Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai

Myreille

A főszereplők a boldog élet álcája mögött veszélyes rögeszmék rabjai egy képtelen történetben, világvégével és eszement nézetekkel. (Részlet a könyvből.)

Jack Isidore egy megcsúszott lélek. Ez kétségtelen: nemcsak a legeszelősebb ötleteket gyűjti és vallja magáénak (mint például hogy a napfénynek súlya van), de emellett egyáltalán nincs birtokában azoknak a képességeknek, melyek a mindennapi élethez szükségesek. Így aztán húga és annak férje kénytelen-kelletlen magukhoz veszik. Csakhogy kiderül, a boldog élet álcája mögött ők is ugyanolyan megcsúszott lelkek, és más, sokkal veszélyesebb rögeszmék rabjai.

Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai
(részlet)

írta Jack Isidore
(Seville, Kalifornia)
Tudományosan bizonyított tények krónikája
1949–1959

Tessának,
a sötét hajú lánynak, aki gondomat viselte,
amikor a leginkább rászorultam; vagyis állandóan.
Ezt a könyvet szeretettel neki ajánlom.

Egy

Vízből vagyok. Nem látszik, mert le van kötve a szervezetemben. A barátaim is vízből vannak. Mind az összes. A gondot az okozza, hogy nemcsak úgy kell járnunk-kelnünk, hogy közben ne igyon be a föld, de ráadásul közben még a kenyerünket is meg kell keresnünk.
Na jó, van egy még ennél nagyobb gond is. Sehol sem érezzük magunkat otthon. Miért van ez?
A válasz: a második világháború miatt.
A második világháború 1941. december 7-én tört ki. Én akkor tizenhat éves voltam, a Seville középiskolába jártam. Amikor meghallottam a hírt a rádióban, egyből tudtam, hogy benne leszek, hogy az elnökünk lehetőséget kapott, hogy elhúzza a németek és a japcsik nótáját, és ehhez mindnyájunknak vállvetve kell brusztolnunk. A rádiót egyébként én magam eszkábáltam.
Világvevő, ötcsöves, váltóáramú vevőket raktam össze állandóan, egyiket a másik után. A szobámban volt egy csomó fejhallgató, tekercs és kondi, meg még egy rahedli hasonló cucc.
A bemondó egy kenyérhirdetést szakított félbe, ami így hangzott:
– Homer! Inkább Homestead kenyeret hozz!
Rühelltem ezt a reklámot, és már fel is ugrottam, hogy mást keressek, amikor a női hangot mintha elvágták volna. Naná, hogy feltűnt, nem is kellett törnöm a fejem, egyből tudtam, hogy valami nagy dologról van szó. Ott voltak előttem a német gyarmatok bélyegei – amiken a Hohenzollern császári hajó van –, a napfény csíkja már majdnem odaaraszolt, el kell őket tennem, nehogy bajuk essen. De csak álltam a szoba közepén, és nem csináltam mást, mint izzadtam, na meg persze a többi normális testi funkciót. A testem végezte a dolgát, miközben az agyam a rádióra fókuszált.
Persze a szüleim és a húgom elmentek egész délutánra, nem volt kinek elújságoljam. Majd’ szétrobbantam a dühtől. Miután meghallottam, hogy a japcsi repülők megbombáztak bennünket, körbe-körbe rohangáltam, hogy kit is hívjak fel. Végül leszaladtam a földszintre, a nappaliba, és Hermann Hauckot hívtam, akivel együtt jártam a Seville középiskolába, és aki mellettem ült a Fizika 2A csoportban. Elmondtam neki, ő meg egyből átjött bringával. Leültünk, vártuk a további híreket, és átbeszéltük a helyzetet.
A beszélgetés hevében rágyújtottunk egy-egy szál Camelre is.
– Ez azt jelenti, hogy Németország és Olaszország is beszáll – mondtam Haucknak. – Ez azt jelenti, hogy a tengelyhatalmakkal fogunk háborúzni, nem csak a japcsikkal. Persze először a japcsikat kell elintéznünk, aztán koncentrálhatunk Európára.
– Én örülök, hogy lehetőségünk van tropára verni a japcsikat – jelentette ki Hauck. Ebben egyetértettünk. – Alig várom, hogy mehessek – mondta.
Fel-alá járkáltunk, fújtuk a füstöt, és feszülten hallgattuk a rádiót. – Azok a görény kis beszarik. Nincs is saját kultúrájuk, tudtad? Az egész civilizációjukat a kínaiaktól lopták. Az orangutánoktól származnak, nem is igazán emberek. Nem igazi emberekkel harcolunk.
– Nem hát – mondtam.
Ez persze 1941-ben volt, amikor egy ilyen tudománytalan állítást nem vontak kétségbe. Ma már tudjuk, hogy a kínaiaknak sincs kultúrájuk. Úgy átmasíroztak a vörösökhöz, mint egy hatalmas hangyaboly, merthogy azok is, hangyák. Nekik az a természetes életmód. Nem igazán számít, mert előbbutóbb velük is összeakasztjuk a bajszunkat. Egy szép napon majd el kell vernünk őket is, ahogy elvertük a japcsikat. És amikor elérkezik az idő, meg is tesszük.
Nem sokkal december 7-e után a katonai vezetés utasítására kiáltványok jelentek meg a telefonpóznákon, amik figyelmeztették a helyi japcsikat, hogy iksz hó ikszedikére takarodjanak ki Kaliforniából. Seville-ben, ami olyan negyven mérföldre délre van San Franciscótól, dolgozott pár japcsi: az egyiknek virágkertészete volt, a másiknak közértje – a szokásos kisstílű dolgokkal foglalkoztak, mint mindenhol, spóroltak, ahol tudtak, a tíz kölykükkel csináltattak mindent, és kábé napi egy tál rizsen éltek. Fehér ember nem tudott versenyezni velük, mert hajlandók voltak szinte semmiért dolgozni. Mindenesetre most takarodniuk kellett, nem volt kecmec. Én úgy láttam, ezzel igazából csak őket védik, mert sokan gyanúsítottuk őket szabotázzsal meg kémkedéssel.
A Seville középiskolában többen megkergettünk egy japcsi gyereket, hogy kifejezzük, amit érzünk. Ha jól emlékszem, az ő apja fogorvos volt. Én egyetlen japcsit ismertem, szemközt lakott, biztosítási ügynök volt.
Nagy kertje volt a háza két oldalán és hátul, mint az összes japcsinak, esténként meg hétvégente khakinadrágban, pólóban és edzőcipőben flangált, hol irdatlan locsolócsövet vagy egy zsák műtrágyát cipelt, hol gereblyével és lapáttal piszmogott. Volt a kertjében egy csomó japcsi zöldség, amikről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, de emellett volt bab, sütőtök és dinnye, meg persze a szokásos répa, sárgarépa és tök. El-elnéztem, ahogy a tököt gazolja, és ilyenkor mindig azt mondtam:
– Tökfej Jack megint a kertben piszmog. Biztos új fejet keres magának.
A ceruzanyakával meg a labdafejével hasonlított is Tökfej Jackre az Ózkönyvekből; a haját leborotválta, mint manapság a főiskolások, és a vigyor soha el nem tűnt a képéről. Hatalmas kapafogai voltak, az ajka sose tudta eltakarni. Akkoriban, amikor a japcsikat kipaterolták Kaliforniából, megszállottja voltam annak a képnek, hogy ez a japcsi rohadó fejjel jár-kel, és új fejet keres magának. Annyira beteges kinézete volt – főleg mert olyan sovány, magas és görnyedt volt –, hogy azon morfondíroztam, mi baja lehet. Én tébécére tippeltem. Egy ideig (hetekig) attól féltem, hogy egy nap kint ügyködik a kertben, vagy éppen a kocsijához megy, a nyaka meg eltörik, és a feje legurul, a válláról a lábához esik. Rettegve vártam, hogy megtörténjen, de nem tudtam nem kinézni, amikor meghallottam. És ha a közelben volt, bizony mindig hallottam, mert megállás nélkül krákogott és köpködött. A felesége is köpködött, pedig ő nagyon kicsi volt és nagyon csinos. Elment volna filmcsillagnak is. De anyám szerint olyan rémesen beszélt angolul, hogy nem is volt érdemes szólni hozzá; mást se csinált, csak vihogott.
Sose jutott volna eszembe, hogy Mr. Watanaba úgy néz ki, mint Tökfej Jack, ha fiatalkoromban nem olvasom az Óz-könyveket; sőt még a második világháború alatt is volt pár a szobámban. Ott őriztem őket a science fiction
magazinjaimmal, a régi mikroszkópommal és kőgyűjteményemmel, meg a naprendszer modelljével együtt, amit alsóban csináltam környezetórára. 1900 körül, amikor az Óz-könyvek íródtak, mindenki puszta kitalációnak vélte a történeteket, ahogy Jules Verne és H. G. Wells regényeit is. Ma viszont már látjuk, hogy habár az olyan szereplők, mint Ozma, a varázsló és Dorothy, ugyan Baum elméjének szüleményei, a világ belsejében lévő civilizáció gondolata nem is olyan képtelenség. Nemrégiben Richard Shaver részletes leírást adott egy, a világon belüli civilizációról, és más utazók is ráakadhatnak hasonlóra. Még talán az is kiderül, hogy Mú és Atlantisz egy olyan ősi kultúra részei voltak, amelyben a Föld belseje fontos szerepet játszott.
Ma, az 1950-es években mindenki az eget pásztázza. Az emberek figyelmét a más bolygókon való élet gondolata köti le. Közben meg bármikor megnyílhat alattunk a föld, aztán rejtélyes idegen fajok özönlenek közénk.
Ezen érdemes elgondolkodni, és itt, Kaliforniában, ahol annyi a földrengés, a helyzet igencsak sürgető. Ahányszor csak megremeg a föld, felteszem magamnak a kérdést: most fog meghasadni annyira a földburok, hogy végre feltárja a belső világot? Ez lesz az?
Ebédszünetben néha beszélgetek erről a srácokkal, akikkel dolgozom, még Mr. Poityvel, a tulajjal is. Tapasztalatom szerint, ha bármelyikük egyáltalán tudatában van földönkívüli lényeknek, akkor is csak az ufókkal törődik, meg azokkal a fajokkal, akikkel az égben találkozunk anélkül, hogy tudnánk róla.
Ezt intoleranciának nevezném, vagy akár előítéletnek, de még manapság is időbe telik, mire a tudományos tények széles körben elterjednek. Maguk a tudósok tömegei is lassan változnak, így aztán ránk, a tudományosan képzett közvéleményre hárul, hogy az előőrs legyünk. És azt látom, hogy még közöttünk is rengetegen vannak, akik le se tojják a dolgot. Például a húgom.
Az utóbbi pár évben Marin megye északnyugati részén élnek a férjével, és semmi más nem érdekli őket, csak a zen buddhizmus. Tessék, itt egy példa a saját családomban egy olyan személyre, aki a tudományos kíváncsiságtól egy olyan ázsiai vallás felé fordult, ami ugyanannyira el akarja fojtani a kutató racionális szellemet, mint a kereszténység.
Na mindegy. Mr. Poity érdeklődik, úgyhogy kölcsönadtam neki Churchward ezredes pár könyvét Múról.
Az Egynapos Gumiszerviznél érdekes a munkám, hasznát veszem a kézügyességemnek, még ha a tudományos képzettségemnek nem is. Gumírozó vagyok. Azt csináljuk, hogy fogjuk a simákat, vagyis az olyan abroncsot,
amin elkopott a futóminta, és pákával a régi mintát átégetjük, mintha még lenne elég gumi, pedig valójában csak a szövetváz maradt. Aztán lefestjük feketével, hogy pokoli jó guminak nézzen ki. Persze ha ilyen van a kocsin, elég rátolatni egy meleg gyufára, és bumm!, ott a defekt. De sacc per kábé egy hónapig bírja. Amúgy olyan gumikat, amiket én csinálok, nem lehet kapni. Csak nagykerben csináljuk, vagyis használtautó-telepekkel közösen.
A meló nem fizet sokat, de én élvezem silabizálni a régi mintát. Néha alig lehet látni. Olykor csak egy avatott, gyakorlott szem látja, mint az enyém. Pedig tökéletesen kell lekövetni, mert ha letérsz a régi mintáról, olyan nyom marad, amiről még egy féleszű is megmondja, hogy azt nem az eredeti gép csinálta. Az én kezem közül kiadott munkán pedig nem látszik, hogy kézzel készült. Szakasztott úgy néz ki, mintha gép csinálta volna, és egy gumírozónak ez a legkielégítőbb érzés a világon.

Agave>>

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra

Visszaugrás a navigációra