és az új generációs ordasok egy évszázadra visszanyúló hiányának, a jelek szerint én maradtam utoljára. A berlinire gondoltam, akit (mivel Isten halott, de az irónia rendületlenül virgonckodik) Wolfgangnak hívtak. Elképzeltem élete utolsó pillanatait: a talpa alatt recsegő-ropogó fagyos talajt, holdfényes pofáját és verejtékező bundáját, azt, amikor a másodperc törtrészéig a szemében hitetlenség vegyült rettegéssel, borzalommal, szomorúsággal és megkönnyebbüléssel – majd az ezüstfehér, végső villanását.
– Hogyan tovább? – kérdezte ismét Harley.
Farkas falka nélkül. Kinéztem az ablakon. A hó az ószövetségi sorscsapások kérlelhetetlenségével zúdult le. Az Earl’s Court Roadon járókelők tántorogtak és csúszkáltak, a hidegen kavargó, angyali frissességben felrémlett előttük gyermekkoruk, ám egyúttal beléjük hasított, mint villám a fába, hogy már maguk mögött hagyták azt. Tegnapelőtt éjjel felfaltam egy negyvenhárom éves befektetési tanácsadót. Éppen olyan korszakomat éltem, amikor azokat ragadtam el, akik senkinek sem hiányoznak. Úgy látszik, ez az utolsó korszakom.
– Sehogy – válaszoltam.
– El kell tűnnöd Londonból.
– Minek?
– Erről nem nyitok vitát.
– Itt az idő.
– Nem, nincs itt.
– Harley…
– Kötelességed élni, mint mindenki másnak.
– Közel sem úgy, mint mindenki másnak.
– Lényegtelen. Élned kell az életed. És ne gyere nekem azzal a lírikus maszlaggal, hogy belefáradtál. Süket duma. Rossz forgatókönyv.
– Nem az – feleltem. – Tényleg belefáradtam.
– Túl régóta jársz-kelsz a világban, bedarált a történelem, nem tudsz már mit befogadni, jóllaktál, mégis kiüresedtél… már mondtad. Nem hiszek neked. De mindegy is, mert nem adhatod fel. Szeretned kell az életet, mert nincs más rajta kívül. Nincs Isten, és ez az egyetlen parancsolata. Ígérd meg!
Az járt a fejemben, ami a tisztességes énemnek már akkor eszébe jutott, amikor Harley elújságolta a híreket: Ezek után muszáj lesz elmesélned. Az elmondhatatlan történetet. Mindig azon tűnődtél, meddig húzhatod-halaszthatod. Hát, ezek szerint százhatvanhét év haladékot kaptál. Alaposan megvárattad a hölgyet.
– Ígérd meg, Jake!
– Mit ígérjek meg?
– Ígérd meg, hogy nem fogsz itt gubbasztani, mint egy zsák krumpli, amíg Grainer becserkész és végez veled.
Ahányszor csak elképzeltem ezt a pillanatot, mindig azt hittem, hogy nagy kő esik majd le a szívemről. A pillanat elérkeztével leesett ugyan egy kő, de csak kisebb. Önmagam aprócska, rút lángja reszketve tiltakozott. Mondjuk az énem sem a régi. Újabban szánakozó mosolyt érdemel, akár egy vén trotty, akinek a golyóiba belenyilall a kéj csökevénye.
– Lelőtték, ugye? – kérdeztem. – Herr Wolfgangot.
Harley dühösen szívott egy slukkot, aztán kifújta a füstöt az orrán, és közben elnyomta a Gauloise-t egy obszidiánállványos hamutartón.
– Nem lőtték le – válaszolta. – Ellis levágta a fejét.
Minden paradigmaváltás az újdonság iránti, amorális vágyunkat elégíti ki. Így volt ez Obama választási győzelménél, és így volt anno az auschwitzi felvételeknél is. Az most mellékes, hogy jó-e vagy gonosz. Mutassák csak meg nekünk, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek hittük, és az énünk egy része örömtáncot lejt. Nincs kivétel. Ha kihirdetnek egy halálos ítéletet, az emberből felszakad egy kurta, eszelős halleluja, márpedig az enyém már rettentő régóta esedékes. Tíz, húsz, harminc éve teszem gépiesen a dolgom.
„Meddig élnek a vérfarkasok?”, kérdezte nemrég Madeline. Az OKNESZ szerint kábé négyszáz évig. Nem tudom, hogyan kell. Nyilván kihívásokat támasztunk magunk elé – szanszkrit, Kant, analízis haladóknak, tajcsi –, de ezekkel csak az idő problémáját oldjuk meg. A nagyobbik gond, a létezésé, egyre súlyosbodik. (A vámpírok,
nem meglepő módon, viharos románcot folytatnak a katatóniával.) Egyenként kimerítettem az életmód-lehetőségeket: hedonizmus, aszkétaság, spontaneitás, elmélkedés, mindent kipróbáltam a nyomorúságos Szókratésztől az önfeledt sárban dagonyázásig. Kész, kifújt. Elfogyott az erőm. Érzéseim még vannak, de torkig vagyok velük. És ezzel is torkig vagyok. Egyszerűen… egyszerűen nem kérek az életből.
Harleyn az idegesség után levertség lett úrrá, majd búskomorságba zuhant, míg én maradtam álmatag és ellazult, amiben volt egy nagy adag önkéntes tompultság, zenszerű beletörődés és szimpla koncentrációhiány. Muszáj foglalkoznod ezzel, hajtogatta Harley. Nem tárhatod szét a kezed, a picsába! Egy ideig lanyhán válaszolgattam, hogy „Miért is?”, meg „Dehogynem”, de aztán úgy belelovalta magát – újra bevetve a csontmarkolatú botot –, hogy attól féltem, szívrohamot kap, ezért változtattam a taktikán. Hadd emésszem meg, kértem. Adj egy kis gondolkodási időt. Vagy ha már itt tartunk, hadd dugjak egy kiadósat, ahogy azt elterveztem, és amiért jelen pillanatban is fizetek. Igazat mondtam (Madeline egy 360 dollár/éjszakás luxushotelban várt rám a város másik végén), de hiába váltottunk témát, Harley nem lett tőle boldogabb: a három hónappal ezelőtti prosztataműtéte miatt a libidója bevágta a durcát, úgyhogy a londoni hímringyók bôkezű adományoktól estek el. De én legalább elszabadultam. Részegen pityeregve átölelt, addig erősködött, amíg kölcsön nem vettem tőle egy gyapjúsapkát, és a lelkemre kötötte, hogy huszonnégy óra múlva hívjam fel, váltig állítva, hogy onnantól kezdve hallani sem akar többé erről a szánalmas, hamleti picsogásról.
Még havazott, amikor kiléptem az utcára. A kocsik az utakon csigalassúsággal vánszorogtak, az Earl’s Court-i metróállomás zárva volt. Megálltam egy percre, hogy hozzászokjak a levegő ádáz ártatlanságához. Nem ismertem a berlinit, de ettől még atyámfia volt, vagy mi. Két éve hajszál híján odaveszett a Fekete-erdőben, utána az Egyesült Államokba repült, és Alaszkában lerázta az üldözőit. Ha a vadonban marad, talán még most is élne. (A „vadon” gondolatára mocorogni kezdett a szellemvad, hideg ujjaival belekapott a nemlétező bundába; fekete üveghegyek, hópamacsok, vérforraló üvöltés a jéghideg levegőben…) A honvágy azonban erős. Hazavonz, hogy az orrod alá dörgölje, nem tartozol oda. Berlintôl húsz mérföldre kapták el Wolfgangot.
Ellis levágta a fejét. A szeretteink halála könyörtelen élességet kölcsönöz a világnak: a felhőknek, az utcasarkoknak, az arcoknak, a tévéreklámoknak. Kibírjuk, mert mások is osztoznak a gyászunkban. Egy faj kihalásakor nem maradnak mások. Egyedül vagyok a kísértetiesen megélénkült zsivajban.
Kiöltött nyelvemen a hidegen szállongó hópelyheket ízlelve először éreztem át, mekkora terhet rakhat a vállamra a világ egész hátralevő életemre – mekkora a tömege, milyen mérhetetlenül, céltalanul kitartó. Mondom, jobb bele sem gondolni. Kínszenvedés lesz: mindaz, amibe jobb bele sem gondolni, azon lesz, hogy lefoglalja minden gondolatomat.
Rágyújtottam egy szál Camelre, és felráztam magam. Teendők: elgyalogolni a Gloucester Roadig. A Circle Line-nal elmenni Farringdonig. Tízperces gyalogtúra a Zetterig, ahol Madeline már várni fog rám, eszem azt a
haszonlesô szívét. Szorosan a fülemre húztam a gyapjúsapkát, és elindultam.
Harley azt mondta: Grainernek a szörnyeteg kell, nem az ember. Van idôd.
Nem vontam kétségbe az igazát. Huszonhét nap volt hátra a következô holdtöltéig, és Harley elterelő hadműveleteinek köszönhetően az OKNESZ továbbra is azt hitte, Párizsban vagyok. Pár percig sikerült is ezzel áltatnom magam, holott egyre biztosabb voltam benne – paranoiás vagy, csak beképzeled –, hogy követnek.
Aztán a Cromwell Roadra befordulva a tagadás malacperselye kiürült, és kénytelen voltam szembenézni a megcáfolhatatlan ténnyel, miszerint tényleg követnek.
Paranoiás vagy, kezdtem elölről, de a mantra elvesztette a varázsát. A hátam mögött meleg derengés tartotta velem a lépést ott, ahol permanens hidegnek kellett volna lennie: egy megfigyelő. A hó és az épületek molekulaszinten duzzadtak meg, hogy sürgető hangon megerősítsék a gyanúmat: Megtaláltak.
Máris elkezdődött.
Az adrenalin fütyül a közönyre. Az adrenalin nincs tekintettel semmire, csupán elárasztja a szervezetet, jelen állapotomban nemcsak az emberi szöveteket, hanem az állati maradványokat is, azokat a farkasüledékeket, amik nem szívódtak fel teljesen az átváltozás során. Fantom farkasenergiák és Homo sapiens megfelelőik vonaglottak és öklendeztek a koponyámban, a vállamban, a csuklómban, a térdemben. A hólyagom úgy feszített, mint amikor az óriáskerék túl gyorsan fordul át zenitjén. A legabszurdabb az volt, hogy a bokáig érő hóban nem tudtam megszaporázni a lépteimet. Harley megpróbált rám erőszakolni egy automata Smith & Wessont, amikor eljöttem, de csak nevettem rajta. Ne légy már ilyen nyúlbéla. Elképzeltem, ahogy most a térfigyelő kamerákon keresztül figyel, s azt dörmögi: „Persze, Nyúlbéla Harley. Remélem, most boldog vagy, Marlowe, te hülye barom.”
Elpöcköltem a cigarettát, és zsebre dugtam a kezem a kabátomban. Figyelmeztetnem kell Harleyt. Ha a vadászok a sarkamban vannak, akkor azt is tudják, merre jártam. Az Earl’s Court-i ház nem a saját nevén szerepelt (olyan fedôsztorit választottunk, aminek az épület amúgy is megfelel: elit, könyvritkaságokat áruló antikvárium), és ez idáig biztonságos volt. Ha viszont az OKNESZ rábukkant, akkor lehet, hogy Harley – lassan ötven éve a kettős ügynököm, a végrehajtóm, a bizalmasom, a barátom – már halott.
Ha, akkor… ha, akkor… Ebből a se vége, se hossza logisztikai számítgatásból lett elegem, már persze a havonta esedékes átváltozáson, a vérfarkaslét felbecsülhetetlen mértékű nyűgén kívül. Van annak egy prózai oka, hogy az emberek úgy nyolcvan tájékán feldobják a tappancsukat, éspedig a kimerültség.
Első ránézésre szervi elégtelenség, rák vagy agyvérzés a ludas, de igazából arról van szó, hogy képtelenek tovább állni a sarat a hétköznapok ok-okozati rohamában. Ha megkérjük Sheilát, akkor Ront nem kérhetjük meg. Ha most sózott heringet eszem, akkor tea mellé majd pitét. Ezt nagyjából nyolcvan évig lehet elviselni. A sok ha meg az akkor. Az öregkori elbutulás nem más, mint annak a józan beismerése, hogy elég volt ebből.
Az arcom kicsípődött és érzékeny volt. A havazás hangszigetelt lemezstúdiójában a legapróbb neszt is tisztán lehetett hallani: valaki kinyit egy doboz sört; egy böffentés; egy összecsukott retikül csattanása. Az út túloldalán három részeg fiatal birkózott egymással hahotázva. Egy skót kockás takaróba burkolózó taxisofőr ácsorgott a járműve nyitott ajtajánál, mobilon panaszkodva valakinek.
A Flamingo elôtt két kucsmás, hot dogot majszoló kidobó tartotta szemmel a sorban álló, vacogó partiarcokat. Nincs is jobb a fiatalok vérénél és húsánál. Érezni a remény pimasz ízét. Az Átok után úgy villannak be az efféle gondolatok, ahogy egy kamasz srácnak támad a legkínosabb pillanatban merevedése. Átkeltem az úttesten, beálltam a sor végére, buddhistákhoz méltó távolságtartással nyugtáztam az előttem álló három, alulöltözött lány lédús lüktetését, és beütöttem Harley számát a védett mobilon. Harmadik csörgésre felvette.
– Valaki a nyomomban van – mondtam. – Tűnj el onnan! Nem biztonságos.
Habozás, ahogy azt sejtettem. Részegen szunyókált, kezében a rezgőre állított mobillal. Láttam magam előtt, ahogy gyűrött arccal, elektromosságtól égnek álló hajjal feltápászkodik a kanapéról, és a Gauloise után matat.
– Harley, hallod, amit mondok? A ház nem biztonságos. Tűnj el onnan, és lapulj meg!
– Biztos vagy benne?
– Biztos. Ne húzd az időt.
– Mert úgy értem, azt sem tudják, hogy itt vagy. Holtbiztos. Saját szememmel láttam a legfrissebb jelentéseket. A kurva életbe, a javát én írtam. Jake?
A szakadó hóesésben képtelenség lett volna kiszúrni az árnyékomat. Ha látott átmenni az úttesten, akkor behúzódott egy kapualjba. A túloldalon egy sötét hajú, művészien borostás, modellalkatú figura egy ballonkabátban éppen belemerült az SMS-ezésbe, de ha ő követett, akkor vagy tökkelütött, vagy azt akarja, hogy kiszúrjam. Nem láttam más versenyzőket.
– Jake?
– Igen. Figyelj ide, ne tökölj, Harley! Van hová menned?
Hallottam, amint kifújja a levegőt, láttam elernyedni az idősödô, vászonöltönyös sziluettet. Hirtelen tudatosult benne, mit jelentene, ha az OKNESZ lebuktatná. Hetvenévesen már túl öreg volt a meneküléshez. A telefon sosem néma vonalának túlvégérôl érzékeltem, ahogy maga elé képzeli a hotelszobákat, a kenőpénzeket, az álneveket, a bizalom halálát. Nem vénnek való élet.
– Hát, azt hiszem, át tudok menni az Alapba, már ha senki nem puffant le a Child’s Streetig. – Alapnak az Alapítványt hívták, Harley szatírába illő privát klubját, benne Jeevesre hajazó komornyikokkal és a legexkluzívabb hímringyókkal, felbecsülhetetlen értékû régiségekkel és hipermodern élménytechnológiával, masszőrökkel, egy állandó tarot-kártya-jóssal és egy három Michelin- csillagos séffel. A tagságnak előfeltétele volt a vagyon, ám kizárója a hírnév; a hírességeket túl nagy felhajtás övezte, ez a hely pedig arra szolgált, hogy a gazdagok nyugiban vétkezhessenek. Harley szerint alig néhány száz ember tudott a létezéséről.
– Mi lenne, ha előbb utánanéznék a dolognak? – kérdezte. – Bemegyek az OKNESZ-be, és…
– Ígérd meg nekem, hogy fogod a fegyvered, és indulsz.
Tudta, hogy igazam van, csak nem akarta beismerni. Ilyen felkészületlenül semmiképpen. Elképzeltem, ahogy körbenéz a szobában. Az a sok könyv.
Annyi minden ért véget figyelmeztetés nélkül.
– Jól van – ment bele. – Picsába.
– Hívj, ha a klubba értél.
Felmerült bennem, ne vegyem-e hasonlóan igénybe a Flamingót, ha már egyszer ott volt. Egy vadász sem reszkírozná meg, hogy nyilvános helyen üssön rajtam. Az éjszakai bárt kívülről egy jellegtelen, sötét téglafal és egy banki páncélszekrényről kölcsönzött fémajtó alkotta. Az ajtó felett apró, rózsaszín neonflamingó, melyet kizárólag a beavatottak vehetnek észre. A filmváltozatban most bemennék, és kislisszannék a vécé ablakán, vagy megismerkednék egy lánnyal, és belebonyolódnék egy zűrös románcba, hogy aztán az élete árán megmeneküljek. A valóságban bemennék, négy órán át próbálnám kiszúrni az orgyilkost, aztán feladnám, és a végén megint az utcán találnám magam.
Otthagytam a várakozókat. Meleg tudatcsóva eredt a nyomomba. Vetettem egy gyors pillantást a ballonkabátos csinifiúra, aki a zsebébe mélyesztette a mobilját, és elindult utánam, de valahogy kételkedtem benne, hogy ő lenne az. Az éter fineszesebb elméről árulkodott. Az órámra sandítottam: 00:16. Legkésőbb fél egykor elmegy az utolsó metró a Gloucester Roadról. Még ebben a tempóban is elérem. Ha mégsem, akkor kiveszek egy szobát a Cavendishben, és passzolom Madeline-t, bár figyelembe véve, hogy felajánlottam neki, rendeljen a Zetter szobapincérétől, amit csak akar, reggelre nagy eséllyel lenullázza a számlámat.
Szinte hallom, mit mond erre egy kívülálló. Ezek nem egy olyan ember kalkulációi, akit bedarált a történelem, aki nem tud már mit befogadni, aki jóllakott, mégis kiüresedett. Jogos. De más tudni, hogy huszonhét nap múlva eljön az emberért a halál, és megint más, hogy bármelyik másodpercben kezet
nyújthat. Ezen a helyen emberi alakban gyilkosság áldozatául esni undorító, elhamarkodott és – noha igazság mint olyan nem létezik – igazságtalan volna. Meg aztán a sarkamban lévő személy nem lehetett Grainer. Hogy Harleyt idézzem, őlordságának a wulfra fájt a foga, nem az emberre, szó sem lehetett róla, hogy ne a vadászok bajnoka ejtsen el. Arról nem is beszélve, hogy még naplóírói kötelességemnek is eleget kell tennem. Ha itt és most kinyiffantanak, ki fogja elmesélni az elmondhatatlan történetemet? Papírra vetetted életed teljes kórságát, már csak a szív utolsó fekélye, megrontója és múzsája van hátra. Isten odavan, ahogy a jelentés is, ám a csalárd esztétikum attól még szégyent tud hozni rád.
Ez mind szép és jó, dünnyögte a bennem élő cinikus – mialatt megálltam egy utcai lámpánál rágyújtani egy újabb Camelre –, hacsak nem a hirtelen támadt, kétségbeesett élni akarásomat igyekszem ezzel választékosan megindokolni.
A hangtompítós pisztolyból kilőtt golyó ekkor csapódott öt centire a fejemtől az utcai lámpa betonoszlopába.

Agave>>

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra