Kondor Vilmos: Budapest romokban (részlet)

Myreille

1946. forró nyarán véres merényletet követnek el a Teréz körúton, a rendőrség a Vörös Hadsereg segítségével, nagy erőkkel nyomozni kezd.

Gordon Zsigmond – aki mindig az események sűrűjében találja magát – ismét közelről igyekszik követni az eseményeket, ez azonban nehezebb, mint gondolta volna. Mintha valaki mindig előtte járna egy lépéssel: halottak bukkannak fel körülötte, élők tűnnek el, miközben a rendőrség egyre-másra tartóztatja le Budapest legismertebb bűnözőit, akik ahányfélék, annyiféle bűnért felelnek, mégis van egy közös vonásuk: bűnös módon szerzett pénzük szőrén-szálán eltűnt.

Gordon az eltűnt pénzek nyomába indul, nyomozásában pedig egy fiatal amerikai katona szegődik társául. Az ostrom pusztításának nyomait még mindig magán viselő Budapestet bejárva Gordon a város legrettegettebb bűnözőivel, kivégzésükre váró elítéltekkel, cigarettacsempészekkel és fezőrökkel beszélget, bepillantást nyer a kommunista rendőrség és az Andrássy út 60. embertelen világába, míg végül ahhoz a kegyetlen és könyörtelen emberhez jut el, aki minden eszközt megragad ahhoz, hogy teljesítse a feladatot, amit rábíztak.

Kondor Vilmos: Budapest romokban
Agave

(részlet)

1946. június 9.

Gordon éppen a konyakospohárért nyúlt, amikor meghallotta az első lövést. Az utca felől ugatott fel a fegyver, és hirtelen benne is, mint mindenki másban az Edison kávéházban, azonnal működésbe léptek a régi reflexek: nemcsak a vendégek, de még a pincérek is hasra vágták magukat, és ott várták, hogy hol fog becsapódni a következő lövedék. Az egyik pincérlány lényegében az utcáról vetődött be a kávézóba, tálcáját eldobta, és kezét fejére szorította.
– A konyakom! – mérgelődött a fiatal amerikai tiszt, aki Gordonnal szemben a földön feküdt, egy szék mögött. Amikor fedezéket kerestek, az asztal felborult, és leesett róla a két konyakospohár. – A legf… – folytatta volna a tiszt, de újabb lövések szakították félbe. Míg az első lövedék a kávéház falába csapódott, addig a következő kettő már a nagy nehezen pótolt ablaküveget robbantotta szét, a cserepek a földre hulltak, és hátul, a pultnál valaki felkiáltott. Gordon még mélyebbre húzta a fejét, bár a fal takarta annyira, hogy semmiképpen se találhassa el egy golyó. A pult felé pillantott: egy fiatal férfi feküdt a földön, és combját szorította, amelyből sugárban spriccelt a vér. Aztán felemelte a fejét, és kinézett a kávéház ablakán.
– Ez egy Karabiner 98k, Zsigmond – jegyezte meg az amerikai tiszt, aki továbbra is bánatosan nézte a földre kifolyt konyakot. Gordon vállat vont, mert ugyan eleget hallotta a német, aztán az orosz fegyvereket, nem tudta volna megmondani, hogy melyiknek milyen a hangja. Ha Karabiner 98k, akkor Karabiner 98k, tőle aztán akármilyen fegyver lehetett, úgysem a típusa érdekelte, hanem az, hogy ki lövöldöz július közepén fényes nappal az Oktogonon. Egy ideje már kiment a divatból a lövöldözés. Ekkor megint felugatott a Karabiner, ezúttal hosszabban, és Gordon hallotta, amint az utcán három test a földre zuhan, és valaki fájdalmában felkiált, aztán egy golyó ismét a kávéház ablakán süvített be, és a thonet szék mögött menedéket kereső idős férfi térdét roncsolta szét. Egy férfi oroszul kezdett el üvöltözni, majd megint a gépkarabélyok ugattak fel, és legalább húsz-harminc másodpercig csak fegyverropogást lehetett hallani, végül csend lett. Pár pillanatig semmi sem mozdult, semmi sem hallatszott, mintha megállt volna az élet, és vele együtt az idő is, aztán berobbantak a zajok. A sikítás, a kiabálás és a jajgatás, a kávéház kilőtt ablakán keresztül fejvesztve menekülő emberek, akik mintha korábban soha nem hallottak volna lövéseket: a falba, az aszfaltba, az ablakokba, az emberi testekbe, a fatörzsekbe becsapódó lövedékek zaját.
Az amerikai tiszt szintén felpattant, és talpra segítette Gordont. A pincérek az asztalokat állították fel és a vendégeket porolták le, akik közül páran vissza is ültek az asztalok mellé, és ott folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna. A két sebesült férfit gyorsan ellátták, a csinos, ámde kissé bandzsa pincérlány pedig villámgyorsan a pulthoz szaladt, és a mentőket tárcsázta. Gordon felnézett a szemben álló ház harmadik emeletére. Két ablak környékét borították golyó ütötte nyomok a falon, mindkét ablak vakon tátongott a még el nem bontott, ám gyakorlatilag lebombázott tetőszerkezet alatt. A járdán a gyalogosok kikerülték a lehullott vakolatot és törmeléket, majd kíváncsian az Edison felé pillantottak, végül mentek tovább. A fiatal amerikai tiszt kifelé indult, az ajtóban azonban, akárha csak a semmiből, megjelent egy orosz katona, fegyverét maga elé tartotta, arcáról eltökéltség sugárzott, az amerikait azonban mindez egy cseppet sem érdekelte. Benyúlt a zsebébe, és mielőtt az orosz katona reagálhatott volna, az orra elé tolt egy fényképes igazolványt.
– Zeker zászlós vagyok, Kovách alezredes helyettese, SZEB – közölte vele gyötrelmes kiejtéssel, ám érthető oroszsággal. A katona gyanakodva megnézte a papírt, amely igazolta, hogy Daniel Zeker a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai kontingensénél teljesít szolgálatot, aztán kérdőn maga mögé pillantott egy őrmesterre, aki bólintott.
Gordon egy pillanatra megállt a lépcsőn, hogy körbenézzen. A helyzet egyértelmű volt. A kávézó előtt, a szétlőtt ablaktól balra a járdán két orosz katona holtteste hevert, egy harmadiknak a falhoz támasztva látták el éppen a comblövését. Az egyik katona arccal zuhant a járdára, teste hatalmas vértócsában feküdt. A másik az oldalára dőlve hevert a járdán, Gordon csak a golyó bemeneti nyílását látta a férfi hasán, a kimenetit már nem, de az aszfaltra és a falra fröccsent hús és vér alapján az sem lehetett kicsi. A helyszínt vagy egy tucat félkörben álló katona biztosította, mindegyik csőre töltött fegyverrel állt, előttük járókelők torpantak meg egy-egy pillanatra tekintetükben kedélyes érdeklődéssel, de mielőtt megláthatták volna a holttesteket, az oroszok továbblöködték őket. Az egyik villamos lelassított, pár fej odafordult az ablakból, aztán a szerelvény csengetett, és szikrázó áramszedővel továbbhajtott a Nyugati pályaudvar felé.
Zeker ahhoz a tiszthez lépett, aki a többiektől távolabb állva fekete lencséjű napszemüvegben figyelte, ahogy az őrmester meg egy tizedes irányítja a semmiből előkerült katonákat. Gordonnak ismerős volt valahonnan a férfi beesett, szikár, szinte aszkétaszerű arca, de nem tudta alaposan megnézni magának, mert hirtelen lefékezett mellettük egy katonai mentőautó, négyen ugrottak ki belőle, hordágyra rakták a sebesültet, majd elviharzottak tövig nyomott gázpedállal, visító szirénával. Pár járókelő méltatlankodva kérte ki magának ezt a nagy szirénázást és száguldozást, még a végén valakinek baja esik. Zeker pár szót váltott az orosz tiszttel, aztán csatlakozott Gordonhoz.
– Mi történt?
– Egy mesterlövész végzett a katonáival.
– Egy mesterlövész – ismételte Gordon.
– Egy merénylő – bólintott az amerikai zászlós. – Tudod, azt is mondhatnám, hogy ennek az orosznak kifogástalan az angolja. Választékosan fogalmaz. Mesterlövész és merénylő. Mintha tudná a különbséget a kettő között.
– És mégis, mit akart ez a merénylő? Azt nem árulta el? – kérdezte Gordon Zekertől. – Pont az Oktogonon végezni pont három orosz katonával? Három senkivel?
A zászlós vállat vont.
– Ha engem kérdezel, akkor ezeknek semmi keresnivalójuk itt, de…
Ismét sziréna visított fel az Andrássy út irányából. A gyalogosok már rá se hederítettek, pár autós viszont mérgesen dudált, mert a kereszteződésben álló, eltökélt tekintetű rendőrlány felemelte a jobb kezében tartott botot, és mindenkit megállított. A sziréna, amely a magyar rendőrség sajátos vijjogásával borzolta a kedélyeket, feléjük közeledett.
– Ilyen hamar ideértek? – kapta oda a fejét a zászlós.
– Légvonalban kevesebb, mint egy kilométerre van innen a főkapitányság – felelte Gordon.
– Tudod, hogy hogyan értem.
A szirénázó fekete Opel csikorogva fékezett le a járdaszegély mellett, a kocsiból két egyenruhás rendőr ugrott ki, kezükben csőre töltött gépkarabéllyal, szemükbe húzott simléderrel, mögöttük pedig egy langaléta alak kászálódott ki a GAZ 11-73-ból. A két rendőr a férfi mögé zárt, a szovjet katonák félreálltak, és ekkor Gordon megpillantotta néhány kollegáját, amint a nyakukat nyújtogatják a járda szélén. Az nem volt csoda, hogy ők ilyen hamar odaértek, elvégre a legtöbben egy kávézóban vagy a közeli szerkesztőségben töltötték a délelőttöt; munkára nem mindig futotta az idejükből, meg persze a kedvükből se. A langaléta férfin kifejezetten rosszul állt a fekete öltöny, mintha egy szabó lógatta volna fel a vézna próbababára egy testes férfi méret után készült zakóját. Fiatal kora ellenére haja erősen ritkult, homloka magas volt, orra egyenes.
– Engedjék csak hozzám az újságíró elvtársakat! – intett a férfi, mire négy orosz katona félrehúzódott, és a zsurnaliszták egy emberként léphettek közelebb.
– A belügyminiszter? – kérdezte meglepve Zeker.
– Személyesen – felelte Gordon, majd a többi újságíró mellé lépett, akik nyitott jegyzetfüzettel a kezükben várakoztak a tűző napon. Már csak a MAFIRT filmhíradójának forgatócsoportja hiányzott a teljes képhez, nekik azonban több időbe telt összeszedni magukat, ráadásul a stúdió sem a belvárosban volt.
– Rajk elvtárs! – kiáltotta az egyik zsurnaliszta. Gordonnak meg sem kellett fordulnia, hogy megnézze, ki az. Bodó Béla kiabált, az Ítélet munkatársa, akinek magas fejhangját száz másik fejhang közül is bármikor felismerte volna. – Mi történt itt?
Gordon érdeklődve intett Zekernek, hogy hallgassa csak.
– A Vörös Hadsereg hősi felszabadító katonái ellen intéztek súlyos és megbocsáthatatlan támadást! – jelentette ki a belügyminiszter olyan lendülettel, amilyennel a munkásgyűléseken szokott beszélni. Felsőtestével kicsit előredőlt, homlokát összevonta, bal kezét zsebébe dugta, a jobbal pedig erőteljesen gesztikulált. – A reakciós erők mindent megtesznek azért, hogy meggyengítsék a magyar munkások töretlen lendületét, de ezúttal nem jártak sikerrel!
– Ezt meg honnan tudja? – súgta oda a zászlós Gordonnak. – Hogy kik és miért lőttek? Alig tíz perce végeztek azzal a kettővel ott – mutatott Zeker a járdán fekvő két orosz katona holttestére, de Gordon intett neki, hogy hallgasson. – Semmit sem tudhat – ingatta a fejét Zeker dühösen.
– Nyomozóink már fel is derítették, hogy melyik lakásból adták le a lövést! – folytatta Rajk László. – A Vörös Hadsereggel és Szviridov városparancsnokkal szorosan együttműködve fogjuk felderíteni a reakciósok minden cselekedetét, és példásan megbüntetjük őket! Nem tűrjük az ilyen aljas támadásokat a magyar dolgozók demokráciája ellen. A nyomozásban a felszabadító Vörös Hadsereg részéről Ivan Lenszkij őrnagy elvtárs fogja segíteni a magyar belügyi szervek munkáját a lehető leghatékonyabban – mutatott Rajk a napszemüveges orosz tisztre, aki kezét háta mögött összefonva állt az újságírók előtt, és Gordonnak nem kellett tovább gondolkodnia azon, hogy honnan ismerős neki Lenszkij. Újpesten látta egy kültelki kocsmában. Akkor, amikor Budapestet és környékét még a németek ellenőrizték, a Vörös Hadsereg jelenlétét pedig távoli ágyúszó jelezte csupán.

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra