Markus Zusak: A könyvtolvaj (részlet)

Myreille

A kilencéves Liesel egy kis fekete könyvet talál. Ezzel kezdődik rajongása a könyvek iránt, és egyben Markus Zusak különleges regénye, melynek narrátora maga a Halál.

Markus Zusak: A könyvtolvaj (részlet) – Ulpius-Ház

PROLÓGUS
A KŐTÖRMELÉK HEGYVONULAT,
melyben elbeszélőnk bemutatja:
önmagát – a színeket –
és a könyvtolvajt

A HALÁL ÉS A CSOKOLÁDÉ

Először: a színek.
Aztán: az emberek.
Általában így látom a dolgokat.
Vagy legalábbis így próbálom látni.

EGY APRÓ KIS TÉNY
Meg fogsz halni.

Teljesen őszintén mondom: próbálok vidáman beszélni erről a témáról, bár a legtöbb embernek nehezére esik, hogy higgyen nekem, hiába tiltakozom. Kérem, bízzanak bennem. Igenis tudok vidám lenni. Víg, vicces, vidor, vígságos. És ez még csak az ábécé vége; kezdhetnénk az elejéről is. Csak azt ne kérjétek, hogy kedves legyek. A kedvesség távol áll tőlem.

REAKCIÓ A FENT EMLÍTETT TÉNYRE
Zavar ez benneteket?
Csak azt kérem tőletek, hogy ne féljetek.
Az biztos, hogy tiszta lapokkal játszom.

Na jó, szóval egy bevezető.
Egy kezdet.
Hol a jó modorom?
Bemutatkozhatnék tisztességesen, de arra aligha van szükség. Elég hamar elég jól meg fogtok ismerni, hogy pontosan mikor, az változók változatos sokaságától függ. Elég az hozzá, hogy valamikor, egy pillanatban ott fogok majd állni fölöttetek, olyan barátságosan, amennyire csak lehetséges. A karomban lesz a lelketek. És egy szín gubbaszt majd a vállamon. Szelíden elviszlek majd benneteket.
Abban a pillanatban ti csak feküdni fogtok (ritkán találkozom olyanokkal, akik felállnak). Saját testetekbe lesztek alvadva. Talán hirtelen rádöbbentek valamire; s egy sikoly csurog le a levegőben. Az egyetlen hang, amit azután hallani fogok, a saját lélegzésem lesz, és a szag hangja, meg a lépteimé.
A kérdés az, milyen színű lesz minden abban a pillanatban, amikor majd jövök értetek. Mit fog mondani az ég?
Személy szerint én a csokoládészínű eget szeretem. Legyen jó sötét, nagyon sötét csokoládé. Azt mondják, az illik hozzám. Én persze igyekszem élvezni minden színt, amit látok – az egész spektrumot. Millió színt, melyek közt nincs két egészen egyforma, és az eget, ahogy lassan szopogatom. Az élét veszi nyugtalanságomnak. Segít kikapcsolni.

EGY KIS ELMÉLET
Az emberek egy nap színét csak az elején és a végén
figyelik meg, de számomra teljesen világos,
hogy egy nap árnyalatok és intonációk sokaságán
megy át minden elmúló pillanatban.
Egyetlen óra különböző színek ezreiből
állhat. Viaszsárgákból, felhő köpte kékekből.
Borongós sötétségekből. Az én munkámban fontos,
hogy figyeljek rájuk.

Ahogy már utaltam rá, az egyetlen áldásos kegy, a megmentőm az, hogy ki tudok kapcsolódni. Így tudom megőrizni ép elmémet. Ez segít megbirkózni a munkámmal, figyelembe véve, hogy milyen régóta csinálom. A baj az, hogy ugyan ki tudna valaha is a helyemre lépni. Ki tudna helyettesíteni, míg én egy kis szünetet tartok, és lazítok egyet a bejáratott üdülőhelyeiteken, akár a trópusokon, akár egy olyan pompás síparadicsomban? A válasz természetesen az, hogy senki, és ez indított arra, hogy meghozzam ezt a tudatos döntést – hogy az elvonulás lesz a pihenésem. Mondanom sem kell, hogy apránként pihenek. A színekben.
Most talán szeretnétek megkérdezni tőlem, egyáltalán miért van szükségem pihenésre. Mitől kell egyáltalán elvonulnom?
Eljutottunk a következő ponthoz.
A megmaradt emberektől.
A túlélőktől.
Ők azok, akiket látni sem bírok, bár még mindig gyakran előfordul, hogy nem tudom megállni. Direkt keresem a színeket, hogy ne kelljen rájuk gondolnom, időről időre mégis nézni kezdem azokat, akik megmaradtak, málladozva a rádöbbenés, a kétségbeesés és a meglepődés kirakós játéka között. A szívük átszúrva. A tüdejük szétverve.
És ezzel eljutottunk a témához, melyről mesélni fogok nektek ma este, vagy ma, vagy bármilyen órában legyünk is, és bármilyen színben. Ez a történet az egyik ilyen állandó túlélőről szól – a mindig itt maradás mesteréről.
Ez csak egy kis történet, egyebek között:

● egy lányról,
● néhány szóról,
● egy harmonikásról,
● néhány fanatikus németről,
● egy zsidó bokszolóról,
● és egészen sok lopásról.

Háromszor láttam a könyvtolvajt.

A VASÚT MELLETT

Először valami fehér látható. Vakító fehér.
Némelyikőtök biztosan azt gondolja, hogy a fehér nem is igazán szín. Tudtok ilyen unalmas butaságokat mondani. Na jó, akkor én közlöm veletek, hogy de igenis szín. A fehér kétségtelenül egy szín, és én személy szerint azt gondolom, hogy erről nem nyitunk vitát.

CSAK NYUGALOM!
Kérlek benneteket, őrizzétek meg a nyugalmatokat
a korábbi fenyegetés ellenére.
Csak a szám nagy –
de nem vagyok erőszakos. Nem vagyok gonosz.
Én csak egy következmény vagyok.

Igen, fehér volt.
Olyan érzés volt, mintha az egész földgolyó hóba öltözött volna. Mintha felhúzta volna magára a havat, ahogy egy pulóvert húz fel az ember. A vasút mellett a lábak sípcsontig süppedtek. A fákon jégtakarók.
Jól gondoljátok: valaki meghalt.

Nem hagyhatták csak úgy ott a földön. Most még nem lett volna olyan nagy probléma, de amint letakarítják a pályát, a vonatnak tovább kellett mennie.
Két őr volt ott.
És egy anya meg a lánya.
És egy holttest.
Az anya, a lánya és a holttest konokul hallgatott.

– Na és mit akar még, hogy mit csináljak?
Az egyik őr magas volt, a másik alacsony. Mindig a magas szólalt meg elsőnek, bár nem ő volt a parancsnok. Ránézett alacsonyabb, kerekebb társára, akinek zamatos-piros arca volt.
– Hát – jött a válasz – nem hagyhatjuk csak így itt őket, nem igaz?
A magas kezdte elveszíteni a türelmét. – Miért nem?
Mire a kisebb majdnem felrobbant dühében. – Spinnst du? Megőrültél? – Arcán egyre nőtt a gyűlölet. Bőre kitágult. – Na, gyerünk! – mondta, a hóban gázolva. – Mind a hármat visszavisszük a vonatba. És értesítjük a következő állomást.

Ami engem illet, én már elkövettem a legelemibb hibát. Nem tudom elmagyarázni nektek, hogy mekkorát csalódtam önmagamban. Eredetileg mindent jól csináltam.
Megszemléltem a vakító, hófehér eget, mely a mozgó vonat ablakából látszott. Gyakorlatilag beszívtam, de még így is tétováztam. Hol meghátráltam, hol megint érdekelt. Mármint a lány. A kíváncsiság legyőzött, és beletörődtem, hogy addig maradok, amíg csak engedik a teendőim, és figyeltem.
Huszonhárom perccel később, amikor megállították a vonatot, kimásztam velük együtt.
Egy kis lélek volt a kezemben.
Ott álltam mellettük, kicsit jobbra.

Az agilis vasúti őrök visszamentek az anyához, a lányhoz és a kisfiú hullájához. Tisztán emlékszem, hogy aznap hangos volt a lélegzetem. Meglepett, hogy az őrök nem vettek észre, amikor elhaladtak mellettem. A világ most kezdett megereszkedni a sok hó súlya alatt.
Tőlem balra, olyan tíz méterre, ott állt a sápadt, üres hasú lány, fagytól gémberedetten.
Remegett a szája.
Dermedt keze összefonva a mellén.
S a könyvtolvaj arcán megfagyott könnycseppek.

AZ ELSÖTÉTEDÉS

A következő szín a koromfekete, hogy mutassa sokoldalúságomat, ha úgy tetszik. A hajnal előtti legsötétebb pillanat volt.
Ezúttal egy körülbelül huszonnégy éves emberért jöttem. Bizonyos értelemben gyönyörű volt. A repülőgép még köhögött. Füst szivárgott mindkét tüdejéből.
Amikor lezuhant, három mély sebet vágott a földbe. A szárnyai most lefűrészelt karok voltak. Ez a kis fémmadár nem csapdos velük többet.

MÉG NÉHÁNY KIS TÉNY
Néha túl korán érkezem.
Rohanok,
és néhány ember a vártnál tovább
kapaszkodik az életbe.

Percek múltak el, és a füst eloszlott. Nem maradt semmi éghető.
Egy fiú érkezett elsőként, zihálva, kezében láda, talán szerszámkészlet. Lázas sietséggel ment a pilótafülkéhez, és nézte a pilótát, hogy él-e még, és ekkor még élt. A könyvtolvaj talán harminc másodperccel később érkezett.
Évek múltak el, de így is felismertem.
Lihegett.

A szerszámosládából a fiú egy játék mackót vett elő.
Benyúlt a törött szélvédőüvegen, és a pilóta mellére tette. A mosolygó mackó ott kuporgott a férfi zúzott, véres roncsán. Néhány perccel később próbálkoztam. Jó volt az időzítés.
Bementem, leoldottam a lelkét, és szelíden elvittem.
Nem maradt más, csak a test, a ritkuló füstszag és a mosolygó mackó.

Mikor jó sokan odagyűltek a repülőgép köré, természetesen minden megváltozott. A láthatár lassan sötétszürkébe olvadt. A fenti feketeségből nem maradt más, csak egy firka, s az is gyorsan elenyészett.
Az ember viszont csontszínű volt. Bőre mint a csontváz színe. Gyűrött egyenruha. Szeme hideg és barna – mint a kávéfoltok –, és az utolsó firka fent egy számomra furcsán ismerősnek tetsző alakot formázott. Egy aláírást.

A tömeg azt tette, amit a tömegnek tennie kell.
Ahogy mentem át rajta, mindenki állt, s játszott a csenddel. Összefüggéstelen kézmozdulatok, fojtott mondatok és néma, feszengő fejfordítások kis kotyvaléka.
Visszapillantottam a repülőgépre: a pilóta nyitott szája mintha mosolygott volna.
Egy utolsó, perverz vicc.
Egy újabb emberi csattanó.
Ott maradt egyenruhájába burkolva, miközben a szürkülő fény leszkanderezte az eget. Mint máskor is megannyiszor, mikor útnak indultam, mintha megint jött volna egy gyors árnyék, az elsötétedés egy utolsó pillanata – a felismerésé, hogy még egy lélek eltávozott.
Tudjátok, a rengeteg szín ellenére, melyek gyürkőznek mindazzal, amit látok ebben a világban, gyakran elkapok egy ilyen elsötétedést, amikor valaki meghal.
Milliószor láttam már.
Több elsötétedést láttam, mint amennyire emlékezni tudnék.

A ZÁSZLÓ

Az utolsó alkalom, amikor láttam őt, piros volt. Az ég, mint a leves: fortyogott, kavargott. Néhány helyen ki volt égve. A pirosságban elszórtan fekete morzsák s borsszemek.
Korábban gyerekek ugróiskoláztak ott, az utcán, amely olajfoltos könyvlapokra hasonlított. Amikor megérkeztem, még hallottam a visszhangokat. Az úttesten trappoló lábakat. A nevető gyerekhangokat és a gyorsan elhaló mosolyok sóját.
Aztán: a bombák.

Ezúttal minden túl későn jött.
A szirénák. A kakukksikolyok a rádióban. Minden túl későn.

Perceken belül beton és föld kusza kupacai mindenütt. Az utcák felszakadt erek. Ömlött a vér, míg meg nem száradt az úttesten, és a holttestek úgy akadtak el, mint uszadékfa áradás után.
Ott ragadtak mindahányan, egytől egyig. Nyalábnyi lélek.
Sors volt?
Balszerencse?
Az ragasztotta őket így oda?
Természetesen nem.
Ne legyünk ostobák.
Bizonyára több köze volt ennek a bombákhoz, amiket felhők közt rejtőző emberek dobtak le.
Órákon át pusztító vörös volt az ég, házi sütésű vörös. A kis német várost még egyszer lerombolták. Hamu hópelyhek hullottak oly gyönyörűségesen, hogy az ember szerette volna kinyújtani a nyelvét, elkapni s megízlelni őket. Csak persze megperzselték volna az ajkát. Megsütötték volna a száját.

Tisztán látom.
Épp menni akartam, amikor láttam, hogy ott térdepel.
Kőtörmelék alkotta hegygerinc volt megrajzolva, megtervezve, felállítva körülötte. Egy könyvet szorongatott.

Minden egyéb mellett a könyvtolvaj kétségbeesetten szeretett volna visszamenni a pincébe, hogy írhasson még, vagy hogy még egyszer utoljára átolvassa az elbeszélését. Visszatekintve egyértelműen ezt olvasom le az arcáról. Majd meghalt érte – a biztonságért, a biztonságos otthonért –, de nem tudott moccanni. És persze a pince nem létezett már. A roncsolt táj része lett.

Még egyszer kérlek benneteket, higgyetek nekem.
Meg akartam állni.
Leguggolni.
Azt akartam mondani:
„Sajnálom, gyermekem.”
De nem szabad.
Nem guggoltam le. Nem mondtam semmit.
Csak néztem egy darabig. Amikor meg tudott mozdulni végre, követtem.

Leejtette a könyvet.
Letérdelt.
A könyvtolvaj felüvöltött.

Többször ráléptek a könyvére, amikor elkezdődött a tisztogatás, és bár az emberek azt a parancsot kapták, hogy csak a betontörmeléket szedjék össze, a lány legdrágább kincsét is egy teherautóra hajították, s ekkor nem tehettem mást. Felmásztam, és kezembe fogtam, nem tudva még, hogy több százszor fogom elolvasni az elbeszélését az évek során, az utazásaimon. Figyelni fogok a helyekre, ahol keresztezte egymást az utunk, és ámulni fogok, hogy mi mindent látott a lány, és hogy életben maradt. Ez a legjobb, amit tehetek – nézni, ahogy beilleszkedik minden más közé, amit néztem az alatt az idő alatt.

Amikor felidézem, színek hosszú sorát látom, de a legjobban az a három ver visszhangot bennem, amiben láttam hús-vér emberként. Néha sikerül messze a fölé a három pillanat fölé szállnom. Ott lebegek, amíg egy fertőző, mérgező igazság a világosság felé csorgatja vérét.
Ekkor látom, ahogy formát öltenek.

Kapcsolódó cikkek:

Nyomtatás

Cikkeket csak regisztrált felhasználok tudnak elmenteni! Regisztrálj most!

Visszaugrás a navigációra

Szólj hozzá!

Szólj hozzá

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra